IV.
IV.
SZEMFIRA.
Óh, mondd, barátom, bánod-e már
Hogy mindent elvetél magadtól?
Hogy mindent elvetél magadtól?
ALEKO.
Hát mit vetettem el?
SZEMFIRA.
Nem értesz engemet talán?
Az emberek honát: a várost.
Az emberek honát: a várost.
ALEKO.
Mit bánnék rajta? – Óh, ha tudnád
Képzelni a nagy városoknak
Nyomasztó rabbátartó kényszerét!
Ahol csoportban elfalazva
Az emberek egy reggelen sem
Szihatják a szabad leget
S a pázsit tavaszillatát.
Szégyenli e nép a szerelmet is.
Szabadságát eladja ez galádul,
Bálvány előtt fejét a porba hajtja
S koldul magának pénzt és láncokat.
Hát mit veték el? Aggodalmakat,
Az áruló barátokat,
Előitéletek nyomását,
Egymást kitúró tömeget;
S tán szégyenteljes ragyogást.
Képzelni a nagy városoknak
Nyomasztó rabbátartó kényszerét!
Ahol csoportban elfalazva
Az emberek egy reggelen sem
Szihatják a szabad leget
S a pázsit tavaszillatát.
Szégyenli e nép a szerelmet is.
Szabadságát eladja ez galádul,
Bálvány előtt fejét a porba hajtja
S koldul magának pénzt és láncokat.
Hát mit veték el? Aggodalmakat,
Az áruló barátokat,
Előitéletek nyomását,
Egymást kitúró tömeget;
S tán szégyenteljes ragyogást.
SZEMFIRA.
De ám ott fényes palotákban,
Tarkára szőtt pokróc között
Mulatságokat ünnepelnek.
S a lányok cifrán járnak ott.
Tarkára szőtt pokróc között
Mulatságokat ünnepelnek.
S a lányok cifrán járnak ott.
ALEKO.
Vesszen a város ünnepélye,
Hol nincs öröm, se szeretet!
Hát a leányok?… Minden ékszer,
Gyöngy, párta nélkül, mindazoknál
Százszorta szebb vagy te magad!
Maradj, te drága lélek, amilyen vagy.
Nekem csak egy kivánatom
Veled megosztani szerelmem
S magam választott számüzésem.
Hol nincs öröm, se szeretet!
Hát a leányok?… Minden ékszer,
Gyöngy, párta nélkül, mindazoknál
Százszorta szebb vagy te magad!
Maradj, te drága lélek, amilyen vagy.
Nekem csak egy kivánatom
Veled megosztani szerelmem
S magam választott számüzésem.
ÖREG.
Hiszen szeretsz minket, szeretsz.
Pedig gazdag népek között születtél.
De nem mindig jó a szabadság
Annak, ki el van kényeztetve már.
Van nékünk egy régi mesénk.
„Elűzve a császárja által,
Közénk került a dél fia
(Nevét tudtam is valaha:
Nehéz volt, biz elfeledém.)
Öreg legény volt a fiú már,
De a lelke még fiatal.
Tudott versekben énekelni.*
Olyan volt hangja, mint a csermely.
Szerette őt mindenki itt.
Itt a Duna-parton lakott.
Békében élt az emberekkel,
Kik a meséin jól mulattak.
De gyenge volt, s gyámoltalan,
Miképp egy gyermek, semmihez
Nem értett, amiből megéljen.
Idegen emberek vadásztak
Számára és hoztak halat,
S mikor befagyott a folyam,
S zúgott a téli förgeteg,
Beburkolák a szent apókát
Jó bundabőrrel, hogy ne fázzék.
Soha nem szokta azt meg ő;
Az élet ilyen nyomorát.
Sápadtan és kiaszva, szerteszét
Lézengett és panaszkodott,
Hogy Isten őt sulyosan bünteti,
Pedig nem vétett oly nagyot.
És várta, hogy megszabaduljon
S mindig mogorvább, mérgesebb lett,
S a parton járva könnyezett,
Keservesen siratva otthonát.
Aztán még haldokolva is
Azt kérte, kedves délhonába
Küldjék kiszenvedt csontjait.
Mert még halottan sem találná
Nyugalmát itt e föld alatt.
Pedig gazdag népek között születtél.
De nem mindig jó a szabadság
Annak, ki el van kényeztetve már.
Van nékünk egy régi mesénk.
„Elűzve a császárja által,
Közénk került a dél fia
(Nevét tudtam is valaha:
Nehéz volt, biz elfeledém.)
Öreg legény volt a fiú már,
De a lelke még fiatal.
Tudott versekben énekelni.*
Olyan volt hangja, mint a csermely.
Szerette őt mindenki itt.
Itt a Duna-parton lakott.
Békében élt az emberekkel,
Kik a meséin jól mulattak.
De gyenge volt, s gyámoltalan,
Miképp egy gyermek, semmihez
Nem értett, amiből megéljen.
Idegen emberek vadásztak
Számára és hoztak halat,
S mikor befagyott a folyam,
S zúgott a téli förgeteg,
Beburkolák a szent apókát
Jó bundabőrrel, hogy ne fázzék.
Soha nem szokta azt meg ő;
Az élet ilyen nyomorát.
Sápadtan és kiaszva, szerteszét
Lézengett és panaszkodott,
Hogy Isten őt sulyosan bünteti,
Pedig nem vétett oly nagyot.
És várta, hogy megszabaduljon
S mindig mogorvább, mérgesebb lett,
S a parton járva könnyezett,
Keservesen siratva otthonát.
Aztán még haldokolva is
Azt kérte, kedves délhonába
Küldjék kiszenvedt csontjait.
Mert még halottan sem találná
Nyugalmát itt e föld alatt.
Ovidius Naso.
ALEKO.
Óh, büszke Róma, fiaidnak
Ez lett a sorsa. A dalnoknak is,
Ki a szerelem és az istenek
Felkent nagy énekesse volt.
S mi a te nagy hired most?
Sírbolti visszhang, szóbeszéd.
Mig a dalnok dicsőitése
A cigánydalban él tovább,
A füstös ponyvasátorok alatt.”
Ez lett a sorsa. A dalnoknak is,
Ki a szerelem és az istenek
Felkent nagy énekesse volt.
S mi a te nagy hired most?
Sírbolti visszhang, szóbeszéd.
Mig a dalnok dicsőitése
A cigánydalban él tovább,
A füstös ponyvasátorok alatt.”
