XXV. FEJEZET • Hogy csinálják az ellenségeket?

Full text search

XXV. FEJEZET • Hogy csinálják az ellenségeket?
Volt pedig már a magyarnak ellensége elég, de azért legnehezebb ellensége volt saját maga magának – ki tud a magyar békülni mindenkivel, de magával nem.
Az alatt a rövid egypár év alatt, hogy a két ellenkirály huzakodott a Szent István palástján, ugyanazokat a főurakat hol a Ferdinánd, hol a János udvarában látjuk. „Ki ád többet?” Az a jelszó.
Pénzt, amíg van; ha az elfogyott, magas méltóságokat, gazdag bérletet, hivatalt. Az egyik király elkobozza a másik király híveinek az uradalmait, várait, s kiosztja a saját pártosainak, arra a másik király hasonlót tesz az ő híveivel; mikor aztán a főúr visszapártol, követeli vissza az elajándékozott birtokát; akkor meg az ajándékot nyert lesz hűtlen, az pártol át az ellenfélhez. Sóbánya, rézbánya, harmincad bérlete a kívánt jutalom; ha számadást követelnek, ok a megharagudásra. A hadsereg élelmezése, várak ellátása, biztos konc. Hadsereg nem kap élelmet, vár nem láttatik el, pénz a nagy hazafi zsebében marad. Ha szemére vetik, fut az ellenfélhez. Ha nincs más eladni való hivatal, van püspökség, kanonokság, azt osztogatják. Éretlen suhancnak, aki soha pap nem volt, a credót sem tudja elmondani, püspökséget adnak. Aki sok katonát hoz magával, az természetesen generális rangot kap. – S még akik ugyanazon asztalnál ülnek, s a királlyal együtt koccintanak, azok is fejenkint mind ellenségei egymásnak, s az a törekvésük, hogy mi módon vegyenek el valamit az átellenesük tányérjábul.
A szegény nép pedig ellenségnek nézi valamennyit. Mikor már látja a toronybul, hogy katonaság közelít, nem nézi, milyen zászlót hoz; tudja, hogy rabolni, gyilkolni jön, s azzal fut az erdőre, a nádasba, hajtja előle a lábasjószágát; akár török, akár német, akár magyar, akár rác, mind egy ördög. – Még a lengyel is, aki segíteni jött, csak azt nézi, mit szedjen fel a nyergébe, s ha úgy felzsákmányolta magát, hogy nem bír el többet a lova, akkor hazamegy a táborbul.
S amiben aztán a versenygő fejedelmek fényesen igyekeznek egymást felülmúlni, azok a nagy ígéretek. Boldogság, dicsőség, örök béke, három világrész meghódoltatása, soha adó nem fizetés, hivatal minden embernek, aki a nyakravalóját fel tudja kötni, földosztás, aranyeső, örök üdvösség, paradicsom itt a földön és a másvilágon s végül a zsidók kiűzetése – ez mind a két pártnak a programja.
Egymást pedig kölcsönösen szidalmazzák, ócsárolják, gúnycímekkel emlegetik.
Nincs már magyar! Egy fia sincs! Irmagja sincs több! A János-pártiak úgy híják a Ferdinánd-pártiakat, hogy „német’; amazok meg „törököknek” csúfolják a testvéreiket.
Kivételt csak János király képez. Az „tót”. Minthogy szepesi főúr. Mégpedig nem is tót király, hanem – „slavus pes non mordet”. (Tót kutya nem harap.)
Ferdinánd király komoly ember; nagyon is sötét kedélyű, hitbuzgó és szerfölött józan; nem talál bele a „sírva vigadó” magyar életmódjába. Nem ül le velük kvaterkázni, bratinázni, nem issza ki egy hajtásra a „wiederkom”-ot. Magyarul sem tud. Annál jobban megteszi János király a példát; mulatozása a dévajságig, az ízetlenségig megy. Sok embert, aki a zöld asztalnál híve lett, a fehér asztalnál vadított el magától.
Így volt Török Bálinttal és Czibak Imrével.
Mikor Czibak szétverte Cserni Jován hadát, s Török Bálint a sebesült fekete cárt lenyakaztatá, a levágott főt diadaljelül felvitték Budára János királyhoz.
Zápolya nagy lakomát rendezett ennek az örömére, s az asztalra éppen magával szemben odahelyezteté egy ezüsttálra a levágott főt. S aztán valahányszor egy áldomást ivott, egy pálcával ráütött a halott fejre.
Török Bálint kicsúfolta érte. (Ahogy érdemlé.)
– Akkor ütögetted volna azt a fejet, Jankó komám, amikor még eleven volt!
– Bizony te is csak akkor vágattad le, amikor már más lelőtte.
Czibak Imrének felkeveredett a gyomra ettül a látványtul, s otthagyta a király asztalát.
Ha még csak a terített asztalát hagyta volna ott! De otthagyta a terített csataterét Tokajnál, s elvitte a dandárát az ütközetbül, s emiatt veszté el a király a csatát.
Szintén ilyen végzetes lakomája volt János királynak az, amelyet Várday, az esztergomi prímás tiszteletére adott.
Neve napjára hítta meg a király Budára az egyházfejedelmet, mire az rangjához illő pompával le is jött Esztergomból. Győr, Tata, Komárom, Esztergom erős várai még ekkor Zápolyát uralták.
A király előtt ismeretes volt a prímásnak az a gyöngéje, hogy nem szereti a sertéshúst. Érzékeny gyomra volt. Kénytelen volt diétát tartani.
A pompásan felterített lakoma-asztalt főpapok, főurak ülték véges-végig; legfelyül a király, jobbján az érsekprímás.
A legelső étekfogás volt a cifrán feldíszített vadkanfej.
A prímás ehhez hozzá sem nyúlt.
Azután hozták a bocskoroslevest, összevagdalt disznóvesével, tüdővel, májával, jól megborsolva.
A prímás ennek a szagát sem állhatta. Hiába dicsérték előtte, milyen jó.
Akkor következett a töltött káposzta kalbásszal, sertésfarkkal.
A prímás azt is elutasította.
Azután hozták a sült malacot.
Ez sem neki való volt.
Következett a „lengyel nyelv” mézes, mandulás, mazsolaszőlős lével. Ebbe sem mártotta bele a kanalát a prímás.
A „bundás zsemlyéhez” sem nyúlt hozzá, mert az meg disznóvelővel volt töltve.
Majd meg „rác pitét” hoztak, de azon is megérzé a sertéshúsvagdalékot, s érintetlen hagyta.
És így a vendégül hívott egyházfejedelem a király asztalánál egész éhen maradt. Ha igazi királyi szellem sugallta volna Zápolyát, hát akkor azt kellett volna tennie, hogy a tréfa meglevén, hozassa elő a jó drága becsináltakat és gyönge gyomornak való kókokat a prímás számára, s akként békítse ki. De ezt elmulasztotta a király, s nagyon jól mulatott az egész asztaltársasággal afölött, hogy a prímás éhen maradt.
Nagy hiba volt János királytól. Ha már a buzgó pápista nem tisztelte az egyházfejedelmét, tisztelte volna a magyar házigazda a meghívott vendégét.
Ez a tréfa nagyon sokba került Zápolyának. Elveszté vele a prímás s az egész papság barátságát.
Hívta aztán ismét ebédre magához a prímást, jóvá akarta tenni a rossz tréfát; de a főpap azt felelte neki:
„Köszönöm, van nekem itthon tulkom, borjúm, tyúkom elég, hogy tisztességes ebédet főzessek magamnak. Disznótorra nem járok.”
Erre Zápolya ezt a dölyfös észrevételt küldé a prímásnak:
„No, már látom, hogy kegyelmed is csakugyan török már; mert azok irtóznak a sertéshústól.”
Amire a prímás még gorombább levelet küldött Zápolyának: „Én pedig azt látom, hogy te csakugyan tót vagy; mert az szereti úgy a malacot!”
Így csinálják az ellenségeket.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi