XXI. FEJEZET • A phrál
XXI. FEJEZET • A phrál
A feljáró kútnál várt Györgyre a Kammesierer.
– Ugyan sietnünk kell a hídhoz, hogy idején ott legyünk. Sok időt ellegyeskedtél a Miriklóval! Már hallani a minoriták kis tornyábul a harangszót. Ez a szegény bűnösök lélekcsengettyűje. Most csak torony irányában siessünk.
Ezalatt azt értette a Kammesierer, hogy nem a lakások tömkelegén át vezette Györgyöt, hanem a kerítéseken másztak keresztül. Azok ugyan mindenütt felálló szegekkel voltak szegélyezve, hanem okos ember tud magán segíteni. Összegöngyölíti a köpönyegét, azt ráveti a szeges párkányra, s szépen keresztülhág rajta.
Amint azonban a vásártér közelébe értek, nagyhamar észrevették, hogy ezen az úton a hídhoz el nem jutnak. Az utcák tele voltak már rakoncátlan csőcselékkel, mely áthatolhatatlan tömeget képezett: ordított, üvöltött. Rongyos, szurtos alakok, aminőknek létezéséről a városlakóknak sejtelme sincsen, mintha a föld alól bújnának elő, s mint a patkányok táborszámra, lámpákat, ablakokat törve, kerítéseket pusztítva. Egyszer-egyszer egy csapat lovaskatona vágtatott közéjük: azt kőzáporral fogadták, s aztán nagy üvöltéssel rohantak szerteszéjjel, elbújva a pincékbe, a kerítések mögé. Aztán megint elöl kezdték.
– Neked pedig, törik-szakad, ott kell lenned, mert a te jeladásodra vár mindenki – mondta a Kammesierer. – Átkozom a szép szemeit annak a Miriklónak! Várj! Valami okosat gondoltam ki! Itt van közel a part. Fussunk a csatornához: ott találunk egy csónakot.
Jól számított. A csatornán mindig ott őgyelegnek a „wasserpirát”-ok: a hajósok, tutajosok útonállói. Egy füttyentésre rögtön előevezett egy marcona fickó, keskeny lélekvesztőjével a szennyvíz-kanális boltozata alól. György és a Kammesierer gyorsan beleugrottak a csónakba, s evezőkre kapva, sebesen siklottak tova a megáradt csatorna hátán: a magas part eltakarta őket.
Mentül jobban közeledtek a híd felé, a népzaj annál nagyobbra nőtt, a lélekharang csengésébe közbeszóltak a félrevert harangok, az égen füstfelleg kezdett feltolakodni. A zavargók bizonyosan felgyújtották a hentesek sátorait.
A csatorna hídjánál György és a Kammesierer kiugráltak a csónakból, s a labodával benőtt szemetes parton felkapaszkodtak a mellvédig.
Itt olyan sűrűn verődött már össze a tömeg, hogy egyik váll a másikat érte. Az ember kénytelen volt a szomszédjának a zsebébe nyúlni.
A hídfőnél lehetett látni a diákok csoportját: fehértollas süvegeikről meg lehetett ismerni őket. A Kammesierer utat tört odáig György számára.
„Itt a princ: itt a Jiló!” ez a jelszó futott át egyszerre a tömegen.
Györgyöt a diákok fölemelték vállaikra.
„A princnek veres toll kell a süvegére!” kiálta egy hang a tömeg közül.
„Statim erit!”
Egy diák már kapott a dulakodás közben egy sebet a fejére. Az jó volt piros festéknek. Mikor újra felemelték Györgyöt a vállaikra, már akkor piros toll lengett a süvegébe tűzve.
A csavargók felkapaszkodtak a hídfő oszlopára, s készen tartották a hegyes lábhorgokat, amiket a lovaskatonák elé kell majd szórni.
A trombitarecsegés jelenté, hogy közeledik már a szomorú menet. A vásártérről az égő sátorok zsarátnokát hordta idáig a szél. Zűrzavaros ordítozás hangja kavargott egybe: káromlás, segélykiáltás, bestiális röhej; vérszomjú gyávaság adta ki tele torokkal a hangját, amint egy-egy új sátor gyulladt meg, s a felhalmozott zsiradék lángja oszlopként emelkedett a veres füstfelleg közé.
Ilyen temetési pompát szerzett a Malach az ő elsőszülöttének. A lovas katonaság zárt csoportban nyomult a híd felé. Császárdragonyosok voltak; bivalybőr páncélban. Egy svadrony a szekér előtt, a másik utána. Két sor lovas a szekér mellett.
György, a diákok vállára emelve, láthatá a szekéren ülő Csercsent. Fehér ing volt rajta, kék szalaggal, a két keze hátra kötve. Szemközt vele a kapucinus, feszülettel a kezében; mellette a bakó, aki a kötél végét tartá a markában, amely az elítélt nyakára volt hurkolva.
– Ott a Csercsen! Az a phrálod! – kiáltá a Kammesierer Györgynek.
– Ez az én phrálom? – hebegé György elképedve.
Az ő képzeletében annak a lovagnak az alakja élt, akit ő még egy nappal előbb versenytársának tartott: a délceg marchese di San Carlo, akit gyűlölt, halálos párbajra kihívott, azért mert őhozzá mer hasonlítani arcban, s azért mert az ő ideáljához meri felemelni a szemeit – és akiről aztán megtudta, hogy ez az ő édestestvére: fia az ő atyjának, Rákóczy Ferencnek, a lázadók fejedelmének. Azzal a gondolattal volt tele a lelke, hogy minő diadal lesz az, amidőn ő, a kisebbik testvér, a bátyját kiszabadítja az ellenség kezéből, s ekkor megismerteti magát vele: „marchese di San Carlo! ölelj meg! Testvéred vagyok, San Christina lovag!”
Így képzelte azt el magában.
S íme itt hoznak eléje egy ismeretlen fickót, akit ő sohasem látott. Micsoda ábrázat! Barna, mint a diófa s még azon kívül ragyaverte, a himlőhelyek még feketébbé tették az arcát, s a felső ajkának az egyik oldalán kiirtották a bajuszát, úgyhogy csak félbajusza van, az is tüskés, mint a hiúzé, szemei veres karikák közé szorítva, aprók és ravaszul hunyorgók, sűrű bozontos haja a homloka közepéig lenőtt, s a két füle mellett eláll a fejétől, mindegyikbe egy ezüst karikafüggő akasztva.
S ez akar San Carlo József lenni! Az ő bátyja!
Először a bámulat, azután az ijedelem, utoljára a düh vett erőt a lelkén.
Hiszen ha az nem az ő phrálja, akkor a Mirikló sem volt az ő phénája!
A méreg felforrt szívében!
Ő otthagyja a szerelmes tündérke barlangját, letépi ölelő karjait, eltiltja mámorító csókjait – azért, hogy idejöjjön a vérét ontani egy ilyen gézengúz ragyabunkó miatt, aki az ördögnek a bátyja, de nem őneki.
– Nos! Jiló! – kiálta rá a Kammesierer – most hajítsd fel a süvegedet! Itt a phrálod!
György lekapta a fejéről a süvegét; de nemhogy felhajította volna, hanem a földhöz vágta, s odakiáltott a diákoknak.
– Ez nem az én bátyám! Ez nem Rákóczy fia! Ez egy tolvaj lókötő. Fussatok innen!
Erre aztán futott az egész gyülekezet, amerre látott. Az volt a legokosabb, aki a híd alá menekülhetett.
Csak György maga nem futott el.
Ott maradt egyes-egyedül; magára hagyatva mindenkitől.
S amint a lovasság élén közeledett a dragonyoskapitány, György eléje lépett, kihúzta a kardját, s markolatával nyújtá a tiszt felé.
– Kapitány úr! vegye át a kardomat. – Foglya vagyok.
A kapitány pedig, ahelyett, hogy elvette volna György kezébül a kardot: örvendező kacagással kiálta fel.
– Beim blauen Herrgott! Serenissime! Ez aztán az ostoba szerencse! – Ön engem őrnaggyá tett!
György azt hitte, hogy gúnyolódnak vele. Folyvást felajánlva nyújtá a kardját a tisztnek.
– Csak tolja a hüvelyébe azt a kardot, serenissime – mondá a tiszt, s aztán üljön fel egy lóra, s csatlakozzék ide mellém.
Azzal egy vezényszóval megállítá a svadronyt a híd előtt: a dragonyosok leugráltak a lovaikról; két ember közül egy a két ló kantárát fogta, a másik pedig a karabélyát vette a kezébe, s gyalog sorakozva vonult a híd felé.
A zendülők erre nem számítottak. Hogy a dragonyos gyalog is beválik. Egyszerre megtisztult a híd; a csavargóhad leugrált a vízbe, s igyekezett a partra kiúszni. A gyalogcsapat tisztára seperte a hidat. A szekét átmehetett akadálytalan. A kísérő svadronybul is leszállt néhány rota a lórul s azok is puskával a kézben vonultak a szekér után. Ez nagyon jó intézkedés volt, a csatornán túl következő terület tőzegvermeivel a lovasságra nézve veszedelmes terep volt: onnan csak a puskások verhetik föl a lesbe bújt cinkosokat. A hídfőn innen maradt lovasság pedig visszatartá a tömeget a hídon átkeléstől.
A kapitány ismételt felszólításara György felkapott egy üres nyeregbe.
– Ön nem ismer rám? – kérdé a tiszt.
– Ah! A karusszelben találkoztunk? – mondá György.
– Igen. De én nem mint résztvevő. Csak mint intéző. Sietek tiltakozni. A karusszel társasága nem jó Sippschaft.
– Hogyan?
– Még ön kérdi, hogyan? Hiszen ön verte tönkre az asphaleiát. Azok mind ülnek.
– Hol ülnek?
– Bizony nem a díványon. De hol járt serenissime azóta? Úgy keresik mindenfelé, mint a három napkeleti bölcsek a kis bambinót.
– Engem keresnek?
– Legfelsőbb rendeletből. Ha civil találja meg, száz arany jutalmat kap; ha militér, egy rangfokkal előléptetést. Gratulálok magamnak. Engem serenissime őrnaggyá tett. De hol bujdokolt serenissime azóta? Az egész policájnak ideája sincs felőle.
György elmondhatta volna az egész csodapalota történetét, s azzal megint nagy szolgálatot tett volna a jó rend embereinek. Nem is tartozott annak a titkát őrizgetni. Amióta a Csercsent meglátta, bizonyosra vehette, hogy rászedték a csavargók. Dühös is volt rájuk. – Hogy a magasrangú urak és delnők alakosdit játszottak vele: ezt is zokon vette; de hogy még a tolvajok és koldusok is megcsalják! Ez mar keservesen esett. – Kinek higgyen még az ember?
De mégsem árulta el őket. Eszébe jutott a Mirikló.
Hisz a cigányleány nem csalta meg. Annak a csókja igazi csók volt: annak a marasztalása igazi marasztalás volt. Az őhozzá igazán jó volt. Meg is siratta, mikor elvált tőle.
A Miriklóért megbocsátott az egész csodapalotának.
– Nem mondhatom meg, hogy hol voltam.
– Ahán! Értem. Szép hölgynek a titka áll az útban.
– Igenis. Szép hölgynek a titka.
– Akkor nem kérdezősködöm felőle, serenissime.
– De mért címez engem a kapitány úr serenissimének?
– Hát hiszen már nyilvános titok, hogy marchese di San Christina nem más, mint Rákóczy Ferencnek a fia.
György most kezdett már igazán megzavarodni.
Hát akkor a Malach mégsem csaló! Akkor ő mégis igazságtalan volt iránta, ha ez csakugyan az ő apja. S akkor a Mirikló megint csak az ő húga lesz.
– Mondja csak, kapitány úr: ismeri ön azt a szót, hogy „phéna”?
– Sohasem hallottam: ki sem tudom mondani.
– Úgy híják az én apámnak a leányát.
– Az ön apjának a leányát úgy híjják, hogy „Aspremont hercegnő”.
Mindezek úgy jöttek György lelke elé, mint egy megterhelt gyomor álmai: összefüggetlen, képtelen víziók.
Ezalatt megérkeztek a sapeurök, az égő sátrak tüzét eloltani, sorkatonaság vonult ki a vásártérre, kordont húzni; a lovasság parancsot kapott a visszatérésre.
– Most megyünk egyenesen a Burgba – mondá a kapitány.
– A császári Burgba?
– Ott kell önnek jelentkeznie a kancellárnál. És így tovább.
– Merre tovább?
– Azt majd meg fogják önnek mondani.
