VII. FEJEZET • A borkeresztség
VII. FEJEZET • A borkeresztség
Az ajtózár nyikorgott: érte jöttek.
A két lovag ismét karon fogá s kivezette a nagy terembe. A szemei kápráztak attul a látványtul, ami reá várt.
Nem a kínzókamra; nem a rémséges csigás kötelek, nyújtólétrák, nem az izzó rostélyok voltak elkészítve a számára, hanem egy lakomához felterített asztal, olyan lakomához, aminőt Belzázár adott a vendégeinek: mikor a láthatlan kéz felírta a királyi terem falára a „méne, méne, tekel, fáresz”-t.
A hosszú asztal selyemdamaszttal volt leterítve, s azon cifra tálakon és szolgadeszkákon felrakva sültek, sütemények és déligyümölcsök. Egy roppant vadkanfej, agyarastul, egész malacok, citrommal fogaik közt, óriási sonkák, vár alakú aranyozott pástétomok; furcsa figurákká fonott perecfélék, hal formájú mézeskalácsok, csokoládé medvék, hímes húsvéti tojások egész garmadával, egész kerek sajtok s az asztal közepén egy egész páva, teljes tollazatában pompás legyezőjét szerteszét terjesztve. Palackok és mindenféle alakú korsók nagy sokasága egészíté ki a lakoma pompáját. A convivák mind ott ültek már az asztal körül, ezüsttányérok és kelyhek voltak előttük: csak egy volt üresen; legfenn az asztalfőn ülő nagymester bal oldalán. A két lovag odavezette Györgyöt. A nagymester inte neki, hogy üljön le.
György egészen meg volt igézve ettől a nagy kegytől. A rettegést egyszerre a hála váltá fel a szívében. Az a gondolatja támadt, hogy azokkal a törvényekkel csak próbára akarták tenni a lelkét, s most íme kitüntetik. Ez a jutalma a becsület tudásának. Hiszen ezek víg cimborák, akik csak kötődnek az új bajtárssal, s aztán jól megvendégelik.
A nagymester azt a kezét, amellyel Györgynek int, hogy üljön le, felemelve felejté és olyan meghajlítással, hogy a néma jelnek el kellett találni az értelmét. Ez kézcsókot jelent.
Ezt annál könnyebben megtehette György, mert a sisak a fején volt; s az nem engedte, hogy az ajka is hozzáérjen a kézhez. Midőn leült a székére, ismét inte neki a nagymester, a szomszédjára mutatva. Ezt az intést annyival inkább elértheté, mert az asztalnál ülő vendégek mindegyike példát adott neki. Mindenki megcsókolá a szomszédját. – S minthogy mindenkinek fején volt az ezüst kondérsisak, ez ismét csak olyan érccsók volt, az agapé hideg csókja: két ezüst ajk csendült össze.
Feltűnt az ifjúnak, hogy a bal oldali szomszédja talárján a veres kereszt halálfőkkel van díszítve, és azután végtül végig az egész asztalsorban minden második lovagnak a keresztje ezeket a jeleket viseli. – Minő megkülönböztetés lehet ez?
A visszás érzések közé, melyek egymást oly összefüggéstelenül váltogatták a lelkében, egy-egy határozatlan kétely is furakodott – honnan kerülhetett ily pompás lakoma egyszerre az asztalra? varázslat ez? ki itt a szakács? a pástétomsütő? S a töprengő kétséghez hozzájárult egy érzéktalány. Valami kieszelhetetlen illat ütötte meg a szagérzékét: mintha minden fűszerek és balzsamok aromái volnának összevegyülve növényi és állati roha és penészszaggal.
A nagymester az ifjú vállára téve nehéz kezét, azt mondá neki:
– Úgy láss e lakomához, fiam Abrekh, hogy ez a Sabbath Passachkor készült; most pedig vagyunk a „Thebet”-ben.
Csakhogy azt a két ünnepet éppen nem ismeré a neofita. Az egyik esik tavasz első holdtöltére, a másik december hóra (a héber naptár szerint).
Tehát azok az asztalon levő ételek legalábbis nyolc hónaposak!
Megtudta azt azonnal a metastes, amint a legelső étekfogással megkínálták.
A két lovag, aki őt idevezette, nem ült az asztalhoz; rajtuk volt e napon a hierodulos sora: az egyik az ételeket hordta körül, a másik a bort töltögette.
Megnyitotta a lakomát a hímes tojás.
Amint azt feltörte György, annak a szederjes kék színe is meglepé: a szagát visszatetszőnek érezte, s az íze fanyar volt és csípős. Először a nagymester vett belőle, s elkezdte a hímes héját lehámozni; aztán négyfelé vágta késsel, s bedugta az arany lárván keresztül a szájába. György is palástul vetette neki a gyomrát; nem sokat forgatta a szájában; hanem lenyelte, amit befalt. Tíz hónapos perecet adtak neki hozzá; jó fogai voltak; összeropogtatta. A többi asztaltárs is úgy tett.
A sajt egész telepítvénye volt az ugráló eleven lényeknek, s belül zöld a penésztől. A nagymester abbul is vágott egy darabot magának. György követte a példáját. A posaj és penész nem riasztá vissza. A sajthoz adtak neki esztendős pumpernickelt.
A sonka avas volt, a pástétom áporodott, a disznófej pézsmaszagú, a sütemény dohos. – Igazi másvilági lakoma: amilyennel a lelkek traktálják meg a közéjük keveredett élő embert.
De annál jobban kelt utána a bor.
Az undorgásnak a legjobb orvossága a bor. Az émelygés antitoxicona az alkohol. Aki megutálta az ételt, az igyék!
Először az édes malváziai járta, azután jött a nehéz ciprusi, kristálypoharakból itták a rhénusit, hogy a szép aranyzöld színében gyönyörködni lehessen; a tokajihoz aprópoharakat adtak; mindent helyrehozott a francia ámbraillatú muskotály: attul elfelejtette az orr az ételeknek a szagát.
Minden poharat a körömpróbáig kellett inni. Maga a fejborító sisak megkövetelte azt, hogy aki iszik, a fejét hátra vesse: csak úgy tölthette a szájába a bort, az ezüst száj tiltotta a szürcsölgetést.
S a vendégek virtust csináltak belőle, hogy egymásnak a gyomrát próbára tegyék. Undorító adomákkal fűszerezték azt, ami anélkül is poshadt volt; s az volt a vitézebb, aki az émelyítő ötletet még undokabbal tudta visszavágni. Úri mulatság!
Mindenki elváltoztatott hangon beszélt: egyik erőltetett basszusban, a másik fisztula nyefegéssel, ahogy álarcos mulatságban szokták. Györgynek csodaerős organizmussal kellett bírni: semmi sem ártott meg neki, sem az étel, sem az ital, sem a putridus adomák. Utoljára hordták körül a pávát. A fejedelmi lakomák legfőbb díszét. E Junó kegyeltjéről elébb lehúzzák a bőrt tollastul, akkor a húsát fűszeres pácba teszik s benne hagyják, míg a keleti borsok és szegfűszegek egészen át nem járják: akkor megsütik s ismét ráhúzzák a pompás tollazatú bőrét, szétterjesztett legyezőjével együtt, és úgy tálalják fel. Aztán elteszik a jövő díszlakomára, meg az azután következőkre, amíg csak benne tart.*
Aldrovandi Ulysses természettudós beszéli, hogy ő evett egy pávasültből 1598-ban, amely 1592-ben készítődött; kellemes fűszerillatú volt; hanem már egy kicsit pondrós. (Sprache ohne Worte. Kleinpaul Rudolftól.)
Legelőször az új vendéget kínálták meg a pávasülttel. György nem tudta, hogy mi módon kell ahhoz hozzányúlni. A bal oldali szomszédja kisegíté a zavarából. Elől a begyénél szétválasztható az aranytollas bőr, s akkor aztán lehet szeleteket vágni a melle húsából. Egy darabot odatett a tányérjára.
György visszahőkölt tőle.
Ez mégis hiénafogra való étel!
A nagymester hahotával kacagott rajta.
– No fiacskám, kapd be, míg el nem fut előled!
Valóban volt hozzá hajlandósága az ízes falatnak.
– Eh! Hát osszuk meg – sipegé vékony orrhangon a bal oldali asztaltársa, s kettévágva a szeletet, a felét a saját szájába tömte.
Most aztán Györgynek sem lehetett finnyáskodni: meg kellett mutatnia a bátorságát.
– Gyorsan utána ezt a pohár marsalait!
A többi asztaltárs is hasonlóul tett; ki-ki megosztá a maga pávaszeletét a szomszédjával, s frissen utána öblíté a tűzitalt. A marsalai expiálta, amit a páva vétett.
Giorgio győzte az ivást.
Vannak a természet által különös tehetséggel adományozott kivételek, akiket a magyarok ezzel a címmel tiszteltek meg: „született korhely”, akik rendesen nem isznak bort; de ha versenyre kerül a sor, az asztal alá isszák az egész cimboraságot.
Ilyen talentum volt György is.
Az ilyeneknek az a szokásuk, hogy mentül többet isznak, annál figyelőbbek lesznek. Rendes embernek a bor megnyitja szívét, száját; dalhoz kezd, kacag, őszinte lesz, gorombáskodik: ezek a kiválasztottak őrzik nyelvük hegyén a szót.
A zajos mulatozástól különben a társaság minden tagja óvakodott. Azt meghallhatta volna a színházi közönség oda alant: megtudhatták volna, hogy a fejük fölött egy másik színdarabot játszanak. Valami kísérteties volt, amint egy hosszú asztal vendégei ezüstlárvákkal az orruk előtt, csendesen ürítgetik a kelyheiket, s mert fülbe nem súghatnak, tehát egymásnak a szájába suttognak.
Ezalatt a két hierodulos egy gömbölyű asztalt helyezett el a nagy terem közepén, s egyúttal meggyújtotta a viaszgyertyákat egy függő csilláron, mely éppen az asztalra világított alá: az asztal körül alacsony székeket raktak. Kártyázóasztal volt az.
Lakoma nem is lehetett anélkül tökéletes.
– Abrekh fiam – szólt a nagymester – állj fel és jöjj velünk kártyázni. A mestered azt állítja, hogy értesz hozzá.
– Igenis – monda György. – Wammána urammal szoktunk kártyázni; de mi csak poltúrákban játszunk.
– Az itt nem járja, itt nincs más, csak aranypénz.
– Azt pedig én nem tudnám, hol vegyem?
– Majd megtanítalak rá. Mire való a pumpolás?
– Pumpolni?* Az bizony jó lehet. Csak volna kitől.
Szivattyúzni. Adósságcsinálás műszava.
J. M.
J. M.
A nagymester odaszólt a jobbján ülő lovagnak.
– Iskariotes! Mennyire taksálod ezt az ifjú metastest?
– Ötszáz zecchinóra – dörmögé az az ezüst kondérja alól.
– De hogy fizetem én azt vissza? – kérdezé György.
– Igen könnyen. Rád gazdag örökség vár. Az apád nagy úr, s minden órán meghalhat. Egy év múlva ezer zecchinót fogsz Iskariotesnek visszafizetni.
– S ha akkor nem lesz ezer zecchinóm?
– Várni fog újabb esztendőt, s megduplázza az összeget.
– De én írást sem adhatok a kölcsönrül; mert a nevemet sem próbáltam még leírni.
– Nem is szükséges. A kölcsönt becsületszóra veszed fel. S zálogul csupán csak a pecsétnyomó gyűrűdet adod át Iskariotesnek.
– A pecsétnyomó gyűrűmet? Azt mondják, hogy ezen a családi címerem van.
– Éppen azért. Ha valamiképp el találnál felejtkezni a becsületszavad beváltásárul; ha eszedbe vennéd, hogy a nagykorúvá lett legénynek joga van a suhanc korában felvett adósságait revokálni: hát akkor a megtorlás rögtön utolérne ennek a gyűrűnek a segítségével.
– Meggondolom a dolgot.
(Végigivott valamennyi borbul és meggondolja, hogy elfogadja-e a kölcsönt?)
– Hát jöjj oda, és nézd a játékot.
A kerek asztalt már akkor körülülték a lovagok: az arany garmadákban feküdt előttük. A „diabolkát” játszották, olyanforma játék, mint a nasivasi vagy a landsknecht.
A játékkártyák egészen másformák voltak, mint aminőkkel György és Wammána szoktak játszani. Valódi régi XV. századbeli kártyák. Alakjuk gömbölyű: a színeket állatok és virágok helyettesítik rajtuk. A coeur „papapály”, a carreau „nyúl”, a treffle „harangvirág” s a pique „szegfű”.
Szokatlan festésű kártyák nehezítik a játékot. Azokat elébb végig kell tanulmányozni, amíg az ember beleokul, hogy az a három papapály jelenti a „coeur ász”-t, s az egyformán felkalapozott „Dame” és „Knabe” miben különbözik egymástól?
Egy lovag a banktartó, a többiek az ellenesek.
Az arany marékszámra repült egyik asztal szélétől a másikra. Mindenki némán játszott, az ezüstsisakok elrejtettek minden indulatkifejezést.
György ott állt a banktartó háta mögött, irigyen nézve, hogy gyűlik meg annak a tálában az aranyhalmaz.
A bor mámora nem kábítá el a fejét, hanem az arany mámora igen.
Azt mondá a nagymesternek:
– Hídd ide Iskariotest. Elfogadom a pénzt.
Iskariotes odajött a nagymester hívására.
Aztán átadott egy erszényt Györgynek, melyben tíz göngyöleg volt, vékony halhólyag burokban, melyen keresztülcsillámlott az arany: mindegyikben ötven zecchino.
György pedig lehúzta az ujjáról a pecsétnyomó gyűrűjét, s átadta zálogul a kölcsönadónak.
Azt a szent pecsétnyomót, amit kisgyermek korában az anyja akasztott a nyakába zsinóron, mikor elválaszták a gyermekétől. Nem a nagyobbik fiának adta, a kisebbiket jobban szerette. És ő átadta ezt az ereklyét, azzal a „Felsővadászi Rákóczy” címerrel egy embernek, akinek az arcát sem látta, a nevét sem tudta.
Abban a biztos hitben tette, hogy ő most ezen a banktartón bosszút fog állni, s akkor aztán visszaváltja családi klenódiumát.
– El ne felejtsd – dörmögé Iskariotes –, egy év múlva ezer zecchinót fogsz visszaadni.
– Nem egy „év” múlva; hanem egy „óra” múlva.
Olyan bizonyos volt a sejdítésében.
A kártyázók közbe-közbe ittak is. Mindenik mellé oda volt állítva egy zsámoly: azon pohár, melyet a hierodulosok, amint kiürült, rögtön teletöltöttek ismét. Veres bort ittak. Tivornya végén a veres bor járja. Ez a boroknak a királya, mely a többiek között igazságot tesz.
Amint egy lovag, aki minden pénzét elvesztette, fölkelt az asztaltól, György rögtön leült a helyébe.
Adatott magának kártyát, s odatolt az asztal közepére egy göngyöleg aranyat.
Az ő kártyája nyert.
A banktartó szótlanul odatette a másik göngyöleg aranyat a betétéhez.
György otthagyta mind a kettőt, s újra kártyát adatott magának.
A második taille-nál megint az ő figurája lett a nyertes. Ismét otthagyta a megnégyszerezett tételt.
És azután harmadszor is, negyedszer is benn hagyta a tételét.
Az ittas ember vakmerőségével játszott.
Mikor ötödször is kártyát kért, minden „arc” felé volt fordulva. Nem arcok voltak azok; csak lárvák, hasonlatosak a halálfejekhez: két sötét üreg a szem, harmadik a száj.
Némelyik játszónak a keblén azok az ezüst halálfejek úgy szálltak és emelkedtek, hogy azt csuda volt látni! Mi mozgatja azokat?
Az ötödik osztásnál is az ő kártyája nyert.
Már ezerhatszáz zecchino állt előtte az asztalon. A nagymester meginté.
– Abrekh metastes. Most visszavonulhatsz.
Még csak ez az intés kellett neki, hogy teljesen beleszédüljön az örvénybe.
Ahelyett, hogy a nyereségét beseperte volna, s odábbállt volna vele, még az erszényében levő többi kilenc aranytekercset is odadobta a többihez, s rekedten kiálta:
– Az egész bank!
Mindenki körülállta a kerek asztalt, aki nem is vett részt a játékban. Olyan csendesség volt, hogy onnan alulról fel lehetett hallani a párdalt, amit Hanswurst Colombinával énekel.
A banktartónak is ugyanaz a figura jutott, ami Györgynek: egy királyné. Amannál volt Lucrétia, ennél Bethsábe.
A banktartó csendesen rakosgatta a kártyalapokat kétfelé. Egyet magának, egyet a játszófélnek.
A bankadónak az az előnye van, hogy ha egyforma kártyák mellett mind a ketten hasonló figurát kapnak: ő húzza be a tételt.
Neki jött meg a harmadik királyné: „Pentesilaë”.
– Halló! – hangzott egész kórusban a nézők kiáltása. A bank nyert.
Ez az örömkitörés figyelmeztetheté Györgyöt, hogy itt neki mindenki ellensége.
– Még nem – mondá nyugodtan. – Még az én kártyám hátravan.
A banktartó felveté a kártyát, mely György részére következett.
Az volt „Helena”. A coeur királyné.
Most aztán egyszerre az elszörnyedés hörgésére változott a kórus.
A coeur királyné a diabolkában preferansz! Annak megint előnye van a banktartó fölött.
A bank fel volt robbantva.
A banktartó felállt a helyéről, s otthagyta az ezüsttálát aranycsomagjaival együtt.
Most aztán már Györgynek gavalléri kötelessége lett magának elvállalni a banktartást.
Odaült a megbuktatott helyére.
Ekkor aztán valóságos dühvel indult meg a játék. Valamennyien egy ellen. Minden mester egy tanítvány ellen.
Fel voltak ellene lázadva.
Ez a sárgacsőrű fiókmadár idejön a vércsék közé, s valamennyinek kitépi a tollát.
És nem bírnak vele. Mint banktartó is folyvást nyer. S amellett iszik. Minden osztás után iszik.
Hisz ez az ördögnek a legkisebbik fia.
Egyszer aztán egyike az asztalnál ülő lovagoknak rákiált Györgyre.
– Hohó! Abrekh! Te csalsz! Alulról húztál ki egy kártyát!
Erre György válasz helyett felkapja a zsámolyán levő poharat, s úgy önti az arcába a rágalmazónak a veres bort, hogy az annak a talárjára egyszerre odafesti a keresztnek a negyedik ágát. Erre mindenki talpra ugrált a kártyaasztal mellől. György pedig összefonta a két karját a mellén, s úgy nézett velük halálfej-szemet. Azoknak mind kard volt az oldalán, ő pedig fegyvertelen volt.
„Peri thanátu!”* kiálták többen, kardmarkolataikhoz kapkodva. Feltűnő volt, hogy azok a lovagok, akiknek a mellkeresztjén ezüst halálfejek voltak, ellenkezőleg a kardhoz kapkodóknak, a kezeiket ragadták meg csillapítólag.
Élet-halálra.
A nagymester közéjük lépett, s igazságot tett.
– Állítsátok ki őket a középre, sértőt és sértettet; vívjanak meg azonnal előttünk.
– Meg is vívok vele! – kiálta dacosan György. – Bosszút állok ezért a szóért. Csak adjatok kardot a kezembe.
A nagymester intésére két lovag, aki a vívók segédjeül lett kijelölve, megtette az előkészületeket. Elöl bivalybőr vértet csatoltak rájuk, mely ágyékon alul ért. „Dejszen keresztül megy az én kardom ezen a bivalybőrön!” hetvenkedék a neofita. A jobb karjukon a talárt felgyűrték egész vállig, a jobb térden feltűrték magasra, a bal kezükre pedig olyan kesztyűt húztak, melynek nem volt semmi ujja.
A párbajsegéd közlé a szabályokat Györggyel.
„A kesztyű a bal kézen tiltja az ellenfél kardjának az elkapását, a mellvért a nemes részekre irányzott szúrást; vítőrökkel történik a vívás; csupán a fejet szabad találni.”
Györgynek eszébe jutott a mesterfogás, melyet Wammánától tanult: a szemszúrás. Ez az, ami a gyöngébb testalkatú vívót az erősebb fölé helyezi, ha jól betanulta. Akit a szemén találnak, az hiába bír Herkules erejével: egyszerre ártalmatlanná lesz.
Hanem aztán meglehetősen lehűlt a haragja, mikor a fegyvereket előhozták, amelyekkel vívni fognak.
Fleuretek voltak azok: de gombbal a végükön. Ezekkel nem lehet egymásnak a szemét kiszúrni: a gomb nagyobb, mint a sisak szemnyílása; amaz gömbölyű, ez pedig háromszögű.
– Tehát csak alakosdi vívás lesz belőle? – kérdezé György a segédjétől, aki maga volt Iskariotes. (Az ujjára húzott saját gyűrűjéről ismert rá.) – Tehát nem megy élet-halálra?
– Valóban élet és halál az a vívókra nézve: mert akinek a fejéről a sisakot leütik, annak az arca egyszerre el van árulva mindenki előtt. Annak a nevét mindenki megtudja, s ez rosszabb rá nézve a halálnál.
Mind a két félnek kezébe adták a vítőröket, a nagymester háromszor a tenyerébe tapsolt: azzal összecsaptak.
György jól felhasználta a mesterfogást; mikor ellenfele a kvint parádból egyszerre a fejszúrást irányzá, ő kardvédelem helyett hirtelen alákapta a fejét, s a vítőrével alulról szúrva fölfelé, odatalált az ellenfele sisakján levő háromszögű lyukba, hogy annak az ezüstkondérja egyszerre lerepült a fejéről.
Ott állt előtte – Wammána.
Ő volt a sértő lovag: őtet öntötte arcul a veres borral; őt álarcozta le a társaság előtt.
Most rezzent aztán meg az ifjú: „mit cselekedtem?”
Eldobta a vítőrt a kezéből.
Aztán maga is ledobta az ezüstsisakot a fejéről.
– Tépjetek széjjel!
S ott állt az ismeretlenek társasága előtt, ifjúi szépségének elragadó pompájában, hasonló azokhoz a harcias angyalokhoz, akik a triptika két oldalán ki vannak faragva: egy egész világ ellen harcolni hívatvák; arca égett minden jó és rossz indulattól; szemeiből áradt a szenvedély: ajkai csókra hívták a halált.
Dehogy tépték széjjel! „Chaire! Chaire!” hangzott feléje minden oldalról. „Amin! Arkei!”* dörgött közbe a nagymester perdöntő szava. Wammána pedig eldobva a fleuretet, odanyújtá a kezét tanítványa elé.
Amen, Elég!
– Ezt jól csináltad.
Györgyben egyszerre felülkerekedett a gyermeki naiv érzés; odaborult a mester nyakába, és sírva fakadt.
– Mért tetted ezt velem? – rebegé félig engesztelő, félig szemrehányó szóval.
– Azért, hogy bemutassalak a társaságnak. Tudják meg, ki lakik benned. Idu Abrekh! – Idu Czafénáth Panéákh!
S ismét felhangzott a „chaire!” üdvkiáltás.
Lehetett szabad kitörést engedni a kebleknek: odalenn, a másik színházban a berekesztő zene járta. Öreg dob, kis dob, csinelli, réztányér, trombita a megrepedésig igyekezett az utolsó nótát a publikum fülében megörökíteni: a taps, lábdörömbözés, a fuora és bravo kiáltozás elenyészteté az asphaleiában támadt zajt; még a vívók lábdobogását sem vehették oda alant észre.
Most azután a leálcázott mester és tanítványa nem is tevé föl többé a barbutánt a fejére.
Iskariotes, György segéde megdicsérte a vívó hőst: „Tudd meg, hogy a legerősebb vívóval küzdtél ma itten.”
– De nekem megkétszerezte az erőmet a sértett becsület!
A nagymester ekkor odament Györgyhöz, s pallosát kihúzva, annak a lapjával érinté az ifjú vállát.
– Térdelj le mint mathetes, és állj föl mint athletes.*
Tanítvány, mester.
Ezt még csak meg hagyta történni magán.
Hanem amint a ceremóniát folytatá a nagymester:
– Tűzzétek föl a mellére a keresztet: az élet kulcsát! – erre bosszúsan kiálta fel a legény.
– Ugyan hagyjatok fel már a hókusz-pókuszaitokkal! Nem azért jöttem én ide, hogy belőlem bolondot űzzetek. Elég volt már a komédiából. Én meg hagytam magamat kereszteltetni égő alkohollal; meg hagytam magamat traktálni Senakérib király idejéből fennmaradt lakomával, összeverekedtem a saját mesteremmel. Nekem több nem kell a tréfából. Ha okosabbat nem tudtok, eresszetek haza.
– Ohó! Athletes Abrekh! – monda a nagymester. – Te azt is tréfának nevezed talán, hogy elnyerted a társaságunknak négyezer zecchinóját? S most azzal odább akarsz állni?
– Az is bizonyosan mind hamis pénz lesz, s ha hazaviszem zacskóstul, akkor látom, hogy csupa játéktantuszt szedtem össze.
– A súlyáról megítélheted, hogy az mind igazi arany. Ha betöltöd a sisakodba, dolgot ád fölemelned. De ez még nem tied azt ne gondold; elébb még énvelem kell megküzdened érte. L’hombre játékkal. – Te tudsz a l’hombre-hez?
– Tudok. De most semmi kedvem sincs hozzá. – Engem nem az arany szomja hozott ide.
– Tudom.
– Tudhatod; mert te mondtad a fejemre a nevét, mikor tűzlánggal megkereszteltek. Annak a pokolbeli szentháromságnak a nevét. Kettőt már megismertem belőle. Ettem a Bafomet lakomájából; ittam a Jaldabahót borából. Most a Métét akarom látni.
– Látni fogod – monda a nagymester. – Csak legyen türelmed.
– Hát mire kell még várnom?
– Világosítsd fel a tanítványodat róla, mester! – szólt az aranysisakos Wammánának.
A Mentor aztán felvilágosítá a védencét, hogy a Méte misztériumait addig nem lehet elkezdeni, amíg oda alant be nem végződött a komédia. Majd ha a közönség kitakarodott, a komédiások is hazaszéledtek; mikor a Bummerin* elkezdi az éjfélt zúgni; akkor elkezdődnek a „paradicsomi víziók”. Addig lehet l’hombre-t játszani a nagymesterrel.
Bummerin (Bugó) névvel hítták a bécsiek a Szent István-templom tornyának legnagyobb harangját.
A terem egyik falátul a másikig fekete posztókárpit volt húzva. A boltozat félíve sejteté, hogy azon túl kell még lenni a folytatásnak.
Egy kisebb asztalt hoztak elé: ahhoz ült le a nagymester Györggyel; új kártyákat hoztak a számukra, amik még ólompecséttel voltak lezárva.
Györgynek feltűnt az, hogy az alsó színház elcsendesültével az asphaleia társaság meggyérült. A halálfejesek mind elhagyták a termet.
