Brüniszkáld megváltja a gyermekeket a saját vére árán
Brüniszkáld megváltja a gyermekeket a saját vére árán
– Kitalálod te annak a módját a pápa nélkül is, csak törd rajta a fejedet.
– Valóban kitalálom. Mivelhogy az Úrnak lelke az apák álnokságának megbüntetéséül szállotta meg a gyermekeket, annálfogva, mihelyt az apák és bátyák konoksága megszűnik, azonnal elmúlik a gyermekekről is ez a mennybeli szellet.
– Ez annyit tesz jó magyarul, hogy ha mink, gyeprevaló legények, magunk elmegyünk Mezopotámiába, akkor a kis öcséinket meg a húgainkat békén visszaviszed a házi tűzhelyeinkhez.
– Valóban rajtatok áll, hogy a keresztet elvegyétek az ő vállaikról!
– No, hát én elveszem a magam keresztjét – mondá Brüniszkáld, leszakítva a kis húga válláról a vörös keresztet, s a saját palástjára tűzte.
– Hozsánna! Hozsánna! – kiálta fel erre Zenobius. – Áldott legyen az Úr, aki ezt a csodát művelte!
Utánazengedezték ez üdvkiáltást a többi zarándokok is. De nem úgy a gyermekhad.
Amint Hinczó, a vezér észrevette, hogy micsoda alku folyik itten az ő bőrükre, azazhogy annak a megmentésére, felugrott egy hídkarfára, s onnan kezdett el a társainak prédikálni.
– Testvéreim az Úrban. Mi szent fogadást tettünk, hogy a hitetlenek ellen harcolni fogunk. Ettől minket senki fel nem oldoz. Aki hisz, az követ engem. Az Úr, aki Mózest átvitte a Vörös-tengeren, minket is átvisz száraz lábbal a Maroson.
S azzal a híd karfájáról beleugrott a Marosba. Társai mind utána.
Brüniszkáld csak alig bírta elkapni a két kis testvérét, hogy azok is Hinczó után ne rohanjanak a vízbe.
A gyermekcsoportnak fele odaveszett a hullámok közé; hanem a többi kiúszott szerencsésen a túlsó partra, s ott aztán a gyermektáborba megérkezve telelármázták a kis világot azzal a csodával, hogy ők száraz lábbal jöttek át a széles folyóvízen; amitől ott még nagyobbra nőtt a szent lelkesedés dühe. Zászlóikat lobogtatták, ezernyi botokat emeltek az ég felé; s a parton alá s fel processzióztak, így tüntetve fogadásuk mellett.
– Hallod-e, barát; ezek nem fogadnak szót teneked, nem akarnak visszatérni: fut, mint a birka a kolompos után.
– Csak te a magad vitézeiről felelj – szólt Zenobius – én az enyéimet majd megtérítem. Amikor ti indultok előre, ők indulni fognak hátrafelé. Ezt fogadom a szent dárdára, mellyel a Megváltót átszegezték; s melyet teneked kell feltalálnod a Szentföldön, hős Brüniszkáld lovag.
Azzal megfogta a két gyermek kezét, s hitét kötötte hozzá, hogy visszavisszi őket az anyjuk házához.
– No, hát láss hozzá! Mi meg menjünk a magunk táborába.
Azzal Brüniszkáld összetrombitáltatá a maga vitézeit, s a dombtetőről, ahol a vezér sátora állt, lelkesítő beszédet tartott hozzájuk. Beszélt előttük a király iránti hűségről, akit elhagyni a leghívebb szászoknak nem illik, azután még többet a Megváltó szenvedéseiről, amiket megbosszulni minden keresztyénnek igaz kötelessége; végre a pápa bullájáról, mely másvilági üdvösséget s ezen a világon teljes bűnbocsánatot adományoz, s hogy kicsorduljon a pohár, elmondta nekik minden cikornyázás nélkül, hogy ha ők nem mennek, a kemény férfiak, Endre király táborába, Spalatóba, hajóra rakodni, akkor ez a zarándokvezér elviszi magával az összes Szászföld valamennyi gyermekeit, leányait a keresztes hadjáratba, hogy azok közül soha egy sem tér vissza többet az apai házhoz. Ez az ok győzött. A szász vitézek, nemigen nagy kedvvel ugyan, de annál nagyobb elkeseredéssel nekiszánták magukat, hogy követik hát a vitéz hadnagyukat, Brüniszkáldot a Szentföldre, ha mind odavesznek is. Inkább ők, mint a gyermekek.
Sohase hitte volna Brüniszkáld, hogy ilyen nagy ékesenszólás lakjék benne. Bánta is eleget, de hát kénytelen volt vele.
Lebée László azonban a maga részéről nem tett semmit, csak engedte a süvét buzogni tetszése szerint, azt várta, hogy mit határoznak a szászok.
Mikor aztán Brüniszkáld sátora elé kitűzték a vörös keresztes fehér lobogót, s a szász vitézek készülőre trombitáltak, akkor ő is odalovagolt a felállított hadrend elé, s így szólt a székelyekhez:
– Ne te né! Látjátok már ezt? Hogy a szász vitézek már abrakolnak az ellenség elé. Csak nem engedjük a vitéz székely nemzeten azt a szégyent esni, hogy amikor a szászok ellenségre mennek, mink elmaradjunk tőlük? Induljunk utánuk!
– De nem is utánuk, hanem előttük! – kiabálták a székely vitézek. – Ha a szászok már abrakolnak az ellenség elé, mink már nyergeltünk is!
És így történt meg, hogy a székely és szász vitézlő seregek kimozdulának a maguk jó hazájukból, aminek sokkal több szüksége vala az ő karjaiknak hősi erejére, mint a szíriai homoksivatagoknak, hogy nekimenjenek egy olyan hadjáratnak, amelyhez a királyi vezéren elkezdve, az utolsó zászlótartóig senkinek sem volt semmi kedve.
És így történt meg, hogy Brüniszkáld lovag megvált az ő hites feleségétől, anélkül, hogy egyszer kedve szerint megcsókolhatta volna.
Sírt is miatta, erős férfi létére.
– No ne sírj, süvem – vigasztalá őt Lebée László –, ahová most megyünk, ott vannak ám még csak szép asszonyok!
– Mit ér, ha egyik sem enyém!
