„II. RÁKÓCZI FERENC FOGSÁGA”
„II. RÁKÓCZI FERENC FOGSÁGA”
Nemzeti színházunknak ismét ünnepe volt. Szigligeti legújabb drámája adatott: II. Rákóczi Ferenc fogsága.
Négy nap alatt háromszor került e mű színpadra, a színház mindannyiszor csordultig tele.
A közönség újra él e darabban.
Minden helyzete, minden szava e műnek hű a múlthoz és igaz a jelenben.
Rákóczi Ferenc mint gyermek, jezsuiták által jezsuitának nevelteték, körül volt véve a bécsi udvarban fürkésző kémekkel, kik minden szavát, minden pillantását ellesték a rettegett oroszlánfajzatnak.
És a nyíltszívű magyar megtanulta nevelőitől a tettetést, megcsalta azokat, kik őt meg akarták csalni, s midőn anyja, Zrínyi Ilona, buzdítani jő rég nem látott fiát: hogy ragadjon fegyvert a hazát megmenteni, – Rákóczi tudva: hogy a falaknak fülei vannak, azt feleli rá:
„Én? a jó császár ellen fegyvert fogjak?”
Hallottátok volna azt a kacajt, azt a konvulzív vidámságot, melyre e szavak után a közönség rendszeresen kitör. Minő nevetséges eszme! minő groteszk gondolat! Egy férfi, ki a jó császár ellen fegyvert fogni nem akar! Az ember nem bír az arcának elég tettetést parancsolni, hogy mégis mindenki meg ne lássa rajta: hogy biz ez a fiú most tréfál. Még ha kipisszegték volna ezt a mondást, akkor csak volna reménység, de kikacagták, dörgő hahotával kikacagták!
És hallottátok volna azt a felzajgó lelkesedést, mit Zrínyi Ilona buzdító szavai idéznek elő, mint mikor a szél lecsap a tengerre s millió hullám veti föl magát egy szavára, letörülve arcáról a magára hazudott ég tükörképét.
Nem a légből vett ideál, nem a kicsikart fantomok, – hanem a nép lelkéből támadó igazság van itt a költészet élő alakjával felruházva.
S végre, mikor a távolban a lelkesítő Rákóczi-induló megszólal, a tömeg fölordít, mintha mindegyik szívének legérzékenyebb húrján volna találva, egy kitartó névtelen kiáltás emeli a levegőt, minden arc ragyog, minden szem sír, minden kéz tapsol vagy oldalához kap és fegyverét keresi.
Szent hivatása ez a költőnek – a nép szívében oly szenvedélyeket felkölteni, mik ha fölébrednek, nem halnak el soha, hanem átszállanak apáról fiúra s későn vagy korán lángra gyújtják az életet.
[1848. nov. 12.]
