IX.
IX.
Valami prózai következése is lett ennek a gyászesetnek.
A megholt bátyának hagyatéka is volt. Versenylovai, drága bútorai, ezüst készlete. Azokat elárverezték. Hátrahagyott levelében minden vagyonát a legkisebb öccsére, a miniszteri titkárra hagyományozta. Az egyszerre úrrá lett téve sok ezer forinttal. Azonkívül a bátyjának az évdíja is őrá maradt: az abbénak a szerzetesi fogadalom tiltván a vagyonszerzést.
Én először arra az ajánlatosnak látszó ötletre jöttem, hogy Eglantine őrjöngő fájdalmainak lecsillapítására legjobb lenne a legkisebb fiút odaköltöztetni a házhoz, annak a látása talán feledtetné vele a visszahozhatatlant.
A fiú ráállt: odaszállásolta magát.
De egy hétnél tovább nem állta ki ezt az állapotot.
– Hallod-e, táti: ezek az éjjeli jelenetek nem okos embernek való mulatságok. Ezt az egyet kifelejtette Dante Alighieri a pokol leírásából. Én más élvezetet keresek. Vannak másutt is hölgyek, akik nem tudnak éjszaka aludni; de azt legalább zeneszó mellett teszik. Sőt azt tanácsolom, hogy vedd elő a jobbik eszedet, s tarts te is velem.
– Te! Hisz az Isten ellen való vétek!
– Vétek biz az, de itt az abbé bátyám: annak meggyónjuk, s majd absolvál. Azért jó, ha ilyen is van a famíliában. Megteszem.
Én bizony, mikor megint kezdődött otthon az éjszakai danse macabre, vettem a kalapomat, botomat, s a fiacskám társaságában a hátulsó ajtón át elosontam melegebb éghajlat alá.
Aztán csak bele kell ebbe kóstolni, a többi jön magától. Rövid időn olyan tivornyázó korhely lett belőlem, amilyen a fiacskám volt. De hiszen megmondta ő ezt nekem a lakodalmam napján előre.
Igazán nagy szükségét érezte a lelkem rövid időn a felsokasodott bűneim meggyónásának. De kinek gyónjam meg? A kálvinista püspökömnek? Összeszid, kikerget!
Az átdőzsölt éjszaka után következik a makutyiság (Katzenjammer: valószínűleg ettől a szótól jön „ma kutya”, a német macskául, a magyar kutyául érzi magát). Az embernek a gyomra és a lelkiismerete versenyt háborog. Amazt csillapítja valahogy a szóda; de hát emezt? Talán az ostya meg egy kis szenteltvíz?
Nappal az abbéval ájtatoskodtam. Visznek már! Fölfelé…
A tisztelt Házba rendesen csak délfelé jutottam el, s ott minden ember azzal fogadott, hogy „mi hír a Kék Macskában?” Ha pedig bementem a terembe, azt kérdezték tőlem, hogy melyik szép leánytól kaptam ezt a piros szegfűt a gomblyukamba. Hát már azt is felhányják az öreg embernek, ha piros szegfűt hord a gomblyukában.
Kezdtem meggyűlölni az egész parlamentet.
Hanem hát – kölcsönbe esett.
Észre kellett vennem, hogy nincs már jó barátom a képviselőházban. De még a klubban sincs. Még tarokkpartiban sem fogadnak el negyediknek. Pedig én vagyok a „készpénzbácsi”. Vagy gyűlölnek, vagy kinevetnek engem a honatyatársaim a szabadelvű pártban.
Kezdtem meggyűlölni a szabadelvűséget.
Dolgozott bennem a sértett önérzet.
A bosszúállás sárkánytojásain kotlott az elkeseredett büszkeségem. Megálljatok! Jönnek az egyházpolitikai törvényjavaslatok. Majd milyen meglepetést szerzek én tinektek!
Egyszer aztán kiesett a képviselőház feneke a honatyák talpa alól, feloszlatták az országgyűlést. Jöttek az új választások. Azelőtt a pártom kandidált, és meg is választott. Most nem volt szükségem a pártra többé. Ahol pénz van; ott megterem a kortesvezér is. A szavazatokat nem kérjük, hanem vesszük. A választókerület, melyben jelöltnek fölléptem, nagyobb részben kálvinistákból áll. Ellenjelöltül maga a kálvinista pap lépett föl ellenem. Tenger pénz elfogyott, és én mégis megbuktam. A kálvinisták mind ellenem szavaztak. El volt közöttük a híre terjedve az ultramontán velleitásaimnak.
Ekkor aztán meggyűlöltem a felekezetemet.
Nem volt elég. A nagybirtokomon elterjedt az agrárszocializmus. A magyar nép nem akart a bérlőimnél munkába állni. Erőszakoskodás, kár, veszteség egymást érte: a kastélyom ablakait beverték.
Ekkor meggyűlöltem a magyar népet.
Dühösködésemben nevetséges alakká kezdtem válni. A lapok rajtam nyargalóztak. Az élclapok az alakomból állandó torzképet csináltak.
Ekkor meggyűlöltem az egész írósereget.
Valamiféle minőségem még mindig volt, amit nem lehetett elvenni tőlem: virilista maradtam a megyebizottságban, az is a feleségem birtoka jussán. Ott hát még volt szavam a megyeház termében. Felhasználtam azt egy haragos filippikára a szabadonc sajtó ellen. S keresztülvittem, hogy a megye bizottsága szólítsa fel a kormányt, a parlamentet a sajtószabadság elnyomására, a cenzúra visszaállítására.
Megtámadtam a sajtószabadságot! Én, a március 15-ének hőse!
És mindezt miért? Azért, hogy legyen egy gazdag feleségem, s annak a címe legyen „kegyelmes asszony”.
Ezzel aztán magam ellen lázítottam az egész fiatalságot, diákokat, munkásokat együttesen.
Azt a lelkes fiatalságot, mely engem egész életemen át szeretetével környezett, ünnepelt, dicsőített, melynek minden újabb nemzedéke örökölte azt a lelkesedést, amit én ötven év előtt lángra lobbantottam.
Ötven év előtt!
Az ám, most lesz ötven éve!
És a fiatalság elhatározta, hogy ezen az ötvenedik évfordulóján a március 15-ének, ott az én palotám ablakai alatt, melyek a Petőfi-szoborra néznek, máglyát fog rakni az összes munkáimból, s azon a máglyán fogja megolvasztani az ércbül öntött mellszobromat.
És nekem hallanom kell a bezárt ablaktáblán keresztül is a máglya ropogását, mely életemnek egész alkotását megsemmisíti, nevemet letörli, munkáim emészti.
És mindezt miért? Azért, hogy legyen egy gazdag feleségem, akinek a címe kegyelmes asszony.
Már hallom a tűz ropogását.
…Erre a rettenetes hangra fölébredtem.
Igen. A kandallómban lobog a tűz, ropognak a bükkfahasábok.
Itt ülök az íróasztalom előtt, a csendes, ismerős kis szobában. Nincsenek millióim, se tízezer holdas birtokom, se palotám, se excellenciás asszonyom.
Óh, te szeretett írótollam! életem vezére! fegyverem! bűvös vesszőm! kísérőm mind a sírig! Jövel, hadd csókoljalak meg. Dehogy cserélnélek én el téged a világ minden kincseiért, odaszámítva még a szép asszonyt is.
(…Ezzel végződik az első képzelt regény.)
