Kilencedik fejezet (Mell nem akkeeppen veegzevdic, mint a mikeeppen kezdevdic wala.)
Kilencedik fejezet
(Mell nem akkeeppen veegzevdic, mint a mikeeppen kezdevdic wala.)
(Mell nem akkeeppen veegzevdic, mint a mikeeppen kezdevdic wala.)
A postamester úr mindent akképpen végzett el, ahogy megígérte: elkezdve a ruhától a házig. Mindent a legjutányosabban szerzett be az unokaöccse számára.
– No, én már megházasítottalak, most már rajtad a sor, hogy megházasodjál. (A magyarnál a ház és a feleség egyet jelent.) Valami sok retyemutyát (értsd bútort) ne végy belé; mert a feleség majd hoz eleget. Magadnak nem kell egyéb egy nyoszolyánál, egy asztalnál, egy almáriumnál meg egypár széknél: azt nagyhamar csinál az asztalos; de ha akarod, megveheted a volt házigazda holmiját is, aki most már valamelyik ángyának a nyakára megy élősködni. Nincs már annak egyébre szüksége, mint egy légycsapóra. Addig, amíg asszony jön a házhoz, az egyik szolgálómat odaadom kölcsön: az fejni is tud. Tehenet okvetlen kell tartanod; aztán otthon főzetned, mert itt nincs se kávéház, se vendégfogadó, mint Bécsben; hozzám sem járhatsz el mindennap, ha az esők beállnak, mert akkor térdig ér a sár az utcán. A borospincédnek a kulcsát pedig sohase bízd másra.
Ráby Mátyás megfogadta szépen a jó tanácsokat, s egészen aszerint rendezte be az újon szerzett házat, mint aki ott szándékozik megtelepedni. Az ugart felszántatta, búzát vettetett bele; a szőlőt befödette, s bevásárolta a télire valót. Ismeretségeket azonban még egyelőre nem kötött senkivel, mintha senki sem érdekelné; a látogatói irányában pedig nagyon szófukar volt: úgy kellett belőle kipréselni a szót.
A köznép között azonban mégis híre terjedt, hogy az az úr, aki most itt letelepedett, a császártól van küldve, azért, hogy az elöljáróságnak hátulkösse a sarkát.
Egy este, jó későcskén, négy idegen férfi jelent meg Ráby tornácán, akik a kertajtón át jöttek be az udvarra. Mind a négy rác volt; az első közülök, aki magát és a többieket bemutatta, Avakumovics György volt; a másik három neve nem megtartani való, azokkal nem lesz semmi dolgunk.
Ez az Avakumovics volt az, aki a tanácsházban azt az indítványt tette, hogy a nagy cassa tartalmát legjobb lenne felosztani. Akkor letájcsolták, s azért bosszút esküdött.
Ez a négy férfi késő éjfélig ott maradt Rábynál. A szolgálót kiküldték a tehénistállóba, hogy ne hallgatózhassék az ajtón.
Nagy dolgokat beszélhettek Rábynak; mert eltávozásuk után az nemhogy lefeküdt volna, hanem papirost vett elő, egész éjjel írt, s reggel egy egész paksamétát vitt fel a postamesterhez, amit staféta által küldött fel Bécsbe.
Az öregnek csak annyit mondott, hogy „Valóságos Sodoma és Gomora!”
Az öreg tudott már valamit. Tőle kérdezősködtek a rácok, hogy mikor lehetne a „nagyságos urat” otthon találni.
– Pedig még csak az „egyik” panaszkodott a „másikra”; hát még majd ha a „másik” kezd el panaszkodni az „egyikre”? Mert mind egy húron pendül ám ez! – monda János bácsi.
Ráby azt mondá, hogy még ma fel akar menni Pestre, s lovakat kért.
Nagybátyja aztán utasítást adott neki, hogy melyik vendégfogadóba szálljon Magyarország fővárosában. Legjobb a „Fehér farkas”; de nem a pesti „Fehér farkas”, hanem a budai. A pestiben húsz krajcárt is fizettetnek egy szobáért, azért, mert a Hatvani utcában van.* A „Zöld ház”-ba pedig éppen ne menjen: mert oda hamis nasi-vasi játékosok járnak. Aztán sorba köszöntette valamennyi pesti, budai ismerősét.
Átellenben volt a mostani nemzeti casinóval.
Ráby Mátyásnak csakugyan az volt a legelső dolga, hogy Tárhalmyékat felkeresse Pesten.
Tárhalmy megyei főjegyző volt, s a megyeházban lakott. Ráby tudta ott jól a járást, patvarista korában mindennapos volt. Amint a megyeház kapujához ért, ott állt az útjában az őrt álló hajdú, nyalábra fogott puskával, s egyik lábát a másikon keresztbe téve, a fél vállával nekitámaszkodott a kapufélnek. Keresztül kellett volna rajta lépni valahogy.
– Ugyan édes atyámfia – szólítá meg Ráby a vén hajdút, akit név szerint is ismert –, nem tudja megmondani: itthon van-e a tekintetes pronotárius úr?
A közbiztonság őre végignézte tetőtől talpig a kérdezőt, s aztán a fogai közül egy hegyeset köpve annak a két piros, sarkas, csatos cipője közé, azt mondta rá nagy fumigálva:
– Ha tudná, nem kérdezné az úr.
Ráby nagyot bámult; hanem aztán a csatos cipő megmagyarázta neki, hogy hol a hiba. Visszafordult szépen; hazament a „Fehér farkas”-ba (a Hatvani utcaiba), levetette a csatos cipőt meg az egész német viseletet, amiben Budapesten reméllett parádézhatni, s felvette helyébe az igazi magyar dolmányt, felkötötte hozzá az ezüstös kardot, s úgy ment vissza megint a vármegye házához.
De már messziről elkezdett a hajdú glédába állni, s olyat prezentírozott neki a puskával, hogy zörgött azon minden. S mikor másodszor kérdezte tőle, hogy itthon van-e a főnótárius úr, egész becsülettel elmondá, hogy az bizony most ment ki éppen; de azt mondta, hogy mindjárt visszajön; csak tessék felsétálni szépen, odafenn van a kisasszony, az szívesen látja a tekintetes urat!
(„Ruha: tisztesség!” Ráby uram!)
Ráby sietett föl az ismerős falépcsőkön, amik már középen ki voltak kopva a sok járás-keléstől. A téglával kirakott folyosón szemközt jött rá nagy csörömpöléssel a vármegyeház legrégibb lakója, a „Csajkos”, másodmagával. Az is rab volt. Csakhogy a Csajkos volt a legtekintélyesebb; mert annak harminchárom fontos vas volt a lábán: minden lépéssel egy félkört kellett neki csinálni maga körül a lábával a nehéz lánc miatt. Vizet vittek fel a kútról a vicispán konyhájába egy nagy fedett vendelyben, rúdon emelve. Ráby megszólítá az öreget, aki hírhedett lókötő volt: „No, öreg, hát még mindig itt szolgálja a vármegyét?” – „Az ám – felelt az, zsíros süvegét még mélyebbre húzva a szemére –, mert a császár mégsem koronáztatta meg magát.”
No lám: még a rabnak is az a baja, hogy a császár mért nem koronáztatja meg magát. Bizonyosan arról beszélnek egymás között odalenn, hogy a koronázás napján általános amnesztia lesz adva a raboknak, s mind eleresztik őket. Hová le nem hatol a politika?
Rábynak nem kellett vezető ezen a helyen. Tudta jól a járást, az időt is, amikor látogatóba lehet jönni: délután három és négy óra között. Elébb a kancelláriába megy az ember, ott leteheti a kardját meg a kalapját, ami nem szükséges a vizitához, ott bizonyára talál egy patvaristát, aki körmöl; attól megtudja, hogy itthon vannak-e? Elszedték-e már az asztalt? Nincs-e beteg a háznál? Ha ezt megtudta, akkor aztán a konyha felől kerülhet (mert az irodából nem illik a női lakosztályba átmenni). Ott nincs se inas, se komornyik, aki bejelentse a látogatót; hanem maga bekocogtat az első szoba ajtaján, ha azt hallja, hogy „tessék”, benyit rajta, s vagy ráismernek, vagy megmondja, hogy kinek híják.
Az ismeretes ebédlő volt az, ahol Matyi úrfi patvarista korában annyiszor segített boldogult asszonynénjének pulykát, libát trancsírozni; s ahol aztán, eltakarítás után, a fehérnép összeült – fonni.
Most is ott ülnek: a két szolgáló meg a leányasszony, a kerekes guzsaly mellett. Szép kis „velocipede” volt ez, a hajdankori úrhölgyek számára! Egyúttal fortepiano is. – De jól emlékszem még a zenéjére!
A Mariska csakugyan nagyon megszépült: ámbár igen egyszerűen volt öltözve és fésülve; ahogy János bácsi mondá. Azt is jól mondá János bácsi, hogy a kisleány szépen elpirul, mikor megszólítják. Most megszólításra sem volt szükség: elég volt a belépőt meglátni, hogy arca kigyulladjon. – De még másban is igazat mondott János bácsi. A kisleány a kerekes rokka mellől fölkelt tiszteletteljesen; eléje ment a látogatónak szemlesütve, s mielőtt az sejthette volna a szándékát, gyermeteg pukkedlivel, kezet csókolt neki.
Ráby csaknem megharagudott érte.
– De ugyan, Mariska, hát nem ismer?
– Hogyne ismerném, Ráby bácsi?
– Hát akkor hogy csókolhat nekem kezet?
– Kegyelmed már nagy úr…
– De hát ha akkora úr volnék is, mint Eszterházy herceg, még akkor sem illetne meg, hogy nekem csókoljon kezet – egy kisasszony.
– Kérem: én nem vagyok kisasszony.
– No, hát én sem vagyok nagy úr. Mármost nyújtsa a kezét, hadd adjam vissza a kézcsókot.
Arra pedig a leány mind a két kezét eldugta a háta mögé.
– Akkor én aztán mindjárt kisasszony lennék! Tessék leülni, kérem.
Azzal helyet mutatott Rábynak a bőrkanapén, maga pedig visszaült a kerekes rokka mellé, megnyálazva a nyelvecskéje hegyével a rózsaszínű ujjai hegyét, s folytatta a szöszke len szálainak selyemvékony fonállá eregetését. Amellett beszélgethet az ember.
A két szolgálónak azért nem volt szükség elhagyni a szobát. Azoknak szabad, sőt illik meghallani, hogy a kisasszony meg a látogató úrfi miről beszélnek egymással.
Matyi úrfi azonban azt hitte, hogy majd könnyen segít ő azon, hogy a szolgálók ne fülelhessenek a diskurzusra: német szóra húzta széjjel a száját.
– Was machen Sie?
A leány ránézett a nagy kék szemeivel, s e tekintetben bámulat és neheztelés volt. – Pest vármegye házában, a magyar szabadság Sion-hegyén, azt a szót intézni egy magyar nemesleányhoz, hogy „Was machen Sie?” Azután lesütötte azokat a szép szemeket, s halkan rebegé:
– Én nem tudok németül.
– Nem tud németül? Hát aztán mikor a pesti burgerek bált adnak, hogyan beszél a táncosával?
– Bálba engem nem visznek, s táncolni nem tudok.
– Nem táncol? Hát mivel mulatja magát?
– Mikor ráérek, olvasok.
– De hát mit olvas, ha nem tud, csak magyarul?
– Van édesapámnak igen szép bibliotékája, amit abból édesapám kiválaszt, azt szabad elolvasgatnom.
– Példának okáért?
– Hát azt a szép „Cancionalét”.
– Szent úr Isten! A Cancionalét! A jó Heltai Gáspár énekes krónikáját –, melyben „kuelemb-kuelemb fele zep dolgoc vadnac nyomtatua az Magyari királyocrol es egieb zep lut dolgocrol. Gionorusegessec oluasasra es hallgatasra.” Nyomatott 1574-ben! S ez magának a legutolsó olvasmánya?
– Édesapám megígérte, hogy majd későbben a Zrínyiászt is ideadja; de most még nem értek hozzá.
– Hát aztán az egész napot mindig csak a ház körüli dolgokkal tölti?
– De van egy kis kertem az udvaron. Szeretem a virágokat.
– Hát énekelni nem szokott? Nincsen gitárja?
– Nekem volna kedvem hozzá; de édesapám nem szereti a gitárt. Azt mondja, ez csak diákok kezébe való.
Most egyszerre egy harmadik is beleszólt a beszélgetésbe. Egy ökölnyi kis emberke. Nálunk „seregélynek” híják. Ott volt a falon, drótkalitkában. Igazi ember az, csakhogy kiadja magát madárnak: így kikerüli az adófizetést meg a robotba járást.
Ráby úr meglepetve fordította vissza a nyakát, amint a háta mögött azt kérdezték:
– Matyi bácsi, mit csinál?
A leány pedig fülig pirul, s szemérmes bosszankodással csitítja a fecsegő tollas embert. Annak pedig az a szokása, hogy mentül jobban csitítják, annál jobban igyekezik produkálni, hogy mit tud még. Fütyölni, öblögetni, vizet tölteni palackból, trombitálni, s aztán megint Matyi bácsiról beszélni. „Matyi bácsi de soká…” szerencsére a mondat végét elkerepeli: azt már nem tudta megtanulni. Az árulkodó!
A két szolgáló a fejét egymáshoz dugva vihog a kályha mellett, Mariska pedig halkan rebegi:
– A leányok tanították mindenfélére: én nem is tudtam.
A mentség csak még jobban megerősíti a gyanúpert. Eszerint a Matyi bácsiról sokat beszélnek annál a háznál. A leányok is. Még a madár is. Még a kerekes guzsalyak is! A kétszárnyú tanú mind kifütyörészte azt a nehéz titkot.
Íme, egy leány, aki tizenkét esztendős korátul tizennyolc esztendősig nem „tanult” semmit, és nem „felejtett” semmit!
Ilyen virágot sem rejteget már más ország: csak a Pannonia Hunnorum.
Sok más egyéb apróságot talált még ott Ráby Mátyás, ami titkos szavakban őhozzá beszélt. A varróasztalon még ott voltak a cifra skatulyák, amiket ő készített patvarista korában, cérnagombolyag, olló, gyűszűtartónak: szárított virágok, egy bokréta összerakva, üveges rámában, egy ágy fölött; nem ismert-e egyenkint rájok? Semmi sem veszett el: minden meg van tartogatva, s az az írótoll, amit legutoljára használt az irodában, a zászlójára írt nevével, oda van dugva a tükör mellé.
Pedig hiszen nem vártak rá, nem voltak ez emlékek az ő látogatásának hírére előkeresve, s látványul kirakva. Mindennapos megszokott gondolatok tanújelei ezek: ereklyéi a legigazibb oltárnak, egy ártatlan leányszívnek, aki végtelenül szeret – és még nem tudja, hogy mi az.
Óh, beh háládatlan volt Ráby Mátyás a maga sorsához, mely számára egy ilyen kincset tett félre. Hiszen nem esik az jól a fiatalembernek, ha azt látja, hogy olyan nagyon szeretik valahol! Hogy olyan szertelenül hűségesek hozzá! Hogy van valaki, aki játékos kisleánykorától egész pártás hajadon koráig megtartogatja a szeretetét! Nem kell érte küzdeni; nem kell meghódítani; csak haza kell jönni hozzá! De nem tetszik az ilyen könnyű birtok egy gavallérnak! Annak az kell, hogy az imádottját vetélytársak rajongják körül, kilencvenkilenc elbolondított között ő legyen a győztes századik (akit legjobban elbolondítottak), az kell neki, hogy egyszer eltaszítsák, másszor visszacsalogassák, a szívét megkínozzák, tűz-vízpróbán keresztülvigyék; elébb jól kétségbe ejtsék, azután megvigasztalják. Ilyen kell a módi gavallérnak!
Szinte jólesett már, mikor a fecsegő madár a sok „Matyi bácsi” helyett egyszer már arra fordítá a szót, hogy „du spitzbub”. Ez pedig már nem a vendégnek szólt: mert a spitzbubot, ezt az ősalkotmány védvárában kivételképp forgalomban levő egyetlen német szót a tollas ember a Miska hajdú számára szokta fenntartani. Mikor az belép a szobába, annak mondja azt, hogy „spitzbub”!
– Ni! Hogy rám ismer az a csúnya madár! – szól vigyorogva a hajdú, s csak azután jelenti be a tekintetes ifjú úrnak, hogy a tekintetes főnótárius úr már hazaérkezett, s ott vár reá a kancelláriában.
Ráby Mátyás fölkelt a kanapéról, s kezdett búcsút venni.
A kisleány kikísérte az ajtóig.
Ott az „Isten áldja meg” szónál kezét nyújtá a leánynak, aki félve tette bele a magáét, mintha a kézcsóktól tartana, ami aztán nagy szégyen volna reá nézve. – És amikor aztán Ráby ezt a félve nyújtott s örömest ott hagyott kezecskét, ezt a bársonysima delejárasztó talizmánt kezében tartá, egyszerre föltámadt benne a régi ember. Egy kérdés jött a nyelvére; az a kérdés, ami tulajdonképpen idehozta: az a kérdés, amit a szemei elmondtak volna, ha a leány föl mert volna azokba nézni.
És a leány ajkain is ott lebegett egy kérdés: „Meddig marad még kegyed itthon?” Ha annak hangot mer adni, akkor arra az lesz a válasz, hogy „Sokáig, nagyon sokáig!” – Mire múlhatlanul azt kell válaszolni: „Akkor látogasson meg bennünket sokszor, igen sokszor”, s ahhoz jön magától egy önkénytelen kézszorítás – amit aztán lehetetlen nem viszonozni, s aminek a vége utoljára ez a szó: „örökké”. – Így kellett volna tenniök.
Ahelyett úgy tartották egymás kezét a kezükben, mint akik mind a ketten attól félnek, hogy a másik kezet akar csókolni.
Most az egyszer tartotta kezében Ráby Mátyás azt a vékony, láthatatlan selyemfonalat, amit a nagy Ismeretlen minden halandó elé lebocsát egyszer az életben: jó, ha megragadja! Az keresztülvezeti őt az élet minden viszontagságain; jaj, ha elszalasztja! Esik, botlik, töri, zúzza magát, míg elpusztul, elmerül.
Ráby elszalasztotta azt. Nem mondta ki, amit a szív dobogása diktált. Majd máskor! Majd később.
Ilyen máskor pedig nem következett el soha.
– Isten áldja meg! – rebegék egymásnak. És az igen jó szó. Mert megáld az Isten minden embert; de arról az Isten sem tehet, ha sok ember van, aki magamagát nem akarja megáldani.
…Sohasem szoríthatták meg többé egymás kezét.
