VI.
VI.
Késő este Komárom egyik leégett épületében víg zeneszó mellett táncoltak a honvédek.
Valami élelmes ember kocsmát rögtönzött az elpusztult teremből. Ostrom alatti városban nem volt kedve senkinek leégett házát újra fölépíteni. A romok között az lakott, aki akart.
A borházba nyíló mellékszobában a maszkírozott őrnagy s az özvegy ültek egyedül, s halkan beszélgettek egymással.
Az őrnagy jegyzeteket rajzolt irónnal a nyitott óra belsejébe, a nő majd erre, majd amarra figyelmezteté őt írás közben.
– Milyen különös volna – kérdé egyszer a nő, felállva helyéről –, ha ezek odakünn megtudnák, hogy ön idebenn mit mível.
– Abban csak az volna a különös, hogy főbe lőnének – viszonzá az őrnagy, fel sem pillantva írásából.
– S ha én egyszer csak kikiáltanék: ide, katonák! ezen ember itt kém!…
Az őrnagy bosszúsan pattant föl:
– Hermine, kegyed tréfája igen helytelen!
– No, hisz azért ne förmedjen rám – szólt a nő féltréfásan –, hadd lássam, mit írt már? – s azzal kezébe vette az órát. – Ennek az órának még egy más rejteke is van.
– Lássuk.
Egy kis arany lemez félretolásával az óra belsejében egy férfi arcképe tűnt elő finom miniatűrfestésben. Kék nemzetőri dolmány volt rajta, hosszú ezüst gombokkal.
– Ki ez a férfi?
– S nem ismerné ön? – kérdé a nő élesen, vadon tekintve a tiszt szemeibe.
– Ez azon férfi! – kiálta ekkor reszkető hangon, vad fenyegető alakká magasulva fel, és arca kigyulladt –, ez azon férfi, kit ön megölt s kinek jegygyűrűjét most is ujján viseli, s akit én imádtam, imádok még most is, szerencsétlen férjem!…
A tiszt fehér lett, mint a fal. Megmerevedett ez irtózatos asszony megölő tekintetétől. Egy hangot nem bírt kiejteni száján, csak úgy bámult reá s nézte tétlenül, ellenállás nélkül, mint közeledik a nő az ajtó felé… Első lépése szilárd, a második tetovázó… a harmadiknál térdre esik, kezét az ajtó kilincsére teszi s reszketve, halálfehér arccal tekint vissza áldozatjára, ki még mindig ott ül mozdulatlanul, mint kit a szél ütött meg.
– Csak egy szavam, és meg vagy halva… – szól a nő, küzdő lélegzetétől megszaggatott szavakban. – Elvesztél… Hónapokon át éjjel-nappal fáradtam rajta, hogy megölhesselek… most itt vagy… most nem kell halálod többé… menj, fuss, mentsd meg magadat!… Elhoztalak a halál küszöbéig, fordulj vissza, nem kell halálod többé… Add ide azt a gyűrűt ujjadról és menj…
A tiszt felugrott, el akart távozni az ajtón keresztül.
– Őrült, hová akarsz? mindenki megtudja, arcodról, hogy ki vagy, ott az ablakon át, ugorj alá, ússzál keresztül a Vágon. Vigyázz, el ne fogjanak. Nem kell halálod. Eredj…
A tiszt kiszökött az üres ablakon át, s gyorsan sietve tűnt el a romok között.
A nő reszketve, láztól gyötörve hallgatta távozó lépteit, s midőn azok elhangzottak, lerogyott térdére, könnyei megeredtek, zokogott, kezeit fölemelte, s mintha beszélne látatlan églakókkal, rebegé:
– Meg vagy elégedve velem?… Jól tettem-e így?… Helybenhagyod-e?…
*
Pár nap múlva véres csatát vívott Szőny sáncai alatt a két ellenséges sereg.
Hol ide, hol oda hajlott a diadal, mígnem utoljára a magyar vezér maga állt serege élére, s bíbordolmányában, lengő piros tollakkal iszonyú rohamra vezette harcos huszárait.
Szembe a császári nehéz lovasság jött vele.
Mint két lávafolyam közelgett egymásra égő harcvágyával a két ellensereg. A tisztek mindenütt csapatjaik élén.
Hirtelen a császáriak csapatjából kiválik egy vitéz s előrenyargalva, a magyarok vezére felé tart. Hirtelen összecsapnak, hosszú sebet kap fejére a magyar vezér, a császári lovag holtan hull a földre.
A következő percben mindkét sereg egymáshoz ütődik. Szörnyű roppanással csapnak le egymásra. Rémes ordításuk egetföldet betölt.
Küzdnek sokáig, elszántan. A magyar vezér megy elöl véres ruhájában, véres kardjával és véres fejével; mire visszatér, a csatatér az övé. A holtakat ő temetteti el.
Azonban lováról ájultan veszik le, sebe mély, nehéz, csak a harc tartotta fenn lelkét.
Hermine sebeit ápolni siet a vezérnek.
Nemsokára azt is behozzák, aki megsebesíté. Az már halva van, éktelen nehéz seb veté le a földre, a lovak meggázoltak.
Hermine megismeri azt is.
Tehát csakugyan nem kerülheté el halálát.
De halála szép volt. A magyar vezér kezétől esett el, merész viadalban, sebet adva és nyerve.
A nő elmerengő szemmel nézte soká a két szép halvány férfit. Melyiket szerette! melyiket gyűlölte? Talán egyiket sem, talán mind a kettőt? Nem tudta meg senki…
