Ködfátyolkép
Ködfátyolkép
Ugyanabban az időben, amidőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká vált vércseppeket fölszedte az útfélről, egy másik férfi megindult a távol Fekete-tenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. – Ez a két férfi egy cél után siet. – Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek: azért mégis tudja mind a kettő, hogy az a másik „van”, hogy az most oda utazik, ahova ő, hogy az ővele találkozni akar, s hogy ennek a találkozásnak „napjára” meg kell történni.
Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg kell kerülnie a népes városokat, fölhasználni az éjszakát az utazásra, a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni. A másodiknak az útja hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az istenekkel, a föld, víz, tűz, lég isteneivel, s azok legyőzhetők; az ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája. Az utazó ezredesi egyenruhát visel.
Alacsony termetét nagyobbá teszi fejének magasan hordásával s lépteinek rugékonyságával. E léptekről meg lehetne őt ismerni minden álca alatt: kurtára nyírott fekete haja széles, domború homlokot körít, s fekete szemöldei, mikor beszél, folyvást táncolnak, s minden arcizma részt vesz a beszédben. Sőt ez arc tud beszélni még akkor is, mikor az ajk hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arcának: amaz mozdulatlan rejt el minden érzést; emez előre elárul minden gondolatot. Az alatt az öt perc alatt, amíg a lovait befogó jemsikkel értekezik, a hízelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztülpróbál a hallgatóján, mint egy új hegedűn, a két keze hadonáz, öt ujját az orra alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a ködment, s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megcirógatja a szakállát, majd meg belemarkol abba és megcibálja, s utoljára eltaszítja magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából. Pedig meglehet, hogy csak arról beszéltek, járható-e az út Jekaterinoslavig.
Mert mikor még a bjelostoki erdőben fél öl magas a hó, s a Nyemen jegén ágyúval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az olvadás, s egy tenger az egész róna, amiből a náddal kerített kurgánok mint elszórt szigetek, támadnak elő; minden kunyhó oldalához oda van kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi olvadás idején, amin a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz, méneseihez.
Amennyire szem ellát, körös-körül egy rőt pusztaság terül el végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli ciherjét, s az most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is hozzákölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypír befestette a széttépett bárányfelhőket lángvörösre, amik között a tiszta ég topázzöldnek látszik. A lég tele van miriádjaival a víziszárnyasoknak, mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka hattyú száll, aranyszínre festve a leáldozó naptól, mely félig a láthatár alá merülve szétlövelli sugárküllőit a felhők hasadékai közül; egy haldokló király, rongyokra tépett bíbor és arany között.
S végig a láthatártalan rónán csak egyetlen egyenes út vonul, kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogóhíd, azon kell magát az utazónak végigzötyögtetni, mert letérni nincs hová.
Amint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltűnik, egy dombtetőre szorult cigánytelep kovácstüze világít még az alkony ködében nagy messzire az utazó után; a leszálló köd azt is eltemeti, s aztán döcög a hármas fogatú tarantász tovább a holdvilágnál: a pusztából fölmeredő kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak: nép! Azok a „csudák” ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejű kőcsompók egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem hagyott maga után még nevet sem, csak isteneket,akiket az új nép „csudá”-nak nevez. (Hasonlít a magyar szóhoz.)
Éjszakára egy csabán tanyájára vetődik az utazó, aki véletlenül az út közelében ütötte fel a kunyhóját, körültáborozva juhai nyájától.
Az utazó azt jegyzi föl a naplójába, hogy a kunyhóban lakó pásztornép nyomorult, ostoba és sajtszagú.
Reggel megint továbbfut a tarantász csengős lovaival, s fut, míg meg nem állítja a kiáradt Dnyeper. Itt bárkára kell ülni: ez az egyedüli módja az utazásnak. Szerencsére a folyam elég duzzadt most, hogy Herodot hírhedett zuhatagain átvigye a bárkát, anélkül, hogy a sziklákon összetörné. Csak az utolsótól óvják a bárkások az utazót. Ez a Nyenasitec (a Telhetetlen). Ezen nem üdvösséges este holdvilágnál Istent kísérteni. „Meg kell lenni!” – parancsol az utazó. Neki sietős útja van. Az már más szó. A „meg kell lenni” nem ismer lehetetlenséget. Arra csak egy felelet van: a „seicsász” (azonnal). Ez az egy szó jellemzi az egész népet. Az utolsó folyamzuhatagon is keresztültörnek; a bárkájuk odavesz, de maguk kiúsznak. Az utazó az éj többi részét a hajósok gunyhójában tölti.
És aztán följegyzi a naplójába, hogy a parton lakó hajós és halásznép nyomorult, ostoba és halszagú.
A túlparton van a zaporogiak országa, a nevüket is onnan vették: „za porogi”, zuhatag mögöttiek. Itt csak nyerges lovon folytatható az utazás. Éjszakára eléri az utazó a „szecsát”, ami falu volna: a házak megannyi földbe vájt vermek, a födeleik pázsitból vannak, kurényiknek hívják.
Az utazó együtt ivott és dalolt a zaporogiakkal, s följegyzé naplójába, hogy a kurényik lakói nyomorultak, ostobák és kulimászszagúak. A zaporoginak első dolga az új ruháját végig bekenni kátránnyal, hogy tartósabb legyen.
A zaporoginál találta első nyomát a szabadságvágynak, ami kezdetleges ugyan, de mégis valami, s abból áll, hogy szabad legyen rabolni a szomszédban, s szabad legyen elkergetni a feleségét, ha nem tetszik, s másikat venni, aki jobban tetszik.
Megint lóháton odább, amíg láthatóvá lesz a puszták ősvárosa, a „városok anyja”: Kiov, az annyiszor elpusztult, s újra föltámadt szkíta Jeruzsálem, szarmata szentek csontjaitól megtelt katakombáival; messziről egy délibáb csalképe aranyozott kupoláival, mintha csupa templomok összessége volna, amik közül az óriási Lavra tornya magasra emelkedik ki.
Az utazó kikerülte a legnépesebb városrészt, a Beresztovot, a kaszárnyák közelében sem mutatta magát, sem a Lavra vendégszerető kolostorába nem szállt meg; hanem fölkereste a zsidónegyedet, s ott egy zsidó putrijában értekezett egész éjjel mindenféle katonákkal, akik mintha előre értesítve lettek volna megérkeztéről, egymás után léptek be hozzá az alacsony ajtón, s távoztak el a hátulsó ajtón.
Az utazó följegyezte az albumába, hogy a zsidók nyomorultak, ostobák és ánizsszagúak.
Az út megint tovább folyt. Feljebb észak felé. A földről eltűnik a tavasz, az égről az alkonypír, szürke, borongó felhősátor fedi el a firmamentumot, melyen a nap halvány karikája, mint egy rongyos katonaköpenyegre akasztott érdempénz tűnik föl. A fogytán levő hold is későn kel már föl. Az éj hosszabbodik, s felgyújtott mezők, nádasok égése akadályozza az utazást, útközben gyakran kénytelen az utazó betérni az útféli házakba a fenyőerdők közé. Azok már rendes, csinos lakok. Eretnekek lakják, akiket az üldözés bujdokolni kényszerít. Ott is meg-megpendül egy húrja a szabadság utáni vágynak. Készek szenvedni, ellenállni és összetartani azért, hogy a Jézus nevét szabad legyen így írni: Ihsus. Kezdetnek ez is valami.
Az utazó följegyezte az albumába, hogy a raskolnikok szerencsétlenek, ostobák és bagariaszagúak.
Mindig feljebb észak felé: a zöld vetéses rónákat fölváltja ismét a hómező, a hattyúk, darvak seregeit varjú és jégmadár. Az utazó éjszakára a szlobodikban pihen meg, ahol mindenféle népfaj, emberosztály találkozik össze: távol vidékről összecsoportosult munkakereső nép, aki megy a két tenyerét eladni a közelgő munkaidőre. Ide aztán mindegyik magával hozza a nyomorúságát, ostobaságát és bűzét. A nyomorúság és ostobaság közös; hanem a bűz különböző: arról egymásra ismernek s azért összeverekesznek. Arról megtudják, amint azt megérzik egymáson, hogy nekik veszekedniök kell egymással.
Az utazót sietteti az idő. Most már szánkóra kerül a sor. Útitársa lesz a burám, a hózivatar, olyan napok jőnek, amikor nem lát se hajnalt, se delet, a hófuvat börtönné változtatja körülötte a világot. Az ilyen hófellegszakadást csak ez a nép ismeri; ez a „pad”, az utazók réme. Az éjjeli utazás lehetetlen már; a mértföldmutatókat eltakarta a hó. A ponosszuha vihardombokat csinált a síkon a hóból, s barlangokat vájt az útíélen belőle, amikbe a szán belészakad. Az erdőkben kardalt vonítanak a farkasok. Reggelre a csárda ajtaján nem lehet kijönni, úgy betemette azt a hófuvat, hanem a padlásablakon kell kimászni, ott vár a jemsik a befogott szánnal a kéménynek támaszkodva, s nevetve mondja: „kétbundás hideg van, uram!” Az éjjel az erős északi szél eltisztította a felhőket: olyan az ég, mint egy acélharang, a szürkéslilaszínű láthatáron egy lapos, veresen izzó tűzgolyó emelkedik fel: az a nap. Csak úgy kerülgeti a földet: még délben sem érzeni a melegét. Itt van a tél országa. Az út most már megnépesül. A tél országában víg élet van. Egész szánsorok teherrel megrakva haladnak egy irányban előre, s cifra úri szánkák kerülgetik el az egyszerű utazó vasokot. Az utolsó napja ez az útnak. A láthatáron valami fényes vonal kezd el ragyogni: ez a befagyott tenger. A vonal egyre szélesedik, s amint leszáll a nap, a csillagos, derült égre egy lángkoszorú küllői emelkednek föl, gyorsan a zenitig lövellő fénykévéikkel: az az északi hajnal – s e rémséges sugárözöntől megvilágítva, támad elő a hómezőből egy óriási város, fehér tetejű palotatömbeivel, kupolás templomaival, tömör várával: kupola, bástya, minden fehér. Mintha egy város rémképe volna, fehérrel rajzolva a fehérre: fölötte a rózsaszínű északfény, mögötte az acélkék ködlégkör. – Az utazó céljához ért. – Hát a másik eljutott-e ide?
