LIII. FEJEZET • Székesfehérvár veszedelme

Full text search

LIII. FEJEZET • Székesfehérvár veszedelme
A szerencsétlenség nem marad vénleánynak: mindig akad párja. A német ármádia dicstelen elvonulása után következett Szolimán betörése. Most már büntetni jött. A Ferdinánd pártján levő országrészt jött behódítani.
Az erős Siklós vára, melyben Perényi Péter deákja volt a várnagy, egy szóra megnyitá a szultán előtt kapuit. Ez volt a bosszú a fogságra vetett főuráért. – Pécs városa alá érve, az „öt egyház” városának küldöttsége feleúton eléje jött, felajánlva hódolatát, s mikor a szultán azt kérdezte tőlük, hogy kit kívánnak főispánul; azt felelték: „Nem kell nekünk magyar úr főispánnak, hanem Kászon basa!” Ezért az illendőségtudásért marék aranyat adott nekik, s ott hagyta Kászon basát.
Innen tovább haladt a szultán seregével: a hódolni siető jobbágyságtól kalauzolva. A parasztok szája tele volt panasszal a földesuraik ellen. Ugyan örültek rajta, hogy a török elkergette a nemesuraikat. No, csak várjatok, majd tirátok is eljön a hét péntek egy héten! A nemesség otthagyta a hegytetőkön épült várkastélyait, s főispánjainak, Verbőczy Imrének és Kápolnay Ferencnek vezetése alatt, két zászlóaljjal Székesfehérvárba menekült.
Ez a királyi temetkező város akkoriban hatalmas erősség volt: körül átgázolhatatlan ingoványoktól védve, a homlokrészén pedig erős bástyatornyokkal ellátva.
Szolimán elébb Budára vonult be; onnan Esztergom alá szállt, s annak a falait kezdte el töretni háromszázhetvenöt ágyúval. Spanyolok voltak a várnagyok, Lascano és Salamanca: kilencednapra feladták a várat. Tatát első felhívásra átadta Taxis Ferdinánd. Legvitézebbül védte Valpó várát a derék Árkay Mihály, aki hat hétig állt ellent az ostromnak: ami alatt háromezer golyót lőttek a várába.
Ekkor azután egész haderejével Székesfehérvár ellen fordult a szultán. Ő maga személyesen intézte az ostromot, bár az első tekintetre fel tudta becsülni az akadályokat.
„Ha hegytetőn volna ez a vár, majd hamar elfoglalnám; de lapályon épült várat megvívni nagy sor!” Ezt mondá a szultán.
Mégis egy merész próbát tett. Azon az egy úton, mely járható, egy hosszú hadoszlopot tolt előre: rácokbul, bolgárokbul, tatárokbul volt összeállítva az ostromló had; azokat hátulról a janicsárok kergették előre buzogányokkal.
De a vártornyokat vitéz hajdúk védték, onnan Borsodbul, akik nem fáradtak ki az öldöklésben, s ahogy ember hátán ember nyomult fel az ostromlábtókon a falakra, úgy verték le azokat folyvást, pöröllyel, szekercével. A szultánnak háromezer halottja maradt a sáncárkok között, s akik felhatoltak a falakra, s a városba betörtek, azokat az utcákon vagdalták össze; s azoknak a hulláit aztán a nagy öblű mozsarakba tették, s úgy lövöldözték vissza a szultán táborába.
Szolimán elszörnyedt e csodavitézségen, s rögtön abbahagyá az ostromot, s oly gyorsan vonult el Fehérvár alól, hogy az futásnak is beillett. A magyarok annak is vették, s Verbőczy Imre, Kápolnay Ferenc kapitányaik alatt kirohantak a távozó törökökre, s egész Siófokig vágták őket kegyetlenül. Itt azonban a szultán rendbe állítá a hadait, s kétoldalt „mint a sárkány a szárnyaival” körülfogá a magyar lovasságot. Kápolnay elesett a besliák nyilaitól, Verbőczy Imre keresztülvágta magát a szpáhikon: de már nem tudott Székesfehérvárra visszatérni; el volt vágva az útja: a Vértesbe menekült.
Derék vitéz volt! Ahány török lovas futtában utolérte, annak mind egy csapással leütötte a fejét.
Ekkor aztán Szolimán szultán újra visszatért Fehérvár alá; melyet most már csak a hajdúk és a talián meg a német csapatok védelmeztek. Maga a polgárság nem vett részt a várvédésben. Ők semlegesek maradtak. Hanem ahelyett, hogy puskát fogtak volna: illetlen taglejtésekkel bosszanták a falakról a törököket, amikre a szultán azt mondta, hogy „szemtelenség! „.
Ekkor aztán Szolimán előparancsolta a környékből a parasztságot, s nekiállította őket a Vértes erődnek, kivágatta velük a szálfákat. Kétezer jármos ökör hurcolta azokat a város alá. Ezekből rakatott egy széles hidat a mocsáron keresztül odáig, ahol a városnak csak igen alacsony falai voltak, s ezen a hídon keresztül indítá rohamra a csapatait. De a vitéz hajdúk az alacsony falakról is visszaverték az ostromlókat. Tíz nap folyton magújították a rohamot: ekkor a magyarok kifáradtak, s azt mondák a németeknek: „Álljatok már, egy nap ti a falakra, mi hadd együnk, igyunk és aludjunk egyet.” És aztán úgy tevének, jól ettek, ittak: aztán lepihentek.
Ekkor újból jött a bástyák ellen a török had a hídon át. A németek és taliánok nem bírták a rohamot fenntartani, s hátat adtak. Az álmukból felriadó hajdúk hirtelen fegyvert ragadva, szembe rohantak az utcákba tóduló törökökkel, jó hadnagyuk, Varkocs György (a Tamás öccse) vezetése alatt, s ugyan nagy vérontást követtek el: úgyhogy mind a két harcoló fél kifáradt a verekedésben.
A hadnaggyal együtt ott járt, a harcolókat buzdítva, a kemény szívű pap, Celesztin apát, a feszülettel kezében, s lelkesíté a derék vitézeket a pogányok ellen. Most bizonyítá be, hogy mit képes tenni hite és vallása mellett, akinek az igazán a szívén fekszik.
Míg a hajdúk bivalybőr páncélokkal övezték fel a derekaikat, az apátúr vértezet helyett azt a szentelt pergament borítá a mellére, melyet Kelemen pápa bullája ékesített: az a János királyt exkommunikáló bulla. Ez volt az ő páncélja.
A városi polgárok pedig, amint azt látták, hogy az ellenség betört a hóstátba, gyorsan bemenekülének a belső várba, s feltekerték a felvonóhidat.
A derék vitéz hajdúk aztán, mikor már látták, hogy a török had baromsokasága már-már erőt vesz a németeken és taliánokon, és ők minden oldalról közre vannak szorítva, felkiabáltak a belső vár kaputornyát őriző polgárokhoz, hogy bocsássák le a felvonóhidat; ők is hadd meneküljenek a belső várba.
A polgárok azonban gúnnyal felelének vissza:
– Vannak tinektek Mózeseitek és prófétáitok: kövessétek azokat!
S nem bocsáták be a magyar véreiket a belső várba.
Sőt, csúfondárosan előhurcolák a templomból kitett szentszobrokat, a fából faragott és ékesen megaranyozott Szent Péter és Pál szobrait, azoknak a nyakára kötelet kötöttek, s ekként egy gerendára függesztve, előtolták a torony ablakán, lekiabálva a kinn rekedt vitézekre.
„No hát, ti bálványimádók! Itt vannak a szenteitek, akikhez imádkozni szoktatok. Most énekeljetek már hozzájuk: segíts, Szent Pál, segíts, Szent Péter! Most tegyenek értetek csudákat, ha adatott nekik!”*
Szerémi naplója.
E kegyetlen szavakra páter Celesztin, a torony felé fordulva, megátkozá a csúfolódókat, s aztán megáldotta a körülötte letérdepelt maroknyi vitéz magyar népet, s akkor mindannyian, kardjaikat ragadva, ezzel a kiáltásal: „Jézus Krisztus; Szűz Mária” a törökökre rohanának. Páter Celesztin volt az első, aki dárdaütésektől átverve, összeroskadt: a hősök pedig harcoltak az utolsó csepp vérük kihullásáig, és egy is közülök meg nem adta magát; hanem azon volt, hogy drágán adja el az életét. Szolimán szultánnak huszonnégyezer halottjába került az esztergomi és fehérvári diadal.
A belső várba szorult polgárok aztán jobban találták egyezség útján feladni a várat a szultánnak. Az egyezséglevélben kikötötték, hogy a szultán olyan pártolásban részesítse őket, „ahogy őfelsége szokta „.
A szultán azt mondá rá, hogy „dobró”.
S aztán ott hagyta a városnak kormányzóul Dülbendár basát.
És annyi híres városnak és erős várnak a meghódítását elnézték csendesen Ferdinánd király, Károly császár és a német fejedelmek. Nagy sokára összegyűjtének egy hadsereget Pozsonynál; de mikor már Ferdinánd király meg akart indulni a serege élén Szolimán ellen, akkor a nagyúr, dolgát elvégezvén, visszatért Nándorfehérvárra, s erre a németek azt mondták, hogy oda csak nem szaladhatnak utána, s hagyták az ország második és harmadik fővárosát, Esztergomot és Székesfehérvárt török kézen. – Száz évig ott maradtak!
A fehérváriakkal pedig nagyon ocsmányul kezdének bánni a befészkelt törökök. Minden asszonyt és leányt magukénak tekintének. Ez pedig a polgároknak semmiképpen sem tetszett. Felmentek panaszra Dülbendár basához, hivatkozva a szultán aranybetűs kegylevelére, amelyben biztosítva van nekik minden pártfogás, ahogy őfelsége a szultán szokta.
– No, hát mit akartok? Így szokta a szultán! Ez a török erkölcs!
S hogy ebben a polgárok nem akartak megnyugodni, sőt nagyon lármáztak, a basa megfogatott közülök egyet, s levágatta a fejét; másnap levágatta kettőét, harmadnap háromét, és így tovább. Nyolcadnapon a polgárok rimánkodtak, hogy meg vannak már elégedve: ne folytassa tovább a megnyugtatást.
– Dehogy vagytok ti még megnyugtatva – monda Dülbendár basa, s még folytatta tovább a fejlevágatást, egész tizenhétig. Akkor aztán a polgárok szépen visszavitték Szent Péter és Szent Pál szobrait a templomba, s elhelyezték az oltár fölé: a Lajos nevű prófétájukat szélnek eresztették, s visszatértek a római katolikus hitre.
– Most vagytok már megnyugtatva – mondja nekik Dülbendár basa. – Így járnak azok, akik a szenteiket megcsúfolják.
Ekként adja elő a dolgokat Szerémi.
Mivelhogy Dülbendár áttért renegát volt, aki lelkében híve maradt a keresztény vallásnak, s ekképpen visszatéríté a fehérváriakat, amiért megérdemli, hogy a neve a hittérítők közé feljegyeztessék.
De nemcsak ezzel bizonyítá be a török basa a szent dolgok és emberek iránti titkos buzgóságát, hanem még inkább a következő rendelete által.
A csatában megölt Celesztin apátnak a casulája alatt megtalálták Kelemen pápa bulláját: elvivék a basának. Dülbendár abból a bullából megértve, hogy Zápolya János a pápa által exkommunikáltatott: rögtön felhozatta a királyok sírboltjából Zápolya szarkofágját, s kiteteté a cimeterium udvarára: „annak nincs helye a szent királyok között!” Aztán levelet írt Fráter Györgynek, hogy János király koporsóját vitesse el a királyok közül, s temettesse el máshová.
Ekképpen ama keményszívű pap még holta után is meg tudta üldözni a halott királyt, s végrehajtá rajta az exkommunikációt még alvó porában is.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi