A hírnök
A hírnök
Még nem volt föltalálva az a bűvészet, miszerint az ember a villámra bízza izenetét, s ha a föld túlsó oldalán a gazdag gyapotkereskedőnek fia születik, a másnapi keresztelőhöz komának híhatja az üzlettársát a föld innenső félgömbjéről. A Jupiter mennyköveit hordó sas elviszi az izenetet, s meg is hozza rá a választ. Még akkor egy olyan nagy világesemény is, mint Sándor cár halála, nyolc napig mászott a leggyorsabb futó ukrániai paripa hátán az orosz birodalom szélétől a fővárosig. – Az első hírnök, amelyik a cár felgyógyulását hozta hírül, csakugyan megelőzte a másikat. Azt az öröm sarkantyúzta, ezt a rémség.
Az örömhírre az egész Romanov cári család (összesen tíz tag: a tizenegyedik, Mihály nagyherceg, Varsóban volt a tizenkettediknél) összegyűlt reggeli misére a téli palota kápolnájában, ahol maga Serafim, a főpap tartá az örömáldozatot. A kápolna tele volt az udvarhoz tartozó hivatalnokokkal, főurakkal és tisztekkel. Az énekkar zengé a zsolozsmát: „Isten, tartsd meg a cárt.”
Mikor aztán a protopopa az oltár előtt felnyitá a nagy kapcsos könyvet, s elkezdé reszkető szavával felolvasni az imát a cár életéért: egyszer csak a mély, áhítatteljes csendességben megszólal egy dörgő hang, olyan, mint egy megütött harang szava: „Már meghalt!”
A felriadt gyülekezet önkéntelen nyitott utat egy előrefurakodó alak előtt, kinek világoszöld beshmetje magán viselte az orosz birodalom valamennyi területének sárcseppjeit, a nogáji puszta fekete sarait, a kiovi márgaföld veres pecséteit, a moszkvai sárga agyagot, a novgorodi krétaföldet s a carszkoje-zelói zöld mocsárfoltokat. Kezében volt egy levél, mellyel a sokaságon keresztül egyenesen Miklós nagyherceg felé tartott: Erzsébet cárnő levele az anyacárnőhöz.
A nagyherceg átvette azt a levelet, s maga bontá föl. Azután odasietett a protopopához, s valamit suttogott a fülébe.
Arra a főpap a kezében tartott feszületet beburkolta gyászfátyolba, s odalépve Mária cárnéhoz, azt mondá neki:
„Fiad meghalt!”
S arra az énekkar félbeszakítá a közepén a dicséneket, s egy perc múlva rákezdé a gyászhimnuszt.
„Örök nyugalmat adj neki, Uram!”
A templomi szertartás kezdődött mint Te Deum, s végződött mint Rekviem.
