II. A karakói napok
II. A karakói napok
János főherceg hadserege teljes visszavonulásban volt a Duna felé.
Június 8-án érkezett meg Baltavárról Tüskevárra. Mindössze három megritkult lovasezrede volt még: két huszár, egy dragonyos, agyoncsigázva a folytonos harcolva visszavonulástól mind a három.
A sarkában előrenyomuló ellenségnek világos célja az volt, hogy a Győrnél alakult inszurgens táborral való egyesülését megakadályozza.
Ezt a visszavonulást fedezni, az egész erejével előrenyomuló ellenséget feltartóztatni volt Andrássy tábornok feladata.
E feladat kiviteléhez volt két ezred inszurgens lovassága: a pesti és veszprémi, és egy zászlóalj inszurgens gyalogsága, a pesti II. számú, és két gyalogsági ütege.
A pesti lovasezred május 13-án alakult meg, s akkor indult meg Soroksárról, a Lajta melletti Bruckig meg sem pihent. Ott egypárszor összeverekedtek az előőrsei az ellenséggel, akkor azt a parancsot vette, hogy siessen le egyhuzamban Körmendre. Május 28-án már Szengróton volt. Útnak is elég!
A veszprémi lovasezredbe az első vitéz ápril 24-én állt be; május 11-én az ezred 1136 főnyi erős volt, s ment egyenesen a csatatérre; be nem gyakorolva, alig felszerelve, s vezetve a kiválóbb nemesurak által, akiket tisztekül megválasztott.
Ezek voltak Andrássy csapatjai, amikkel a diadalhoz szokott francia légiókat fel kellett neki tartóztatni.
Hogy a feladat nehézségét megértsük, a helyrajzot kell előrebocsátanunk. Az út, melyen a főherceg hadseregének minden ágyújával, poggyászos szekerével s kifáradt gyalogságával végig kellett menni, Türjétől Nagy-Szőllősig egy tökéletes derékszöget képez, a szögletet képezi Sümeg. Ha az ellenségnek sikerül Jánosházától az egyenes diagonál vonalban nagy tömeg lovasságával Nagy-Szőllőst elérni, akkor a főherceg hadserege előtt el van vágva az egyenes út Győr felé.
Egy kis folyamocska szakítja félbe ezt az utat: a Marcal. Csak akkora folyam, hogy egy fölibe épített malom éppen keresztüléri. E malomzúgónál foglalt helyet a pesti inszurgens gyalogság. Emberek, akiknek akkor volt szuronyos puska először a kezükben; a malmon túl van egy kicsiny falucska: Karakó. Azt már az ellenség tartá megszállva.
Kilencedikén délután két órakor három osztály francia lovasság nyomult elő a malom felé. Fél eszkadron szélességben tömegrohamot intéztek a malomhíd ellen, s az újonc inszurgens csapatnak volt elég hidegvére a puska végére várni be a rohamokat, s csak akkor adni rájuk sortüzet, mikor minden lövés biztos.
S a lövés támasztotta zavar alatt Gosztonyi ezredes vezénylete alatt előrohant a gát mögül a pesti inszurgens lovasság, s közé vágtatott az ellenségnek, s egész Karakóig öldözte azt.*
Gosztonyi már azelőtt való napon könnyű sebet kapott Sárvár védelménél, ahol az ellenség körülfogta, s csak négy vitéz közlegények hősi erőfeszítése szabadítá ki a fogságbul. A négy közvitéz volt Bikfalvy Samu, Kottyán Lajos, Pál István és Tóth Mihály.
Háromszor ismételte a rohamot az ellen lovasság, s ugyanannyiszor lett visszavetve. A harmadik kísérletnél a pesti lovasságot elragadta a harci hév; nem érték be vele, hogy Karakóig verték ellenfeleiket, oda is utánatörtek, kiverték a faluból, s maguk szállták azt meg éjszakára. Gosztonyi ezredes és hadsegéde, Clementis mindenütt elöl vágtatott; a segédnek le is lőtték a lovát; amikor aztán Francsics közvitéz hozott neki egy másik lovat, amiről levágta az ellenséget. Két Letenyey testvér: egyik káplár, másik alhadnagy, versenyzett egymással a hősi harcban, mintha fogadásuk tartaná, hogy ki legyen az apjának a derekabbik fia.
Senki sem segített az inszurgenseknek. Ők szereztek a császári királyi hadseregnek egy pihenő éjszakát. Az első csendes bivouacot e védelem alatt tartották meg Tüskeváron.
Másnap reggel újra megkísérté az ellenfél kierőszakolni az átjáratot a malomgátnál. A pesti gyalogok újra visszaverték, de már lovasságuk nem volt, mert a pesti lovas hadosztályt Nugent tábornok a hadseregéhez rendelte be.
Erre a franciák hét osztály lovast és két zászlóalj gyalogságot vezettek rohamra a karakói malom ellen; mire Andrássy tábornok két osztály veszprémi inszurgens lovast és két osztály huszárt küldött a megtámadottak segítségére, ami azoknak a gyalogsággal szemben mit sem használt.
A francia voltigeurök a malom fölött átgázoltak a Marcalon, s azáltal kényszeríték a pestieket a malom elhagyására.
De nem volt az futás! Az egész zászlóalj tömött hadsorban vonult a töltésen végig a közeli dobrokai kocsmáig. Itt újra megálltak, s védték a töltés defiléjét. Volt négy háromfontos ágyújok, azzal tisztára söpörték az utat.
Az ellenség azonban helyreállította a malom hídját, s azon keresztül aztán előrohant az egész lovas tömegével a csárda ellen.
A pesti gyalogság még most sem futott. A túlnyomó erő előtt rendben vonultak a dobrokai halomig, s ott megint hadrendbe álltak.
Egy hadnagy, Szőke György, a veszprémi és Fehér megyei lovasezrednek tizenhat legényével (mind Fehér megyei fiúk) a szoros úton keresztüldöntött jegenyefák mögül puskatüzeléssel mindaddig visszatartá a francia lovassági rohamot, amíg a pesti gyalogság hadi rendbe fölállhatott. Tizenheten ezerhatszáz ellen. Egy emberre jutott száz. A szoros töltés két oldalán a Marcal süppedékes rétjei gátolták a francia lovasság előnyomulását. A tizenhét lovas minden lábnyomot védelmezve vonult a dobrokai majordombig vissza. A hadnagyon kívül még három vitéznek a neve maradt följegyezve: Kulcsár Károly őrmesteré, Csikász János kápláré és Kovács János közvitézé.
Az egész tér, amit az ellenfél két napi csatában ki tudott vívni, nem volt több, mint amennyire egy ágyú elhord: háromfontos ágyú.
A franciáknak azonban voltak nyolcfontos ágyúik és bombavetőik, s ami akkor legfélelmesebb újítás volt: congreve röppentyűik. Azokat felállították a Marcal bal partján, s onnan kezdték el lövetni a szemközt fölállított inszurgenseket.
Újonc gyalogság, mely most hallja először a légben közeledő ágyúteke búgását; lovak, amik ágyúlövéshez még nem szoktak, mikor a közéjük lecsapó gránát szétpukkanik, mikor undokul sivítva jön feléjük a tűzesőt szóró röppentyű: nem riadtak széjjel. „Előre!” – hangzott a vezényszó, s a rendes huszárság és a veszprémi inszurgens ezred nekivágtatott a túlnyomó francia lovasságnak.
A veszprémi lovasok vezére volt Zichy Ferenc gróf, az ifjabbik. Mert két Zichy Ferenc szerzett magának a harcmezőn hősi nevet, a másik a Vas megyei lovasság alezredese volt. Majd azzal is találkozunk. A magyar lovasság rohama hátravetette a francia osztályokat, s már nekiszorítá a mocsárnak, amidőn két új chasseur csapat a töltésen keresztülvágtatva, a magyarokat oldalban támadja meg, s a huszárokat szétzavarva, a major felé űzi vissza. Ezáltal Zichy Ferenc egyedül maradt az egész ellenséges erővel szemben. Már körülfogták. Egy derék közvitéz, Vajajy András, három chasseurt levágott egymaga, vezére életét védelmezve. E válságos pillanatokban a veszprémi ezrednek utolsó osztálya (mind Fehér megyei nemesek), mely a major mellett volt felállítva, rohant viszont a Zichyt szorongató francia lovasság oldalába.
Valóságos quadrille: francia négyes!
Salamon Mihály volt az alezredesük. Ő maga vágtatott elöl, s két ellenséges lovast vágott le kegyetlen fringiájával, vitézei sem voltak restek példáját követni: az ezredes ki lett szabadítva, Esztergami Mihály százados kapitány abban a percben érkezett meg, súlyos csapásokat osztva, mikor már az ellenség a zászlótartóval tusakodott; az ellenséges lovasság vissza lett verve.
E lovagcsata alatt azonban a franciáknak két dragonyos osztálya a nagy-kamondi erdő felé nyomult előre, s a lovasok által eltakarva, két zászlóalj lövész és voltigeur. Az erdő szélén volt egy nagy irtvány. Ha azt megszállhatják, akkor Andrássy dandárának sietve kell eltakarodni a megszállt halmokról, vagy körül lesz kerítve.
A pesti gyalogságot nem vezényelte senki: a maga eszétől jött rá, hogy azt az irtványt jó lesz elfoglalni. Mire az ellenség az erdő széléhez érkezett, már akkor oly irtó tüzelés fogadta a bokrok közül, hogy vissza kellett vonulnia.
A vezér, Andrássy tábornok, e viadal alatt, mely reggel óta folyt szakadatlanul, aggódva nézte a dombtetőről a túlsó völgy útjain, hogy vonulnak, óramutatói lassúsággal, a nagy hadsereg egyes csapatjai végig. Az ütegek, a poggyászvonat. Végre Boxic tábornok utóhada. A dobszó felhangzott hozzá a völgyből. Ha őt e dombtetőről elverik, a sereg utóhada menthetetlenül el van veszve.
– Ne hagyjuk magunkat, nemes barátim! – kiálta, mikor már ő maradt utolsó katonának a vezérkarával, s maga is kardot rántott, s új rohamra vezette vitézeit. Egy ágyút már elfoglalt az ellenség. Két köznemes, Süke és Sebestyén, visszarohant érte; szétverte a foglalókat, s visszahozta a löveget, ami újra helyet foglalt, s tüzet szórt az ostromlókra.
Hosszú nap volt! Júniusban olyan soká akar megjelenni az éjszaka, mely véget vet az ütközetnek. Még esti kilenc órakor is visszhangzottak a hegyek, völgyek a karakószörcsöki szoros körül, melyet en échiquier felállítva védett egy maroknyi kis nemesi had, s védte olyan sikerrel, hogy kilenc órakor az ellenség abbahagyta a támadást. János főherceg hadserege bántatlanul érhette el a nagyszőllősi utat, s ezzel meg lett szabadítva a katasztrófától.
Ez volt a karakói találkozás története; híven, a nem magyar ajkú hivatalos tudósításokból s az érdemrendosztó császári királyi bizottság jelentéseiből összeállítva, minden költői képzelet, szépítgetés hozzájárulása nélkül. Maga a táborkari őrnagy, Maresich, ki Andrássy mellé volt rendelve, kifejezést adott bámulatának e csupa új emberekből álló dandár fölött, mely két napig, férfi férfi ellen harcolt, s hét óráig tartó ágyú-, bomba- és röppentyű-tüzet kiállt nyugodt hidegvérrel.
S a karakói napok voltak annak a szakadatlan csatának az előnapjai, melynek csak egy pontját jegyezte fel az a festett pofájú kéjhölgy, aki a történet múzsájának hazudja magát: Győrt. Pedig az inszurrekció harca se nem kezdődött Győrnél, se nem végződött ott: és ott is – majd meglátjuk, hogy mi történt!
