I.
I.
Még akkoriban nem szelte keresztül a Hortobágyot a vasút; még nem is volt az Alföldön semmiféle vasút. A Hortobágy vize sem volt lecsapolva: a kétkerekű malom vígan kelepelt a kis folyamon, a nádasban jó dolga volt a vidrának.
A legelső hajnalhasadásnál egy lovas legény poroszkál a sík zámi pusztán, mely „túl” esik a Hortobágy vizén (Debrecent véve a világ közepének). Honnan jön? hová tart? azt nem lehet kitalálni; a pusztán nincs ösvény: kocsinyomot, patkónyomot menten benő a fű. A végtelen láthatárig nincs más, csak fű; egy élőfa, egy kútágas, egy gunyhó nem zavarja meg a fenséges zöld sivatag országát. A ló megy az ösztöne után. A lovasa alszik, bóbiskol a nyeregben, hajladozik hol erre, hol arra, de azért a lába ki nem esik a kengyelből.
Gulyásbojtárnak kell neki lenni, mert az ingujja elöl össze van kötve: a lobogós ingujj a szarvas állatok között akadékos volna. Kék a mellénye, fekete a gombos rajthuzlija, fekete a szűre is, selyem virágokkal kivarrva, csatos szíjon lóg le a fél válláról. Balkezében a lazán eresztett kantárt fogja, jobb keze csuklójára akasztva a karikás ostor, nyeregkápájába dugva a hosszú ólmos fütykös.
Széles, feltűrt karimájú süvege mellé tűzve egy sárga rózsa. Mikor egyszer-egyszer felkapja a ló a fejét, a sallangos csótárt megrázva, a bóbiskoló legény is felneszel egy pillanatra. Első mozdulata az, hogy a kalapjához kap: megtapintja a rózsát, nem veszett-e el? aztán leveszi a fejéről a kalapot, megszagolgatja a sárga rózsát nagy gyönyörűséggel (pedig annak nincs is rózsaillata), aztán megint féloldalra nyomja a süvegét a fejébe, s hátraveti a nyakát. Azt hiszi, hogy akkor meg fogja látni a kalapján azt a rózsát.
Aztán dúdolni kezdi a kedvenc nótáját (tán az ébren tartja):
„Ez a csárda olyan közel ne lenne!
Olyan jó bort csak ne mérnének benne!
Arany icce, réz a messző:
Azér’ járok olyan késő
Angyalom, kicsikém, tehozzád.”
Olyan jó bort csak ne mérnének benne!
Arany icce, réz a messző:
Azér’ járok olyan késő
Angyalom, kicsikém, tehozzád.”
Aztán megint csak előrehúzza a feje, s bóbiskol tovább. Egy zökkenőnél ijedten veszi észre, hogy a kalapja mellől elveszett a sárga rózsa.
Nosza visszafordítja a lovát, s megtér a rózsáját keresni a tenger fűben, pedig az is teli van mindenféle sárga virággal, most nyílik a pimpó, sárma, meg a vízililiomok. De azért az elveszett rózsáját azok közt is megtalálja; s megint feltűzi a süvege mellé, aztán dúdolja tovább a nótáját:
„Kis kertemben egy almafa virágzik,
A sok almavirág miatt nem látszik
Hol nyílik a dupla szegfű?
Hol terem a hű szerető?
Én is azt – én is azt keresem.”
A sok almavirág miatt nem látszik
Hol nyílik a dupla szegfű?
Hol terem a hű szerető?
Én is azt – én is azt keresem.”
Újra elalszik, s újból elveszti a rózsáját. Megint visszafordítja a lovát, megkeresni az elveszettet. Ezúttal egy szépen virágzó nagy bogáncs piros virágbugái közt találja azt meg. Hogy összerugdossa csizmasarokkal azt a bogáncsot! Még az mer az ő rózsájával csókolózni!
Arra ismét felkap a nyergébe.
Ha babonás volna: nem tűzné fel harmadszor is a süvege mellé azt a sárga rózsát. Ha értené a madarak nyelvét, kitalálná, mit csicsereg az a száz meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a magasban, ahol szem nem látja; azok mind azt mondják neki: „ne tűzd fel, ne tűzd fel a sárga rózsádat”. – De hát a hortobágyi legény „vastagnyakú”: nem ismer se babonát, se félelmet..
Pedig sok időt eltarisznyázott – a rózsakereséssel, talán még többet – a rózsa megszolgálásával; hajnali itatáskor ott kellene neki lenni a zámi puszta karámjánál. Majd káromkodik a számadó gazda.
Hát hadd káromkodjék! Akinek egy olyan sárga rózsa van a süvege mellett, az még a számadótól sem fél.
Egyszer aztán a lovának a nyerítése ébreszti fel. A hóka szemközt jövő lovast vett észre. A holdas pej régi ismerőse: azt köszönti messziről.
A pej paripa lovasa csikósbojtár. Meg lehet azt tudni a lobogós ingujjáról, a tulipános, fehér szűréről, a félvállán átvetett pányváról; de leginkább arról, hogy a nyergének nincs terhelőszíja, ami a ló hasát átszorítsa: csak úgy van lazán a hátára vetve.
Nemcsak a két paripa, hanem a két lovas is ráismer egymásra jó messziről, s sebesebbre fogva az ügetést, odarúgtatnak egymáshoz.
Mind a kettő valóságos ősmagyar arctípus, noha egymástól merőben különböző. Ilyenek lehettek az első magyarok, amikor Ázsiából idekerültek.
A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpcös derékkal: arcvonásai duzzadók, két orcája pirospozsgás, álla, szája, szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve; gesztenyeszín haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de első látásra azt hinni, hogy zöldek.
A csikósbojtár alakja pedig karcsú derékban, de vállban és csípőben kifejlett, hatalmas domború mellkassal; arcszíne olyan, mint az aranyozott bronzé, monyorú metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és szemöldök, ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két vállára.
A két paripa összeröhögve köszönti egymást. A csikósbojtár üdvözli a pajtását elébb.
– Isten jó nap, cimbora! De korán ébredtél! Tán nem is aludtál?
– Fogadj Isten, pajtás. Hát volt aki elaltatott, volt aki fölébresztett.
– Honnan jössz most ízibe?
– Csak innen a mátai pusztáról; a lódoktornál voltam.
– A lódoktornál voltál? Akkor csapd agyon a hóka lovadat.
– Mért csapnám agyon a hóka lovamat?
– Azért, hogy meg hagyta magát kerültetni a lódoktor gebéjétől: van egy félórája, hogy láttam a doktort a kétkerekű laptikáján a mátai karám felé baktatni.
– Hát ne firtasd te ezt, pajtás. A te holdas pejkódat is sokszor megveri a számadó juhász szőke szamara.
– Ejha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, cimbora!
– Hát van annak, aki megszolgálja.
– No csak aztán meg ne bánja, aki megszolgálta.
Ezzel fenyegető mozdulattal emelte magasra az öklét a csikósbojtár, hogy a lobogós ingujja a válláig omlott, napbarnított atlétai karját meztelen mutatva.
Azzal mind a ketten sarkantyúba kapták a paripáikat s vágtattak tova a maguk útján.
