IV. FEJEZET • „Mete-es-is”
IV. FEJEZET • „Mete-es-is”
A bécsi császári régiségtárban láthatni azokat a gomb alakú ezüst pénzeket, amelyeken egy koronás asszony alakja körül ezen szavak olvashatók: „Mete-es-is”. A betűk arab írásjegyek; de a szavaknak arabul semmi értelme nincs.
Hát az „örök závárt” ki ismeri?
Egy ércrúdnak, mely egy vasajtó két ütközője között keresztül van tolva, nyolc elforgatható rézkarika van a közepén. Ezek akadályozzák, hogy akár az egyik, akár a másik ütközőbül kihúzható legyen a rúd vége. A vasrúdnak nyolc rendetlen sorban berótt foga van, melyeknek a rézkarikák belsejében ugyanannyi vágány felel meg. Ha mind a nyolc karika úgy van elfordítva, hogy a kívülről nem látható hézagok a vasrúd fogába mind egyszerre beletaláljanak, akkor a tolózár rúdja kihúzható lesz az egyik ütközőbül s a vasajtó felnyílik. De aki ennek a titkát nem ismeri, elforgathatja azokat a karikákat napestig, az örök lakat nem enged.
Mindenik rézkarikán van hat betű; azok közül kell egynek-egynek úgy sorakozni a szomszédjával, hogy ez a mondat jőjjön ki belőle: „Mete-es-is”. Akkor ki van nyitva a tolózár.
Ki volt ez a Méte? Hogy kísért az még a XVIII. század elején is Bécs városában?
Négyszáz esztendő választja el III. Károly király idejét attul a kortul, amelyben a templomos rendet kiirtották. Moley Jakab és társainak hamvai fölött új réteget teremtett az örökalkotó fű, ott a Szajna szigetén, ahol máglyán megégtek. A föld megbocsátott nekik; vétkesek voltak-e vagy nem? Azt az ég tudja.
Meglehet, hogy mese volt az egész Bafomet-kultusz; az ophyr-dogma, a Méte-imádas, amiért a templomosokat az autodafé elé állíták.
És – négyszáz esztendő múlva megint divatba jött – ez a mesemondás.
Először azt híresztelték, hogy a szabadkőművesek tartják titkolózó gyülekezeteikben a Méte-ünnepet.
Azután megfordították a nyárs hegyét, s azt hajtották, hogy a jezsuiták ünneplik a Bafometet: akik a pápai hatalmat akarják megbuktatni.
Valaminek kell lenni a dologban; mert minden ember beszél róla. S hogy a polícia nem bírja őket felfedezni, ez csak arra mutat, hogy nagyon jól tudnak titkolózni.
Hisz annak a jámbor bécsi policájnak anélkül is annyi a dolga! Neki kell felügyelni arra, hogy a Hübschlerinek nem viselnek-e olyan köntöst és fejdíszt, aminő csak előkelő hölgyeknek van megengedve; és ellenben viszontag, ha az udvarnál egynémely felötlő párizsi vagy londoni lafanc divatra kap, a policájnak kell gondoskodni róla, hogy ezt a „megrótt” divatot a Hübschlerinek kapják fel, s ezáltal az úri dámákat visszariasszák tőle. – A policáj feladata a bécsi csodatanyák légiókra osztott csavargóit esztrengára szorítani; az utcán beszélgető gyanús emberek után leskelődni; a csapszékekben a bort és sert megkóstolni: nincsenek-e túlságosan preparálva? Szimatolni a tiltott eredetű dohány után; megakadályozni a diákok és mesterlegények közötti verekedéseket; elhallgattatni a csendzavaró kiabálást az utcán; előkérni a jövevényektül a passzusaikat. S mindezen nehéz feladatokhoz még egy újabbkori Isten csapása: a színészet!
Ez most kezdett Bécsben is divatba jönni.
Hiszen komédiások azelőtt is bőven sarjaztak a szép császárvárosban, ebben nem volt soha fogyatkozás: de azokat könnyű volt ellenőrizni, az ilyen gauklerek az utcák keresztezéseinél, a vásárpiacon a szabad ég alatt komédiáztak, bukfenceztek, danoltak; de amit danoltak, azt meg lehetett érteni; akit mulattatott a tréfa, röhögött rajta, aki kényeskedett, bedughatta a fülét s odább mehetett. De ezek az újmódi komédiások betanult, de le nem írt darabokat adnak elő, amik tele vannak kétértelmű kifejezésekkel, a policáj hiába fülel, csak akkor veszi észre, mikor már a finom közönség kacagni kezd, hogy valami célzatos scurrillitás lett elbocsátva. S ezeket nem lehet kitoloncolni a városból, mert igen magas körök pártfogásában részesülnek, a piacról sem lehet kiszorítani, mert e célra feldekorált termekben tartják az előadásaikat: előre fizetett entrée mellett. A parterre-t előkelő gavallérok tartják megszállva, akik a spiclit* kilökik, ha felismerik. Mindössze annyit tehet a jámbor policáj, hogy a komédiaház ismeretes bejárata közelében helyt foglal, s hajön diák, azt galléron ragadja s figyelmezteti a rektori tilalomra s ha jön fiatal hajadon, a szüzek ismertető jelével, selyem vagy bársonyszalaggal a hajában, azt nyájasan visszakergeti: „hohó! Jungfer, a Harpendlin* nem arra való, hogy a Hanswurstnak mutogassák!” Hanem midőn gyaloghintóban érkezik valaki, uraság vagy asszonyság, akkor a policáj szépen a kapubolt alá húzza magát és félrefordítja a fejét. Különben is hiába erőltetné meg az obszerváló tehetségét, a komédia látogatói álarcosan jönnek, nem mindnyájan, de azok, akik nem kívánják köztudomásra hozni, hogy színházba járnak. Az álarc mögött szabad nevetni is és lehet elpirulni is.
Szügségtelen a szót lefordítani, miután eléggé ismeretes.
J. M.
J. M.
Azaz „párta”.
J. M.
J. M.
A komédiaház abban a részében volt a városnak, mely a régi bástyákkal együtt az újabbkori pompás új Bécs kedvéért eltűnt a föld színéről; szűk, görbe, partnak hágó utcában, ahová csak gyalogszekérrel lehetett az úri világnak eljutni. A többi ódon, magas tetejű házak közé beszorítva, állt egy háromemeletes épület, hátuljával a bástyának támaszkodva, amely oldala már csak egyemeletesnek látszott, egyetlen nagy gömbölyű ablakkal a közepén, amit sohasem látott senki felnyitva.
Az utca felőli homlokzata a háznak egész építési modora által megkülönbözteté azt a többiektől: a csúcsíves kapubolt fölött volt egy rácsos erkély, melynek tartója egy nagy szörnyeteg fej volt. Férfiarc, macskafülekkel, hosszú bajusszal, és kecskeszakállal. Ezt tarták a Bafomet jelképének.
Az erkély márványkőbül volt, s annak a középső oszlopán volt kifaragva szívalakú pajzson az egy ujjával felemelt kéz: a templáriusok szimbóluma: egyik oldalán az erkély melletti falnak látszott mély, bevésett munkában egy nőalak, egyik kezében a serleg, másikban az „élet kulcsa”, mellén az örökkévalóság lánca. Ez a „Méte”. A másik oldalán a falnak volt hasonló vésmunkával körvonalozva egy kígyótul körültekert férfialak, kezét egy oroszlánfőn nyugtatva. Ez a „Jaldabahot”.*
Nevezik Taldabartnak is.
J. M.
J. M.
Az erkély mögött volt két nagy gót idomú ablak, s azoknak a csúcsíveit összekötő homlokkövön látszott domborműben a „világsárkány”, mely egy gyermeket elnyel.*
A régi Bécs gazdag volt faragott jelképekben. „A farkas, aki a ludaknak prédikál.” – „A fekete madonna.” – „A medve a kereszttel.” – „A szamár a bölcsőben.” – „A kecske az olvasóval.”
J. M.
J. M.
Az egész házat nem lakta senki. Kísértetjárta hírben állt. Azt beszélték róla, hogy a templomosoké volt valaha, azután a János-vitézek örökölték; később katonai éléstárnak használták; de annak sem volt jó, mert a patkányok mind megették benne a pumpernikkelt. Nem is lehetett volna rendes, okos emberek számára lakásnak használni, apró celláival, óriási nagy termeivel, kórus forma emelvényeivel; a folyosóin pedig fényes nappal is el lehetett tévedni, s voltak rajta olyan vasajtók, amiket soha senki sem tudott kinyitni.
Egyszóval, nem lehetett ezt egyébnek használni, mint teátrumnak; hanem annak tökéletes volt.
A földszinti nagy terem: egykor talán kegyes ájtatosság színhelye, egészen átalakítható volt nézőtérre; a körülfutó karzatra nyíló cellák jók voltak páholyoknak, az apszis, (a pogány bazilikáknál a tribuna) egészen alkalmas volt színpadnak.
E földszinti terem fölött kellett még egy emeletinek is lenni; a gót pillérek oszlopfői el voltak takarva keresztbe épített gerendás padozattal. Ki cselekedte ezt a barbár toldozást? a Johanniták-e vagy a magisztrátus? vagy talán éppen maguk a templomosok? Azt mondják, hogy az utóbbiak tették. Az a felső emeleti terem lett volna a szentségfertőző orgiáiknak a színhelye.
