XII.
XII.
A csikósbojtár szép nyugodtan kitöltötte magának az utolsó pohár sört. A gulyásbojtár is fenékig kitöltötte a vörösborát a pohárba.
Összekoccintottak.
„Egészségedre!” Kiitták egyhujjába.
Azután elkezdé a csikósbojtár, két könyökére tehénkedve:
– Bizony, csak szép nagy puszta ez a Hortobágy, cimbora!
– Igazán nagy puszta.
– Nem hiszem, hogy nagyobb lett volna az a puszta, amelyiken Mózes járkáltatta a zsidó népet negyven esztendeig.
– Te tudod jobban. Te bújod a bibliai történeteket.
– Hanem azért, akármilyen nagy az a hortobágyi puszta, mégsem elég nagy arra, hogy mi ketten elférjünk benne!
– Magam is amondó vagyok.
– No hát tágítsunk rajta egyet!
Azzal felkapták az asztalról a furkósbotjaikat. – Jó két fiatal csáti tölgy, ólommal beöntve a bunkós vége.
Mind a kettő ment a maga lovához.
Lovaslegény nem vereszik gyalog.
Mire visszajött a leány a házból, már akkor nyeregben ült mind a két legény.
Akkor aztán neki nem szóltak semmit, szó nélkül hátat fordítottak egymásnak, s egyik csára, másik hajszra nekiindult ellenkező irányban, mintha a közelgő vihar elől menekülnének.
Hanem, amint valami kétszáz lépésnyire eltávoztak egymástól, akkor mind a kettő egyszerre hátranézett, s aztán megfordította a lovát.
Akkor aztán, a furkós botot a boldog végével lefelé fordítva, mind a két legény egyszerre sarkantyúba kapta a lovát, s vágtatva rohant egymás felé. – Ez a pusztai párbaj.
Nem olyan könnyű az, mint amilyennek látszik! Lóháton verekedni, karddal is nagy mesterség: ámde a kard, akárhol talál, olyan sebet oszt, amit méltó megköszönni; de a bunkósbottal verekedőnek ugyan jól kell kiszámítani az ütést, mikor a vágtató paripán szemberohan az ellenfelével: – ott nem hárítanak, ott nem kapkodja félre az ember a fejét a csapás elől. Egyet ide, egyet oda! Amelyik jobb, az a több.
A két bojtárlegény, amint bothosszára összetalálkozék, egyszerre csapott le az ólmosbottal egymásnak a fejére, s azzal tovább futott velük a rohanó paripa.
A Decsi Sándor megingott a nyergében a kapott ütéstől: a feje meglódult utána; hanem aztán csak felvágta a fejét, megigazítá a begyűrt süvegét; bizonyosan csak a bot nyele, nem a bunkója sújtá a tarkóját.
Hanem az ő csapása annál jobban volt odaszánva. Az ólmosbot bunkója oldalt találta az ellenfél koponyáját, s az oldalt fordulva kiesett a nyergéből, s hasmánt terült el a földön.
Ekkor aztán a győztes ellenfél visszafordítá a lovát, s a leütött ellenfelét tarkótul sarkáig végigpáholta, ami csak ráfért. Így szokták azt!
Ha már elégtétel, hát legyen elég téve!
Hej, ha a gavallér urak is ezt a szokást vennék fel, tudom Istenem, hogy majd megritkulnának a párbajok!
Mikor aztán elvégezte vele a dolgát, akkor a botja végével fölszedte a földről a vetélytársa kalapját, kitépte belőle a bélést: megtalálta benne a fonnyadt sárga rózsát, felhajította a levegőbe, s úgy elüté a botjával, hogy százfelé repültek a levelei: mint a lepkék, úgy repültek a szélben.
A leány onnan nézte ezt a döntő párbajt a csárdaajtóbul.
A sistergő istennyila ott csapott le a közel malom előtt. Itt volt a zivatar! Recsegett, ropogott az ég sarka.
– Megmondtam, ugye? – kiáltá a csikós lóhátrul a leánynak, a megpaskolt ellenfélre mutatva. – Most már beviheted és ápolhatod! Neked maradt!
– Látod? – monda a leány. – Ha ő ütött volna le tégedet, én rád borultam volna, s a testemmel védtelek volna meg, hogy meg ne verhessen. Akkor aztán megtudtad volna, hogy téged szerettelek igazán.
A csikós sarkantyúba kapta a lovát, s nekivágtatott a szembe közelgő zivatarnak. Zápor, jégesővel vegyest, vágott alá nagy szakadással, mennykő hullott nagy lobogással. A leány utánanézett a lovasnak, amíg a zivatar el nem takarta az alakját; egyszer-egyszer, mikor megvillámlott, a tűzzé vált záporban meglátszott az árnyék alakja, meg-meg csak elveszett: míg egészen eltűnt.
Talán sohasem is látta őt többet.
