I. FEJEZET • Giunchi Giorgio examene
I. FEJEZET • Giunchi Giorgio examene
Rákóczy két fia kisgyermek korában, anyjostul, fogságba került. Bécsbe vitték őket.
A nagy szabadságharc alatt hasztalan kísértették meg a nagyfejedelem vezérei a két gyermeket kiszabadítani, egész Bécs kapujáig előhatolva portyázó dandáraikkal: tervük meghiúsult.
A fejedelem hadjárata elmúlt, dacára a hősi erőfeszítésnek; maga is hazátlanná lett, s aztán, mint egy elátkozott üstökös a napot, úgy kerülte körül a hazáját, Lengyelországon, Franciaországon keresztül, míg eljutott Rodostóhoz: hallgatni a tenger okos beszédét.
A két fogoly gyermek felnőtt. Anyjuk kolostorban lakott, ők gondos nevelést kaptak. A nagyobbik, József, németországi akadémián diákoskodott. A kisebbik, György, Bécsben maradt.
A császár-király elrendelé, hogy a fejedelemfi rangjához illő nevelést nyerjen.
A rangja „grófi” volt: „Giorgio Giunchi”-nak hítták.
Volt saját lakása, udvarmestere és lovászlegénye, s helyébe jártak a professzorok és káplánok, akik mindenféle tudományokra és vallásra oktatták: a vívásban, lovaglásban maga az udvarmester tökéletesíté a fiút.
Az udvarmester neve volt: Jacinto Wammána; a neve után ítélve nápolyi, ahol ez a szó „dajkát” jelent, a lovászlegényt hítták Künzli Péternek; ez svájci lehetett.
A bécsi főiskolába nem járathatták a fejedelem-fiút, mert ott többszáz magyar tanuló hemzsegett, akiktől meghallotta volna a magyar beszédet, amire neki semmi szüksége sem volt; de még valami más egyéb oknál fogva sem.
A kancellárnak gondja volt rá, hogy Giorgio nevelése a szabályoknak megfeleljen. Minden semestrisben megtartották az exament a magánlakáson, mely alkalommal a legilletékesebb fensőbbségi személyek voltak jelen, akik a rigorózumért illendően honoráltattak.
Abban az időben (a múlt század elején) még nem voltak nyomtatott iskolai tankönyvek, hanem a tanulók maguk írták le a tantárgyakat kéziratból: ami igen célszerű intézkedés vala; mert ily módon legalább egyszer el kellett olvasni a studiosusnak azt a stúdiumot, amíg de „papiro ad chartam” lekalligráfiálta. S miután ezt dictando kellett elvégezni, annálfogva ezen didaktikai metódus azt is biztosította, hogy a filozopternek okvetlenül meg kellett tanulni írni. Még pedig tisztességesen, olvashatóan kellett írni, mert ha szarkalábakkal töltötte meg a papirost, akkor „körmöst” kapott az öt körmére a léniával, ha pedig malacot ejtett az írásba, akkor a tenyerébe kapott egy sújtást a plágával; súlyosabb vétségek korrektúráját végezte a ferula: teljes elmulasztás, a végzetes „nes” (nescit) megtalálta a maga ellenszerét a scuticában; morális defektus esetében működött a virga.
Ezek a kipróbált hatású tanszerek bizonyára nem hiányzottak Giunchi Giorgio gróf tanulószobájából sem. A tanfelügyelő bizottság, mely állt az Alma Mater protektorából, a kancellária tanácsosából, és a minorita rend delegátusából, az examenre megjelenvén, semestris végeztével, legelőször is e segédeszközöket vette oculata alá.
Ott volt a tanulóasztalra mindjárt letéve a legelébb kézbe veendő három ösztön: a lénia (ismeretes vonalzó); a plága: (ez hasonlított a légycsapóhoz, csakhogy kisebb vala a csapója, s nem bőrbül, hanem fábul készítve) és a ferula (ezt fiatal fűzfavesszőbül szerezték). A scutica a falon függött: ez egy fonott korbács volt, őzlábra alkalmazva. (Ez különben otthon is minden tisztes családnál a rendes utenzíliák közé tartozott, az ajtó sarkára felakasztva, szimbóluma az atyai tekintélynek.) Végül a téka függönye alá elrejtve volt a virga: ez a félelmetes erkölcsnemesítő eszköz: egy pamat nyírfavessző, sós vízbe beáztatva.
És a vizsgálattevő úrfinak legelőször is ezeket a jó ismerősöket kellett megnevezni az examinátorok előtt, obedienciájának bebizonyítása végett.
– Minek neveztetik ez? (A lénia.)
– Sollicitator celerrimus. (Leggyorsabb szorgalmazó.)
– Hogy hívod ezt itt? (A plága.)
– Benignus exhortator. (Jóakaratú serkentő.)
– Hát ennek mi a neve? (A ferula.)
– Pater scientiarum. (A tudományok atyja.)
– És ami ott lóg a falon? (A scutica.)
– Ala virtutis. (Az erény szárnya.)
– És az ott a függöny mögött? (A virga.)
– Exorcisator. (Ördögűző.)
Nagyon jól van!
Erre azután a magiszterek elővették a fekete könyvecskéiket, s a rubrikákból előszámláltak, hányszor volt az egyik és másik serkentő segédeszköz alkalmazásba véve: a deputáció meggyőződhetett belőle, hogy a növendék úrfi mindezekben bőségesen részesült.
Nagyon jól van.
Még azután volt egy módszer: amely azonban már újítás számba ment, s annálfogva a pedagógusok által nem is volt általánosan elfogadva; mivelhogy inkább a tanulók morális érzületére volt alapítva. Ezek voltak a „signum”-ok. A signum bonum és a signum malum. A jó jel volt egy piros szalagra kötött aranyozott csillag bronzból. Ha jól felelt a discipulus, ezt akasztották a nyakába, s ezzel pompázhatott egész naphosszat: hordhatta az utcán. Ha pediglen rosszul felelt, vagy éppen sehogy sem, ha belesült a recitációba, ha legyeket fogdosott azalatt, amíg a magiszter prelegált, vagy pláne elaludt a prelekció alatt, akkor a signum malumot kötötték a nyakába. Az pedig láncra volt kötve s lakatra járt, hogy le ne lehessen dobni, s mind a két oldalán az éremnek ugyanazt mutatta, tudniillik egy szamárfejet.
Ez az erkölcsi hatást gyakorló taneszköz azonban inkább csak az előkelőbb ifjaknál alkalmaztatott, akik már hazulról hozzák magukkal a kitüntetések iránti lelki fogékonyságot.
Annálfogva nagyon helyén lehetett Giorgiónál, akinek a családi neve Giunchi gróf.
Az examen termének falai mappákkal valának feldíszítve. A háttérben állt a könyves téka, roppant disznóbőrbe kötött pandektákkal megtömve; középen egy íróasztal, tele manuscriptumokkal; a szögletben egy óriási földglóbusz, az átelleni szögletben a planétarendszer. Az íróasztallal szemben a katedra, két oldalán faragott gótikus támlányú padok. Az egyik sorban ültek a magiszterek, a másikban az examinátorok.
Ezen illusztris hallgatóság elé vezette be az oldalszobából doktor Wammána Jacinto a gondjaira bízott növendéket.
Közepes termetű, jól kifejlett siheder volt a quidam, sűrű, rövidre vágott sertehaj a fején; kék, tágra nyílt szemei, fölfelé tűrt orra, halvány, de minden hozzá intézett kérdésre elveresedő arca, előreálló fogai, melyek miatt az ajkai sohasem tudnak egymásra csukódni; kiegészíti az egész fizionómia karakterét a fejtől elálló hegyes végű fül.
Az első betanult szava az examinandusnak az üdvözlés.
– Bonum mane praecor, domini reverrendissimi, clarissimi et illustrissimi: humillime me recommendo indulgentiae vestrae. Laudetur Dominus!
Azután következik, hogy az asztalhoz járuljon, a kezeit összetegye, és elmondja a minden ünnepélyességet, és így a tanulási órát is megelőző imádságot. Sebesen és folyékonyan mondta el; az utolsó tételig: „sed libera nos a malo”.
– „Amen” – ismétlé a konziliárius. – S kit értünk az alatt, hogy „de szabadíts meg minket a gonosztul?”
– Az istentelen kurucokat és az ő szövetségeseiket.
– Optime.
Ezt követi azután a beneventatio: a megjelent dignitások üdvözlése, hosszú orációban; melyet a vizsgázó megfelelő akciókkal kísér, hol az egyik, hol a másik kezét téve a mellére, a másikat ugyanakkor elnyújtva, majd az égre feltartva, utoljára keresztbe téve s magát mélyen meghajtva.
– Salve! Salve! – Mondogatják rá az examinátorok.
Egyszer sem akadt meg!
Erre következett azután a fent leírt taneszközök iránti kikérdezés, s a magiszterek által előmutatott diáriumok kollaudációja, melyekből kiderült, hogy a növendék hány tanórát kapott, hányat mulasztott engedelemmel és anélkül, mivel lett büntetve az utóbbi esetekben. Példás szigor gyakoroltatott a nevelésében.
Ekkor következett azután a tantárgyakból való megexamináltatás.
– Domine comes Georgi de Giunchi!
Így titulázták a magiszterek az examinandust, aki az egész vizsga alatt egy nagy onixkövű pecsétnyomó gyűrűt forgatott a bal keze mutatóujján. Ez megengedhető segédeszköz a memória elősegítésében, a gyűrűt körülforgatni az ujjon. Igaz, hogy csak előkelő rangúaknak van megengedve, akik születési joggal bírnak címeres gyűrűk viselésére.
A rigorosandus praestanter felelt minden stúdiumból. Nehogy azonban úgy tűnjék fel a dolog, mintha előre ki volnának pécézve a kérdések és a feleletek a magiszter és a discipulus között, az examinátor urak is intéznek a pódiumra kiállított elé egy-egy kérdést.
– Dicas nobis domine comes Georgi de Giunchi, hol fekszik Hungária? – szólalt meg a prorektor.
– Hungária fekszik az ausztriai birodalom örökös tartományai között s kiegészítő részét képezi a stíriai őrfejedelemségnek, a horvát királyságnak, a szerb vajdaságnak és a transzilvániai nagyfejedelemségnek, lakosainak száma másfél millióra megy, akik németek, tótok, rusznyákok, oláhok, rácok, bolgárok, görögök, cigányok és hungárnok.
– Miért neveztetnek a hungárnok ezen a néven?
– A hungarn név származik a „hungern” szóból, mivelhogy ezek a lakosok annyira éhesek, hogy még a közéjük vetődő idegeneket is megeszik.
– Praestanter. Mióta tartozik Hungária az ausztriai birodalomhoz?
– A tizenegyedik század óta, amidőn I. István király defektusával Péter király az országát Henrik császárnak inskribálta.
– Valde bene. Voltak-e a hungárnoknak nagy embereik?
– Igenis valának; de azok mind idegenek voltak: Nagy Lajos olasz volt, Johannes Hunyades és fia, Mathias Corvinus oláhok voltak; akik pedig saját nemzetükből támadtak, azok gonosz emlékű rablóvezérek valának, miképpen Thököly és Rákóczy: akik a pogány törökkel szövetkezének. Ezért el is pusztíttatának.
– Optime! Praestantissime! – zúgott fel rá uniszónó a vizsgáló küldöttség. – Most a konziliárius úr intézett hozzá egy kérdést.
– Látott-e már domine comes Georgius de Giunchi egy Hungáriából származott embert?
Az ifjú ember e kérdésre hüledező képpel tekinte az ő mentorára, Wammána úrra. Ez nincsen az írott studiumban.
Wammána kenetteljes mozdulattal inte neki.
– Feleljen ön meg egész őszintén a feltett kérdésre, Giorgio gróf! „Igenis láttam.”
– Igenis láttam. – ismétlé az halk hangon.
– Hol látta őtet?
Az ifjú ember tátva maradt szájjal tekinte a főfő nevelőjére.
– No csak sincere meg kell mondani: „a Bärenhaus előtt”.
Az ifjú zavarában a bársonyvammszának a leffentyűit húzogatva a kezeivel, rebegé: „a medveház előtt”.
– És mit mívelt ott ez a hungáriai jövevény?
Erre a kérdésre hirtelen a szája elé kapta a kezét az ifjú, s a markába vakkantá a kitörni készülő nevetést. Ámde egy oldalpillantás Wammána kézmozdulatára, mely a ferula felé volt irányulva, hirtelen visszaadta a komolyságát, s aztán recitáló hangon mondá el a választ.
– Nagy szkítiai farkasokat mutogatott a piac közepén a sokaságnak, melyeknek a neve hungáriai nyelven: „komondores”.
– És mondott-e egynémely szavakat is e produkció alatt ama vagabundus?
– Igenis. Egyszer azt mondá hungáriai nyelven: „ad ugrandum!” Arra a szkítiai farkasok elkezdtek ugrándozni, azután pedig azt mondá nekik: „ad ugatandum!” erre elkezdének ugatni.
Erre az egész cőtus nagy hahotában tört ki.
Az ifjú uracska pállott bámészsággal tekinte Wammánára: hát ezeknek nem húzogat a hátara a ferulával, amért nevetni bátorkodnak az examen alatt?
Ekkor azután a prorektor őnagysága fogta esztrengára az examinandust.
– Mondja csak Giorgio gróf úr, mit tanult ön a pogány hitűek vallásairól? A klasszika mitológiából már hallottuk önt felelni. Jupiter facinorái elég jól meg lettek önnek magyarázva. Hanem az újabbkori pogányokat kérdem. Kiket értünk ezek alatt?
– Értjük a pogányok alatt a lutheránusokat és kálvinistákat, akik a hugenottákkal és templáriusokkal együtt a Bafomet oltárán áldoznak.
– Ki az a Bafomet?
– A Bafomet-bálvány az antikrisztus, aki a rosszat míveli a jó helyett s az emberek lelkeit a pokolnak kiszolgáltatja. A Bafomet-imádók tagadják az Istent, a Megváltót és a Szűz Máriát. Keresztjüknek csak két ága van, mint az akasztófának, s azt ők „lignum vitaenek” nevezik. A Bafomet-bálvány egy macskafejű férfiú, akinek a derekára és lábszáraira egy kígyó tekergőzik. Azokon az ünnepeken, melyeket a Bafomet-imádók titkos templomaikban tartanak: a Sion hegyén kiadott tízparancsolatok lábbal tapostatnak, s a zsoltárok melódiáira fertelmes gúnydalok énekeltetnek; minden szombat napon pedig megtartatik a „Méte” ünnep. A Méte egy pokolbeli csábító kecsekkel felruházott asszonyi állat, akit a pogányhitűek azért emelnek az oltárra paradicsomi alakzatban, hogy rút példaadásával az embereket istentelen gonosz indulatokra ingerelje.
– Basta! Molto bene! Domine Giorgio Giunchi! Elég volt ebből a témából! – szakítá félbe a minorita delegátus.
– Ej ej – feddé a prorektor Wammána urat. – Nem kellett volna a textusban benne hagyni ezt az incisumot: „paradicsomi alakzatban”.
– De annál jobban kitűnik az ifjú romlatlan kedélye – elukubrált Wammána úr. – Tetszett látni, hogy amidőn ezt elmondá: behunyta mind a két szemét.
– Jobb lett volna, ha nem is tudna, hogy e szavakra be kell hunynia a szemeit.
Az examen azonban a legnagyobb megelégedésére lett befejezve a vizsgáló küldöttségnek.
A prorektor egy dicsérő exhortációt tartott a fiatal nemesnek, s annak végeztével egy friss babérból font koszorút tett a fejére.
A magiszterek megírták a testimóniumot, s protokollumot vettek fel a végbement examenről.
„Ex omnibus eminens: ex moribus classis primae cum laude.”
A vizitátorok aláírták a protokollumot, amellyel Wammána úr a kancellárnak fog beszámolni: az pedig be fogja azt mutatni őfelségének, akinek legkegyelmesebb akarata az, hogy a fejedelemfi a legkitűnőbb neveltetésben részesüljön.
Azután következett a bezáró ima és a búcsúbeszéd, melynek végeztével a dignitáriusok úgy, mint a magiszterek, a maguk salláriumát átvéve, re optime gesta eltávozának, az utcán váró gyalogszekereikhez.
Mikor aztán Wammána úr egyedül maradt a discipulusával, azt mondá neki:
– No mármost fiam Péter, húzd le az ujjadról a gyűrűt, s add vissza; vesd le a bársonyvammszot, meg a csattos cipőket, nyisd ki az ablakot, söpörd ki a szobát, mindenekelőtt pedig szaladj Péter,* tisztítsd ki a phaicakat* és vágd meg a thymianum diabolit.*
Jegyzetek a kegyes olvasó számára. Az exament tevő studiosus nem Rákóczy (Giunchi) Georgius vala; hanem annak az inasa, a Künzli Péter. Ezt tanította dr. Wammána Jacinto és három baccalaureus magister mindenféle hasznos tudományokra: ennek a kimívelésére szolgáltak a skutikák és egyéb üdvös pedagógiai segédeszközök; ő volt a nem szokatlan „Prügelknabe”. Ezért volt külön fizetése hatvan tallér. Ráadásul a bevett tudományok. A dicséretesen letett examenért kapott egy extra aranyat.
Item: „Phaicának” neveztetik az a füstölgő áldozatoltár, melyet lyukas száránál fogva az emberek a szájukba szoktak dugni; s melyet a magyarok a maguk nyelvén „pipának” neveznek. Miután Horatius Flaccus ódáiban ezt a szót fel nem találjuk: valószínűleg későbbkori származású.
Item: „thymianum diaboli” (ördög tömjéne). Ekként gúnyoltatott a gnosztikusok által, a Linné szerint Nicotiana Tabacumnak nevezett növény, mely azon időkben már a porosz udvarnál nagy kedveltségnek örvendett. (Lásd Tabak-collegium I. Frigyes Vilmos király alatt.) A magyaroknál is a kívánatos élvezetek közé tartozott. (Lásd: Kuruc népdal: Jaj már minékünk... Nagy pipájú, kevés dohányú magyar nemzetnek!) Ausztria fővárosában azonban még az iskolás diákoknak s azok tanítóinak szigorúan tilalmazva vala.
J. M.
Már az examen alatt megütötte az orrát egyik-másik deputátus úrnak, akinek finomabb szimatja volt, valami gyanús füst-aroma, sőt a prorektor azt is kérdezte: „nem ég itt valami?” Megnyugtatták: a kályha füstöl.
(Kitelik attól a nebulótól, mondá magában Wammána, hogy azalatt, amíg mi itt őt – per procura – examináljuk, azalatt ő a szomszéd szobában rágyújtott és con fuoco pipázik.)
Úgy is volt. Alig távozott el Péter az egyik ajtón, csak annyi idő telt bele, hogy a rajta levő úri öltönyt levetheté; midőn a másik ajtón bejött az igazi György úrfi, ugyanabban a bársonyvammszban, a fején ugyanaz a babérkoszorú; egy hosszú szárú pipából füstölve.
Ez aztán az igazi Rákóczy alak! Mintha csak az apjának a gyermekkori arcképe szállna alá a rámából megelevenülve. Az a telt piros arc, gödrös áll, csattanó ajkak, finom metszésű orr; azok a nagy dióbarna szemek, a drágakő ragyogásával, azok a sűrű szemöldökívek, a tiszta, magas, domború homlok, a magátul göndör, sötét gesztenyeszín hajzat. Még egész gyermek volt arcban; de kifejlett termete már egy daliáé.
Kacagva és pipázva jött be a tanterembe.
– Hát te hogy mersz idejönni azzal a pipával, azzal a koszorúval az iskolába?
– Az iskola az enyim.
– De azzal a babérkoszorúval!
– Az is az enyim. Most vették.
– Meg ezzel a phaicával a szádban!
– Az is az enyim.
– Leteszed mindjárt!
– Majd ha kiszíttam.
Wammána felkapta az asztalról a ferulát, mely az ünnepély alkalmából spanyol nád volt.
De a discipulus sem volt rest, ő meg a hosszú török meggyfa pipaszárat kapta a kezébe, s ekkor aztán egy szabályszerű asszó következett be a mentor és a növendék között, melyben a ferula és pipaszár helyettesítették a fleureteket. Természetesen Wammána volt a mester. A babérkoszorú csakhamar lerepült Györgynek a fejéről, s egy művészi csavarintással ki lett a kezéből ütve a pipaszár.
– Aha, ezt a fogást nem tudod védeni, úgy-e? Bärrenhäuter!
Ekkor azonban, ahelyett, hogy a lefegyverzett discipulusnak az irhájára húzogatott volna a mester, felvette a kezéből kiütött pipaszárat s visszaadta a kezébe.
– No! Élhetetlen! Próbáld meg még egyszer védeni. Ide vigyázz. Mikor így csinálom a kvintet, te parád helyett ugorj át a prímbe s szúrj előre. Ne kíméld a gyomromat! Jól van! Derék volt. No még egyszer! Ezt a máltai keresztet itt a mellemen.
S György úrfi a harmadik „gang”-nál ismét odatalált a máltai kereszt közepébe.
Megelégedetten szorította meg a kezét a mester.
A pipaszár meghajlott a döféstül. Annál jobban esett belőle a füstöt színi.
Akkor aztán a mester és a tanítvány karöltve és vígan nevetgélve mentek át a pipatóriumba, ahol már Péter elkészítette a vágott dohányt.
– Állj őrt a pitvarban, Péter.
A mester és a tanítvány versenyt füstölve telepedék le a kényelmes török kerevetre. Egy alacsony asztalkát húztak maguk elé, azon volt a sakktábla: felrakták a figurákat, s elkezdtek sakkozni.
– Te ma nagyon rosszul játszol, fiacskám.
– Másutt jár az eszem.
– Hát van neked olyan is?
– Kérdezd meg a prorektort, meg a konziliárust, vagy a gvárdiánt, akik megcensiáltak.
– Semmiházi! Nézz ide, milyen testimóniumot kaptál!
– Haha! Mit nézzek én ezen a bolond papiroson? – Hiszen nem tudok én írást olvasni.
– Az őseid sem tudtak. Hallgatóztál ugyebár az ajtón az examen alatt! Vettem észre a pipafüstről: keresztüljött a kulcslyukon.
– Azon jár éppen az eszem.
– No! És micsoda tudomány az, amit irigyelsz a Pétertől, hogy ő tanulta meg tehelyetted?
– Két dolog ragadt meg a fejemben. Az egyik az a bizonyos pogány vallás.
– Ah! A mitológia? Jupiter apró gavallér csínytettei?
– Nem! Nem! Az a másik.
– A Bafomet-szertartás?
– Nem tudom, hogy az-e a neve. Ahol az a „Méte” jön elő. Az a pokoli csábító szép hölgy. Arról szeretnék én többet tudni.
– Ah! Sárgacsőrű pintyőke! Arra ráérsz. Hadd nőjjön elébb egy kis prém az álladon.
– Mondsza csak! Igazán tartanak ilyen ünnepélyeket a Méte imádására?
– Amit én megírtam, az igaz.
– Hol tartják azokat?
– Itt Bécs körül is.
– Te voltál ott magad is?
– Hogyne lettem volna?
– Hát mehet oda olyan ember is, aki nem tartozik a Bafomet-imádók közé?
– Azzá lesz, csak egyszer ott legyen.
– De aki a Bafometet hiszi, az nem hiszi a Krisztust?
– A Bafometet sem hiszi az.
– De a „Métét”?
– Azt már imádja.
– Te! Vígy el engem egyszer egy ilyen „Méte” ünnepélyre.
– No csak az kellene még! Az ilyen gyereknek még a „Nyír-bíró leánya” kell, nem más.*
A néphumor az iskolában használatos virgácsot nevezi a Nyírbíró leányának: mivelhogy nyírfavesszőkből készítődik az.
J. M.
– No csak egyszer.
– Hát nem sajnálnád megtagadni érte a Jézust?
– Tudom is én, hogy ki az a Jézus?
– Az emberiség megváltója, az, aki keresztre van feszítve.
– Hát mért nem veszik le a keresztrül ha olyan jó ember?
– Oktondi! No megállj! Majd beszélek én neked egyszer a Jézusról.
– Beszélj nekem a Météről.
– Méte, méte = mese! Verd ki a fejedből. Csak úgy gondolták ki a templáriusok ellenségei, hogy elveszítsék őket.
– Nem igaz! Én magam is láttam azt a házat, amelyiknek a kapuja fölött egy macskafejforma emberarc van kőbül.
– No, gyerek! Most már beszéljünk másról. Hát egyéb tudomány mi ragadt meg a fejedben a mai examenből?
– Az, amit a Péter arról a kutyás emberről beszélt a medveház előtt. Azt mondta, hogy ez egy magyar.
– No, és hát mi bajod neked azzal?
– Szeretném én azt az embert látni.
– Minek?
– Nem tudom én. Az olyan furcsa érzés bennem. – Amint ezt a szót kimondják előttem, hogy „magyar”, egyszerre valami keserű jön fel a torkomba. Elszomorodom: nem érzem az ízét se ételnek, se italnak; aztán, amíg ki nem megy a fejembül, úgy érzem, mintha el kellene szaladnom, aztán futni, futni, amíg csak a Szent István tornya el nem marad mögöttem a látóhatáron. Nem tudom, mi ez a bolondság? Úgy tetszik, mintha nagyon kicsiny koromban, amikor még az anyám ölben hordozott, hallottam volna vagy láttam volna olyan szót vagy olyan embert, aki magyar.
– Álmodtad azt fiacskám az anyád ölében.
– Az volt ám a szép asszony, hallod-e? Hová lett az anyám?
– Meghalt az régen, fiacskám: ne keresd.
Erre a szóra a nagy gyermeknek a szemei megteltek könnyel. A mentor elnevette magát.
– Hahaha! A kisfiú pityereg.
György mérgesen felugrott a kerevetről.
– Nem pityergek. Hanem már most akarom, hogy gyere velem oda a Bärenhaushoz, hadd lássam azt a kutyatáncoltató hungarust.
– No no no. Fiacskám. Ülj le szépen. Mást mondok én neked. Inkább elviszlek a Méte-ünnepélyre.
– Elviszesz? Mikor?
– A legközelebbi szombat estén.
Ekkor aztán ragyogni kezdtek az ifjú szemei, nyakába borult a mentorának. S feledve volt a futnivágyó érzés és a szépséges szép anyának az emléke.
