A zöld szemű ember meséje

Full text search

A zöld szemű ember meséje
Hanem az apró porontyok nem viselték ám magukat olyan csendesen az ő keze alatt, mint mikor az a másik nő bánt velük. Annak egy ránézése elég volt a nyafogást, szepegést egyszerre elnémítani; ez a másik pedig csak olyan gyermek volt előttük, mint maguk; egy cseppet sem féltek tőle; egyik rákezdte, s arra aztán valamennyi folytatta, hogy „hol a baba, hol a tata?” S aztán, hogyha összemázolják a könnyeikkel a képeiket, akár újra mosdassa őket az ember.
Hát bizony a tatát, babát ő sem tudta nekik előteremteni; hanem ekkor eszébe jutott, hogy mit szoktak ővele csinálni a dajkáló asszonyok, mikor kisgyerek volt, aztán sírt az anyja után. Mesélni szoktak neki.
– No ne sírjatok, viseljétek magatokat szépen, majd mindjárt mondok nektek egy szép mesét a „zöld szemű emberről”. Az ám a szép mese, hallgassatok csak rá.
A Sisera hadja erre az ígéretre rögtön elcsendesült; odatelepedtek Bethsába körül, odatették az állaikat a térdeire, belekapaszkodtak a szoknyájába, úgy hallgatták.
– Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis királyfi; akkora, mint te, bozontos fejű, itt a lábamnál. Annak volt egy jó apja, meg egy még jobb anyja, akik őtet nagyon szerették. Egy napon aztán a király is meg a királyné is egyszerre elutazott. Nagy, hosszú, cifra ércládákba feküdtek le, amiknek a tetejeit rájuk csukták. Azután feltették őket nagy-nagy aranyos-ezüstös szekerekre, amikbe hat-hat ló volt fogva, s aztán sok ember meg katona, meg ágyú kíséretében elvitték őket, nagy muzsikaszó mellett. – A kis királyfi, mikor egyedül maradt a kastélyában, azt kérdezé a nagyvezértől:
– Hová utazott az én apám meg az én anyám?
A nagyvezér azt mondta neki:
– Jaj, kis királyfi, azok elmentek messze-messze; egy másik világba.
– Hát minek mentek abba a másik világba? – kérdezte a királyfi.
– Azért, mert az sokkal jobb világ, mint ez az innenső, amiben mi lakunk – felelt neki rá a nagyvezér.
Azt mondta erre a királyfi:
– De hát akkor engemet is miért nem vittek el magukkal abba a másik világba, ha az a jobbik?
– Jaj, kis királyfi – mondá a nagyvezér –, teneked még előbb sokat kell fáradni, küzdeni, szenvedni ezen a világon, amíg megérdemled, hogy abba a másik világba eljuthass, ahova az apád meg az anyád elutaztak.
Hát sehogy sem tetszett ez a biztatás a kis királyfinak, hogy ő még fáradjon, küzdjön és szenvedjen is sokat, s azt mondta magában: „no megállj, majd utánamegyek én az apámnak, anyámnak abba a másik, jobbik világba, s itthagyom nektek ezt az innensőt; kínlódjatok benne, ha nektek úgy tetszik.”
S azzal azt tette, hogy fogta a kis puskáját, s kiment az erdőre, mintha madarakat akarna lődözni. Ott azután addig ment a sűrű rengetegben, míg egyszer utolérte a záporeső. Aztán, hogy meg ne ázzék, keresett egy odvas fát, hogy majd abba meghúzza magát. Hát – jól van – amint az odúba bebújt, akkor látta, hogy ott már van egy ember elrejtve. – (No te borzas, mit csináltál volna, ha te jártál volna így?)
– Nagyot sikoltottam volna.
– Bezzeg a kis királyfi nem azt tette ám, hanem megszólította bátran az idegen embert: „Hallod-e ember, ez az erdő az én erdőm, ez a fa az én fám, én nem engedtem meg neked, hogy benne lakjál. Hanem ha megmondod nekem, hogy merre van az a jobbik világ, ahová apám, anyám elutazott, akkor neked adom a fát is, az erdőt is; nem bánom: lakjál benne.”
Azt felelte neki erre az idegen ember az odvas fában:
– Nem úgy van az, kis királyfi: hamarább itt laktam én, mint ez az erdő felnőtt, s innen engem senki ki nem űzhet. Azt meg, hogy merre van az a jobbik világ, csak akkor mondhatom meg, ha én is megszeretlek téged, s te is megszeretsz engem. Én már megszerettelek ám.
– No én ugyan nem szerettelek meg! – monda a kis királyfi.
– De hát miért nem? – kérdé az erdei ember.
– Azért, mert zöld a szemed.
Az idegen embernek csak úgy világlottak a szemei, mint két szentjánosbogár.
– No hát eredj, Isten hírével – mondá neki az ismeretlen; amiből a királyfi megtudhatta, hogy ez nem valami gonosz szellem, mert különben nem tudná az Isten nevét kimondani.
– El is megyek! – szólt a kis királyfi – megtalálom én az utat a jobb világba nálad nélkül is. Hallottam én már elégszer, hogy merre van annak az útja!
Hallotta sokszor a kis herceg, úgy fülheggyel, mikor azt beszélték, hogy ott a sziklák között lakik egy kegyetlen nagy vérszopó vadállat, egy tigris, amely sok vadászt, kecskepásztort elvitt már a másvilágra. No az majd őtet is elviszi.
Ment, csak ment, amíg csak el nem ért a sziklák lábához, ahol a vadállat barlangja volt, amire rátalálhatott arról a sok elszórt csontról, amikkel annak a bejárata be volt terítve. A tigris akkor is otthon volt, a barlangban hallatszott a mormogása. (No te borzas, oda mertél volna-e menni a barlangba?)
– Nem én, ha a labdám beesett volna sem.
– No látod, a kis királyfi nem volt ám olyan gyáva, bátran bekiáltott a barlangba: „Hej te, tigris, gyere elő! Itt vagyok én: a királyfi! Jer, vígy el engem is a jobbik világba, gyorsan!”
A szörnyeteg előmászott az odúból, körülnyalta a véres száját, hosszú farkával megcsapkodta az oldalait, s aztán lesunyta a fejét, hogy egy ugrással elkapja a kis királyfit. (No ne sírj, na, te kis pisze: hiszen nem kapja el!)
Mert abban a percben egy sziklahasadékból előrohant egy óriáskígyó, az a tigrisre vetette magát, átszorította rettenetes gyűrűjével a szörnyeteg derekát, torkát; beleharapott a nyakába. A tigris ugrált, ordított, fetrengett; a két szörnyeteg elkezdett egymással élethalálharcot küzdeni, s utoljára lehengeredtek egymásba tekergőzve a mély szakadékba, a sűrű bozót közé, ahonnan csak a nagy csörtetés és ordítás hangzott aztán elő. Azok bizonyosan megették egymást.
A kis hercegnek vissza kellett térni a palotájába.
Az útban találkozott egy vadásszal, akinek tegez és puzdra volt a vállán.
– Ejnye, de furcsa vadász ez, aki még most is nyíllal, kézíjjal vadászik! – mondá magában, s jól a szemébe nézett.
Az volt a zöld szemű ember.
– No ugye, hogy nem találod meg az utat a jobbik világba, hacsak engem meg nem szeretsz! – mondá neki a zöld szemű, s azzal egyszerre eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Megálljatok csak – mondta magában a kis királyfi. – Tudom én még annak másik módját is, hogy hogyan lehet eljutni a másik világba! Sokszor hallottam, hogy van egy nagy tenger: sok ember, aki arra rászállt hajóval, nagy szépen megtalálta az utat a jobb világba. Hátha én is megtalálom.
Azzal mindjárt kiadta a nagyvezérnek a rendeletet, hogy készíttessen fel egy nagy hajót a Fekete-tengeren, azon ők el fognak utazni a tűzimádók országába, ahova a herceg anyja való volt; odamenet nem történt velük semmi veszedelem, hanem mikor visszafelé jöttek volna, útközben megkapta őket egy szörnyűséges nagy zivatar. Villámlott, mennydörgött, az egész ég beborult, s mikor a villám végighasította az eget, meg lehetett látni benne a fényes angyali sereget, s mikor a szél kettészelte a tengert, meg lehetett látni a tengerfenéken a vízitündéreket. „No most mindjárt, no most mindjárt! – mondá magában a kis királyfi. – Akár ott fenn, akár ott lenn; de most mindjárt megtalálom én az utat abba a jobbik világba.”
A nagy hullám már a kormányt is összetörte, a kormányost is leseperte a hajóról, s vitte azt sebesen neki egy nagy sötét sziklapartnak, ahol annak bizonyosan össze kellett törnie.
Ekkor azt veszi észre a királyfi, hogy valaki elfoglalta a kormánypadot. Egy idegen ember, aki egy régi formájú timonnal kezdi kormányozni a hajót.
– Ejnye, de furcsa kormányos ez – mondá magában a kis királyfi –, aki ily ócska timonnal akarja kormányozni ezt a gályát!
Hanem arra egyszerre lecsendesedett a vihar: az ég is, a tenger is becsukódott, a hajó kikerülte a fenyegető, nagy sziklákat, s szerencsésen bevitorlázott az otthoni kikötőbe.
A kis királyfi szétnézett a furcsa kormányos után, akiről senki sem tudta, hogy honnan került ide. Hanem az nagyot nevetett.
– No ugye, hogy nem találod meg az utat a másik világba, amíg engem meg nem szeretsz
A kis királyfi a szemébe nézett, akkor vette csak észre, hogy ez volt a zöld szemű ember. De már akkor, köd előttem, köd utánam, sehol sem volt. Eltűnt egyszerre, mintha a víz nyelte volna el.
De már akkor igazán megharagudott a kis királyfi.
Hát már az én számomra semmi útja sincs nyitva a másik világnak! Azért is csak megkeresem! – Hallotta ő, hogy sok derék vitéz megtalálta már azt a világot, ki elment a csatába, s kiadta a nagyvezérének a rendeletet, hogy mindjárt izenjen háborút a tatár királynak!
Nos hát a nagyvezér – élni-halni – összeszedte a seregeit, s betört vele a tatár király országába.
Jaj, de az igen hatalmas király volt, csak hagyta mind beljebb jönni az országába a kis királyfi seregeit, akkor aztán egyszerre körülfogta azokat minden oldalról.
No megijedt erre a nagyvezér: „Odavagyunk, királyfi, se életünk, se halálunk. A tatár egy lábig levág bennünket, vagy rabságra fűz; annyi a serege, mint a sáska.”
A kis királyfi nemhogy szomorkodott volna, de még inkább örült rajta.
– No hát csak mentül előbb hozzá kell kezdeni a csatához. hogy essünk át rajta.
De a nagyvezér úgy meg volt ijedve, hogy közkatonaruhába elbújt, s nem állt a sereg élére; a katonák még jobban megijedtek, s arról beszéltek, hogy mind megadják magukat. Ekkor megjelent a sereg előtt lóháton egy idegen lovag, olyan öltözetben, amilyent nem látott soha senki. A kardjának az alakja olyan volt, mint a láng vagy a kígyó, s az a vitéz felbátorította a többi vitézeket, s nekivitte a tatároknak. – Hát alighogy megfújták a trombitákat, jön ám a tatár király a maga táborával, gyalog, mezítláb, zsákruhába öltözve, kard nélkül, ajándékkal tele a marka: s elkezd szépen könyörögni, hogy kössenek vele békességet; ő nem hadakozhat; mert az éjjel minden katonája megbetegedett: csak úgy hevernek a földön, kezüket, lábukat rázva.
A kis királyfi megint megismerte a zöld szemű embert. Az volt az ismeretlen hadvezér.
Ekkor aztán elbúsulta magát nagyon. Látta, hogy a zöld szemű ember nélkül soha meg nem leli az utat abba a másik világba, ahol apját, anyját feltalálja; hát csak rászánta magát, hogy felkeresi hát a zöld szemű embert a maga odújában, s megmondja neki, hogy no hát inkább szeretni fogja.
El is ment: meg is találta, kihítta az odvas fából. A zöld szemű embernek taplóból volt az öltözete, gombából a kalapja, s hosszú, zöld penész volt a prém rajta, a képe sárga volt, mint a viaszk, s a szája kék, mint a szeder.
– No kedveském, hát szeretsz-e már? – kérdezé a királyfitól.
– Szeretlek, csak mutasd meg az utat a jobbik világba.
– Megmutatom, ha megeszel egy szem szilvát ebből az én kosaramból, s megcsókolod az ajkamat egyszer.
Egy kosár volt a kezében szederindából fonva, és azon hosszúkás szilvák, éppen olyan viaszkszínűek, mint az ő arca. A kis királyfi kivett belőlük egyet, kettétörte és megette. No meg egy csókot! Azt is megtette. – Jaj be hideg volt az a te ajkad! mondá, összerázkódva tőle.
S attól az egy szilvától meg egy csóktól aztán megtalálta a kis királyfi, amit olyan nagyon keresett, az utat a jobbik világba, ahol atyja, anyja vártak reá. Most is ott van, onnan köszöntet benneteket.
A mesélés alatt egy kis szöszke leánynak a haját fonta be a királyleány, aki szemét-száját felnyitva, nyelte a mesét, s mikor vége volt, azt kérdezé: „De hát mi van abban a másik világban?”
– Hát kicsikém, ott igen jó élet van; mindig süt a nap, örökké tavasz van, senkit nem bántanak, semmi dolog nincsen, mindennap Mihály őrangyal ünnepe van, minden lélek örül és szereti egymást, ember soha meg nem szomjazik, s angyalokkal játszik.
– De lelkecském – petyegé a kis szöszke –, ha abban a jobbik világban se nem esznek, se nem isznak, akkor oda tata, baba nem megy.
Bethsába felkacagott, s összecsókolta a kis porontyot.
Amire a másik szobából hangos tapsok csattantak fel.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi