Az egér játszott a macskával
Az egér játszott a macskával
A kártyázó urak úgy verték az ujjak bütykével az asztalt, mintha jobban fájna annak a „foliamentum”-nak, ha még meg is ütik; s aztán minden játék után veszekedtek: „Ezt” kellett volna hívni, nem „azt”, akkor megnyertük volna! Olyan gorombaságokat mondtak egymásnak, hogy kártya nélkül a kézben az valóságos becsületsértés lett volna. A terem másik szögletében sokkal csendesebben folyt a játék. Ott csak suttogva beszéltek. Úgy szokás a sakk mellett.
– Láthatja ön, éltem napfénye, mire képes egy megsebesített szív! Jár ilyenkor látogatóba más, mint aki futóbolond lesz szerelmében?
– Hát ön nem a politikai zűrzavar elől menekült a fővárosból?
– Én-e? Hisz az nekem elemem, mint a halnak a víz. Abban nőttem fel. Nálam nélkül trónváltozás meg nem történik Európában. Mikor Mars hadra készült, én voltam a Mercur, aki izeneteit hordta. Én egy életpályát szakítottam ketté, Egy hercegi koronát dobtam el magamtól, azért, hogy önnek a mosolyában gyönyörködhessem.
– És ha nem találnék mosolyogni?
– Az engem őrültté tenne.
– Ah, ön visszafelé árverez! Már a múltkor azt mondta ön, hogy meg van őrülve miattam, s ma már csak készül még az lenni?
– Mindennap újra kezdem azt.
– Ez arra mutat, hogy mindennap ki is gyógyul belőle.
– Nem bizonyítja-e ittlétem, hogy gyógyíthatatlan vagyok?
– Csak a zivatar kergette önt ide be.
– A zivatar pártfogóm volt. Jogot adott ide jönni.
– Ah, a mi házunk mindig nyitva a vendégek előtt.
– A „mi” házunk! Milyen kínzás van ebben a kis szóban!
– Azt mondjam-e: „a férjem háza?”
– Úgy örömestebb hallom. Az a „többesben” szólás csak a királyoknak illik, a királynéknak nem.
– Ah, az orosz nők nem királynők, ők szolganők a háznál. Ez dicséretes ősi szokás.
– De rajtuk függ, hogy rabjobbágyokat szerezzenek.
– Azt hallottam, hogy a törökök úgy foglalták el egyszer Buda várát, hogy látogatóba mentek oda. Nem veszi ön észre, hogy visszaél a vendégjoggal?
– Csak egy tekintettel mutassa ön, hogy ittlétem gyűlöletes, s nem lesz rám nézve se éjszaka, se zivatar; befogatok, s hófuvat és farkasordítás dacára, nekivágtatok a pusztai útnak.
– Ön azt nagyon jól tudja, hogy erre nehéz volna ürügyet találni; hogy Puskin ezt meg nem engedné.
– Tudnám a módját. Sakk a királynak! Ön mindjárt elveszti a partit. Arra bosszúsan fölkel, s elkezd panaszkodni a nagy pipafüst ellen, s azzal szobájába megy. Arra én Szergievics Sándor háta mögé ülök „bíbicnek”, s elkezdek beszélni a játékába. Ezen a legjobb barátok is összevesznek. Szó szót ád; én is hevesfejű vagyok, ő is. Utoljára kikergettetem magamat az ajtón. – Nos, feladja ön a játszmát?
– Még nem. Még rochirozhatok a királlyal. Én nem akarom azt, hogy ön elhagyja a mi házunkat.
– Ha a „mi” házunknak nevezi ön, még ez órában elhagyom. Az a gondolat, hogy egy födél takar be engem, üdvömet és annak elrablóját, pokollá változtatja rám nézve magát a paradicsomot is. Sakk a királynak és a királynénak!
– Így kénytelenek vagyunk királynét cserélni. Én az önét veszem el. Ön az enyémet. – Én nem akarom, hogy ön elhagyjon engem. Ki tudja, hátha az angyalok nem olyan fehérek, mint amilyeneknek festik őket? – (tevé hozzá, egy észvesztő pillantással a lovag felé. Erre már Zeneida tanítá.) – Ön nem vette észre ezt a húzást. Sakk matt!
– Valóban az. Ön megnyerte a játszmát.
– Kezdjünk újat. „Gambit”-val?
– A győztes húz elébb. Elfogadom a „gambit”-t.
– Nem hallott ön azóta hírt szegény édesanyámról?
– Csakhogy önmaga előhozta ezt végre. Bizony mondom, nem szóltam volna önnek, ha maga nem kérdi; pedig az hozott legfőképp ide. A királyné óhajtja önt látni.
– Igazán? Én őt már kétszer láttam, amióta elszakítottak tőle: a téli palotában, az újévi ünnepélyen.
– Most színről színre fogja látni. Én már az engedélyt kieszközöltem az ön számára, hogy a kolostorba bebocsássák a királynéhoz.
– Itt van az engedély?
– Közölni akarja ön azt Szergievics Sándorral?
– Nem. Nem! Őelőtte titokban kell annak maradni.
– Akkor hadd maradjon nálam. Itt jó helyen van. Puskin nem kísérheti önt oda; mert tőle ez valóságos misdemeanour volna. Tőlem megkaphatja ön azt rögtön, amint egyszer eljön az alkalom, hogy az engedélyt fölhasználhassa.
– Igen; ha egyszer Puskin több napra elutazik hazulról.
– Akkor izenjen ön hozzám, s én az engedélyt elküldöm.
– De hisz az ide-oda küldözéssel két egész nap eltelik a drága időbül. Nem jobb volna, ha magam mennék érte?
(– Hisz ez isteni hölgy!) Ha engem ez a szerencse ér egyszer, kastélyomat rögtön felgyújtom az ön eltávozása után, hogy más vendéget ne fogadhasson el.
– Sakk, matt! Ah, most szépen rászedtem önt! Csak azért fecsegtem, hogy elvonjam a figyelmét. Valóságos „vargamatt”. Most ezzel elmehet ön alunni. Jó éjt, lovag.
Bethsába elhagyta a termet. Galban lovag azonban a teljes diadal tudatával kelt föl a sakkasztal mellől, meg levén győződve afelől, hogy ő nyerte meg a játszmát. Amiből ő rendesen három közül kettőt meg szokott nyerni. – (A harmadikban megverik.)
A tarokkisták nem vettek ebből semmit észre. Az ő asztaluknál rettenetes csata folyt le. Szergievics Sándor egy „aufgelegt”-solot vesztett el, quint majorral, tous les trois-val. Iszonyú diadal volt!
– Két „blank” király a kezemben, s mind a kettőt elverték, ezer milliom ördög! – átkozódék Szergievics Sándor. – Négy skartjuk volt ellenem!
– Hja, bizony, a királyokat mi mind elütjük! – dicsekedék fényes hőstettével a postamester.
– Micsoda? – szólalt meg Galban lovag. – Önök a királyokat mind elütik? Hisz ez valóságos republikánus mozgalom!
Ez a szó aztán annyira elvette a postamester jókedvét, hogy „tour”-okat kért, s végét vetette az érdekes mulatságnak.
Mikor aztán Puskin kikísérte a hazatávozó vendégeket a készen álló szánokhoz, s visszatért Galban lovaghoz, azt kérdé tőle:
– Nos, hát a sakkjátszma hogy ütött ki az én kicsikémmel?
– A földig gázolt. Úgy játszott velem, mint a macska az egérrel. Vajon kitől tanulhatta ezt?
– A sakkjátékot? Óh, erre még az áldott, kedves Nariskin Zsófi tanította őt. Együtt játszták naponként.
De nem úgy volt. „Azt” a játékot nem Zsófitól, hanem Zeneidától tanulta a kicsike; s ezúttal az egér játszott a macskával úgy, ahogy neki tetszett.
