Orgia egy vulkán fenekén

Full text search

Orgia egy vulkán fenekén
Csak egy oly „csatákban edzett hős”, mint Galban lovag, nem vesztette volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett, s egyszerre közepette találta magát annak a zűrzavarnak, aminőhöz hasonlót csak Párizs operabáljai mutatnak fel.
A vendégsereg, meghívott és betolakodó, ezerével tölti meg a fényesen kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végigjátssza még a színpadon túl is a hódító királynő szerepét. Maga körül akarja látni az imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.
Az egész balett jelen van; ugyanabban a jelmezben, amiben a színpadon táncolt, s az énekesnők, perzsa és más fejedelemnőnek öltözve, s velök együtt a főváros ifjú és vén „aranyfiatalsága”. Mikor a diadalmenetből visszatérő úrhölgy – Galban lovag karján – megjelent a táncteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar rázendíté az üdvözlő nyitányt, mely közé a vendégsereg részéről általános „hurrá” vegyült, és a közelállók siettek a kéz csókolására.
Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni.
Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendőrügynök hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak, s feszes üdvözlet mellett kettős sziszegést hallatott, amit azután minden mondat végéhez is hozzátoldott, s ami annyit jelent, mint „szudár” és „szudarinya” (uram és asszonyom).
– A rendőrfőnök őexcellenciája tudatja önökkel, sz. sz., hogy a nagyböjt a mai harangszóval megkezdődött, sz. sz. Annálfogva minden tánc, zene tiltva van, sz. sz. Annálfogva a vendégek takarodjanak haza, sz. sz. A ház ura és asszonya pedig, sz. sz. menjenek alunni sz. sz…
Zeneida nagyot nevetett a szeme közé. Míg Galban magában szidta a rendőrminisztert, ki ügyetlen buzgalmával még elrontja a jó tervet, amit ők ketten Arakcsejeffel kicsináltak.
Zeneida nem hagyta azt elrontani. Kihúzott a hajából három nyílforma aranytűt, s odanyújtó az ügynöknek.
– Menj vissza uradhoz: mutasd neki e jelvényt. Ebből meg fogja érteni, hogy Asszíria királynéja szívesen látja a csatára a szarmaták fejedelmét.
Ez az ügynöknek nagyon magas stílus volt. Hanem az aranynyilakat elvette.
– Akkor kénytelen vagyok az önök neveit feljegyezni. Hogy híják önt, uram?
Galban lovag azt mondá neki: „Az én nevem Caracalla, s ez itt a feleségem.”
Az ügynök bediktálta magának a jegyzőkönyvébe híven: „Caracallus úr és Caracalla asszonyság”.
Aztán az éppen odalépő úrhoz fordult. Az volt Ghedimin herceg.
– Hát az úrnak mi a neve?
– Az én nevem a „Szivárvány”. Itt a névjegyem. Tudnivaló, hogy a százrubeles bankjegyet tarka színeiért szivárványnak híják. Ez a név annyira megtetszett az ügynöknek, hogy többet nem is kívánt megtudni; térdig hajtotta fejét, jó mulatságot kívánt, útközben megivott egy palack pezsgőt, s megcsipkedte egy kis köpcös balerinának az orcáját, s azzal visszament a rendőrfőnökhöz, s referált híven, hogy az Ilmerinen-palotában minden oly csendes és sötét, mint egy templomban, s a kapuson kívül mindenki alszik.
Hanem még ezzel nem volt vége az akadályoknak. A kituszkolt rendőrügynök után következik a protestáns lelkész káplánja és orgonistája. A káplán kenetteljes dikcióra készül, melynek valószínű tartalma az lehet, hogy ne méltóztassék a ház úrnőjének mint protestánsnak alkalmat adni a megbotránkozásra az uralkodó vallás híveinek azáltal, hogy a nagyböjt első éjszakáját ilyen Baál papjaihoz méltó bálványimádási ünnepéllyel megszentségteleníti.
De Zeneida nem engedi neki elmondani a szónoklatot. Amint meglátja, hogy pap, reákiált:
– Pusztuljatok innen, papok! Nekünk semmi közünk se Baálhoz, se Zebaothhoz; mi tűzimádók vagyunk. Amióta Bakut bekebeleztük, a tűzimádók vallása is bevett vallás; ezek itt mind azok, s én vagyok a papnéjuk!
„Hurrá, éljenek a tűzimádók!” – hangzik minden oldalról, a jámbor káplánt két oldalt fogják, s itatják lángborral: „Igyál tüzet!” Kénytelen inni, s a közben elfelejti a szónoklatát.
– No ez jó nekem; de mit mondjak otthon a superintendensnek
– Mondd neki azt, szívem – szólt Zeneida –, hogy most tartom a főpróbát ahhoz a nagy hangversenyhez, amit a böjt folytán adni fogok a protestáns templom tornyának fölépítésére.
Káplán és orgonista teljesen meg vannak nyugtatva. Hazamennek referálni, hogy a hitbuzgó patronesse a legistenesebb foglalatossággal kezdé meg a nagyböjt első óráit.
Ekkor aztán be lehet zárni a kapukat, több háborgatás nem jön kívülről, s akik már itt vannak, azok csak holnap este fognak innen elszállingózni.
Galban lovag helyén találja a hölgy karját átengedni Ghedimin hercegnek.
– Én vagyok Galban lovag.
– Van szerencsém önt jó híréből ismerni. Ön varázsló a hölgyek körül.
– Nem bizonyítottam-e be, azt ma is? Nézze meg, herceg, azt a karperecet, amivel e csokor át van szorítva. Nem ismer-e rá? S aztán nézze meg ezt hozzá.
S ezzel kivette mellényzsebéből azt az ezüstsípot, ami a hercegnő lovagkorbácsának fogantyúját képezte. Ghedimin herceg láthatta rajta a saját címerét.
– Ez a két barrière jelző, a két Deus Terminus a ma reggeli szarvasvadászat s a ma esti diadal között.
– S ezt a metamorfózist ön idézte elő? – Ghedimin herceg közel volt hozzá, hogy megszorítsa a kezét Galban lovagnak azért, hogy az meghódította a feleségét, hogy az ne bántsa a szeretőjét, ezt azonban megakadályozta az a fiatalember, akit Puskinnak hallottunk nevezni, s aki hirtelen odatolta a fejét a herceg és Galban közé, s szeleburdi szívélyességgel ölelé el őt a herceg kézszorítása elől.
– Zdravtvujtye, Galban! Én vagyok Puskin.
– Ah, Puskin! Bravó. Hallottam híredet. A valódi francia bonviván orosz kiadásban.
– Büszke vagyok e címre! (Pedig nem volt rá büszke. Nem lehet nagyobb sértés, mint ha egy költőnek olyan tulajdonát dicsérik, ami nincs semmi vonatkozásban a Parnasszussal. Azonban hát Galban lovag nem volt cenzor, hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fékszik halottan, meggyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek a pétervári korhelyeknek, s e tekintetben szerény epigonod. Ha megengeded, azonnal megismertetlek társaságunk legzseniálisabb korifeusaival.
Azzal karját Galban lovagéba öltve, vitte őt igazi cimborakedvvel bele a tömegbe.
Galban lovag nem bánta azt. Neki legelőször is az volt a feladata, hogy az itt összegyűlt elégületlenekkel megismerkedjék, s e tekintetben egy ilyen nyíltszívű, beszédes cimbora éppen kedvére szolgált. Hanem aztán csakhamar észrevette, hogy csalódott benne.
A legelső, akivel megismerteté Galban lovagot Puskin, az amerikai követ volt: Mr. Black.
Mr. Blacknak csak egy lába volt, a másik gépláb volt, ami Mr. Blackot nem akadályozta abban, hogy minden kontratáncot végigjárjon. Egyébiránt minden mozdulata olyan kimért volt, mintha a két keze és a feje is mind kerekes rugókon járna, s esténként lefekvés előtt az egész embert szét szoknák szedni.
– Mr. Black. A legjobb cimbora a világon. Nem tud se franciául, se németül, se görögül, se oroszul: csupáncsak angolul. Azt pedig nálunk nem beszéli senki. Annálfogva néma. Hanem azért a legfidélisebb fickó. Még tavaly volt neki egy embere, akivel beszélhetett: a titkárja. Azzal meg úgy járt, hogy decemberben, a legcsikorgóbb hidegben elvitte magával a Nyefszki Sándor sírkertjébe, a nagyszerű síremlék-raktárt megtekinteni. Ott a titkárnak különösen megtetszett egy gránitobeliszk. Visszatérve, a titkár sok pálinkát talált inni, s megfagyott az úton. Mr. Black szépen visszavitte őt a sírkőkereskedőhöz, s megvette a számára azt az obeliszket, ami olyan nagyon megtetszett neki.
A bemutatott alak sejtette, hogy őtet magasztalják, s valami gépezetnek megparancsolta, hogy az arcvonásain mosolygást idézzen elő, s azután nagyon megrázta a lovag kezét, s menten a másik karjába csimpaszkodott, ketten együtt aztán a lefoglalt lovagot vitték magukkal, míg egy harmadik úrba botlottak bele, akit Puskin e szókkal ismertetett meg Galbannal:
– Sumikoff Alekszievics Sergius.
– Ah, a hírhedt mystificateur! Sokat hallottam önről beszélni. A „misztifikáció” szó különben, és az egész ötlet, embereket bolonddá tenni csupa mulatságból, éppen azon időkben Párizsban kelt divat volt, hogyne utánozták volna tehát Szentpétervárott is.
– De nem hallottad még a legújabb kalandját – vágott eléje Puskin. – A szerecsen rabszolgáról. No azt elmondom, mert az fölséges tréfa volt. Sumikoff befestette az arcát feketére, s kiadta magát Milinkoff herceg rabszolgájának. Mindnyájan be voltunk avatva a tréfába, csak Petronyefszki gróf nem. Ez volt az áldozat. Mungo zongorázott és gitározott, s beszélt görögül és latinul, s szavalt Schillerből, ami nagy rendkívüliség egy négernél, és amellett gyönyörűen tudta elmesélni, hogy király korában hogyan törette mozsárban a tolvaj minisztereit. Petronyefszki egészen belebolondult a szerecsenbe; rajta esett Milinkoffon, hogy adja el neki. Az eleinte szabódott, hogy ez neki is kegyence, nem válhatik meg tőle, utoljára megalkudtak hatezer rubelben. Mikor Petronyefszki lefizette a pénzt, Milinkoff előre figyelmeztette, hogy jól vigyázzon erre a négerre, mert ennek az a azokása, hogy elszökik. Dejszen majd vigyáz ő rá. Természetes, hogy Sumikoff az első éjjel lemosta az arcáról a kínai tust, s szépen kisétált a fehér ábrázatjával a gróf palotájából. A hatezer rubelből aztán csaptunk egy nagy lakomát, s Petronyefszki máig sem tudja, hogy ő fizette meg annak a költségét, hanem azért egyre jár a szegény rendőrminiszterre, hogy kerítse elő megszökött szerecsenjét.
Szabad volt nevetni rajta. Galban azt is megtette. Magában pedig azt gondolta: vajon ez az én újdonsült barátom csakugyan azt hiszi-e, hogy ezekkel az ismeretes anekdotákkal engemet el lehet fogni, hogy ne lássam azt, amiért idejöttem?
Pedig bizony meglátta. Nagy gyakorlata volt ebben. Leírás után ráismerni az emberekre, a legzajosabb embertömeg közepett is meglátni azt, akit keres.
Megpillantotta a sokaság közt először azt az alakot, akit mint Krizsanovszkyt írtak le előtte; – azután nemsokára azt a másikat, akinek neve Pestel.
Úgy tett, mintha nagyon hallgatná, miket követett el a híres mystificateur, de fél szemmel mindig azt leste, hogy találkozik-e a két alak egymással. Odamennek-e Ghedimin herceghez és Zeneidához? Egyiket sem tették. Ha véletlenül összetalálkoztak, elmentek egymás mellett, szembe sem nézve, s Zeneidát kerülni látszottak. Még több kipécézett alakot is látott felmerülni a táncoló, ujjongó tömeg közül, akik azonban nem látszottak egymásról tudomást venni.
Puskin most egy indítványt tett.
– Négyen vagyunk, csinálhatnánk egy l’hombre partit.
Galban lovag azon is keresztüllátott. Jó is volna most őt leültetni egy magányos asztalka mellé, s nézetni a festett papírra egész éjjel.
– Köszönöm. Én csak hazárdjátékot szoktam játszani.
– Az pedig nálunk szigorúan tiltva van.
– Mint bál a böjtben – szólt Galban nevetve.
Most azonban egy új felvonás vonta magára a társaság figyelmét. „A cigányok jönnek!”
Oroszországban is a népdalok minstrelje a cigány, mint Magyarhonban. De az a különös, hogy amíg Magyarországban a cigány művészete a zene, Oroszországban nem az: ott a cigány énekel. Mint énekkar jár a banda városról városra, s elmaradhatlan mulattatója a nagyúri társaságoknak.
A keleties, festői öltözetű csoport a terem közepén áll fel, s míg huszonnégy férfi és nő kört alakít, a puszták és erdők dalait énekelve, egy leány magányosan táncolja hozzá azt a sajátszerű táncot, amiben a dal szövege tükröződik vissza.
– Nézd, nézd ezt a mi fekete igazgyöngyünket! – szólt Puskin, odavonszolva barátai segélyével Galban lovagot a cigányok körébe. – Bravó Diabolka! Érdemeld ki a nevedet! Nézd azt az alakot! Valóságos ördög! Minden mozdulatja csáb. Hogy villognak a szemei. Az egész pokol ott ég bennük, hogy az ember irigyli a benne elkárhozottakat. Mikor ilyen mélán körültekint, nagy, hosszú szempilláit félig lesütve, azt hinnéd, egy bűnbánó szent, akinek a vétkeire mégis édesen esik visszagondolni. S hogy tör ki belőle egyszerre a démoni tűz! Tánca az őrjöngés ideálja. Nem betanult tánc, az érzékek mámora sugallja. ennek vonaglásait. Vakmerő, de mindig klasszikus, mint egy maenade. Hogy szítja a tüzet a szemeivel, hogy csattognak össze a fehér fogsorai! Egész lénye egy láng. Most mindjárt meggyullad saját maga körül forogva. Azt hinnéd, már kimerült, elfáradt, tántorog, mikor így a két karját a feje mögé emeli, s a fejét lankadtan e bársonytámlára hajtja, szempillái reszketve tapadnak alá, ajka éIvetegen marad félig nyitva; most mindjárt összeroskad. – Ne niggyen neki! Így tesz a tigris, mikor meglapul, s azt nézi, hogy napja el egy szökéssel kiszemelt áldozatát. A tigris harap!
A szilaj cigányleány a szoborszerű, lankatag állásból egyszerre odaszökött Galban lovaghoz, s átölelve a nyakát, megcsókolta annak az ajkait.
– Istenemre, ez a komédia jól van csinálva – mondá magában Galban lovag. – Most meg lekötöznek egy ördögien szép leánynak a karjaival. Az én összeesküvőim értik a mesterségüket.
– Bravó Diabolka! – tapsolt Puskin, s egy perc múlva mind a három uracs elpárolgott Galban lovag mellől: nem kellett már őt őrizni. Akit egyszer a Diabolka pókfonala körülkerített, az meg van fogva, meg van fojtva.
Galban lovag ezt is értette jól. De sokkal nagyobb világfi volt, s sokkal jobb ízléssel bírt, hogysem a kínálkozó poharat elutasítsa magától: „ma az én ördögöm fogsz lenni!” – suttogá a leány fülébe, ki villanyosságtól vonagló sima bársony karjaival átfonta karját. S aztán úgy tett, mint aki hódításával még kérkedni is akar, s a karjára vett cigányleányt körülhordta a táncteremben, a büfében és a hűs pálmakertben, cavalier servant-jául szegődve; és aközben figyelve a kiszemelt alakokra.
Kezdte észrevenni, hogy azok, akiket ő les, viszont őrá lesnek. S azok nem fognak a zajos mulatságok termeiből addig eltávozni; amíg őt itt látják. Készen volt a stratagemájával.
Mikor másodszor körüljárta a termet, Diabolkával a karján, megígérte a leánynak, hogy feleségül veszi, s eljegyzésül ujjára húzta a gyűrűjét.
Azt elfelejtette tőle megkérdezni a leány, hogy hát hogyan hínak téged, hanem a gyűrűbe foglalt kőnek a nevét ismerte, azt úgy híják, hogy „gyémánt”.
– Aztán, ha te nekem férjem fogsz lenni, akkor majd ugye te is eljössz velem a sátorba üstöt foltozni, lopott birkából lakmározni?
– Nem úgy lesz; ha te nekem feleségem fogsz lenni, akkor te jössz el énvelem palotában lakni, mindennap ötször felöltözni, ezüsttányérról enni, mintha mindennap lakodalom volna.
– No, majd én kivetem neked a kártyán, hogy melyikünknek a jövendölése teljesedik. Jer, bújjunk el valahová, ahol senki sem lat.
Diabolka, úgy látszott, hogy nagyon járatos ebben az erdőben; tudta, melyik rugót kell megnyomni egy-egy a fallal egyenlő táblázatú ajtón, hogy az felnyíljék, azon belül aztán egy kis bizalmas rejtek kínálkozik: egy boldog pár számára elég. Az ajtó rögtön becsukódik; a lármás teremben senki sem veszi észre, hogy két ember hiányzik. A kis menedék közepén van egy kerek asztalka: azt ha elfordítják, elsüllyed a padlat alá, s pillanatok múlva megint fölemelkedik, megrakva ínyenc lakomával, amiből még a jeges veder sem hiányzik, pezsgős palackjaival.
Galban lovag mosolygott. Ez volna hát a csapda? S nagyobb biztosság kedvéért még magát a macskát is odazárták. Szegények! Azt hiszik, hogy a kígyót is meg lehet fogni egérfogóval. – Azonban hát hadd teljék az idő. Időt kell engedni az ellenségnek, hogy hadrendbe álljon. Most azt hiszik, hogy ő már meg van fogva. Aki Diabolkának adta magát, az egészen azé lett. Azt hiszik, hogy ő már félre van téve az útból. Most, nem félve az ő kémszemétől, az összetartozó emberek egybekerülnek a nagy találkozóra. – De hol tartják azt a találkozót? Melyik rejtekében annak a titokteljes épületnek? – Ez a gondolat járt a fejében.
Csirrrrr! – hangzott az asztalhoz csapott pohár, száz darabra törve.
– Mikor én vagyok melletted, akkor ne gondolj másra! Ha az én szemembe nézhetsz, ne nézz a világba! Félsz tőlem talán? Józan akarsz maradni?
Galban bebizonyította, hogy nem fél tőle, s nem akar józan maradni. Felkapta az egész palackot, s úgy ivott belőle. Egyéb oka is lehetett rá egyenesen a palackból inni. A pezsgőbe nem lehet keverni álomitalt, mert azt, ha felbontják, kifut: a pohárba pedig könnyen lehet altatót elrejteni, amit észre nem vesz az ember.
Hogy Galban lovag mint jött arra a gyanúra, hogy őt itt még holmi narkotikummal is ártalmatlanná tehetik, annak igen egyszerűen az a nyitja, hogy ilyen álomport ő maga is hozott a zsebében, abból az elővigyázati célból, hogy ha netalán alkalmatlan kullancsra akadna, azt lerázhassa magáról.
Két dologra nem lehet egyszerre hallgatni: a szívdobogásra és az óraketyegésre. Aki a gyönyörrel játszik, az hamis játékossal játszik, aki nem igazán számítja az időt. Ezt tudta Galban lovag tapasztalásból. Neki meg kellett szabadulni a fekete szépségtől jó idején, s a cigányleányt nem mámorosítá el a bor. Összetört már minden poharat, s csak a leütött nyakú palackból húzták a bort, felváltva. Egy ilyen palackkal kellett őt lehetetlenné tenni. Nagyon könnyű dolog volt az. Mikor a jégbehűtött palack fejét leütik, akkor a bornak négyötöde meg van fagyva. A közéöntött altató csak a hígan maradt borral vegyül el. Aki először iszik belőle, az megissza az álomitalt; aki utána következik, annak már a jégből felolvadt bor jut részül, s nem árt meg neki.
Diabolka vad kedve egyszerre csak alálohadt, karja lecsúszott lovagja nyakáról. Ásítozni kezdett; a feje hátrahanyatlott. Egy percre felriadt, mintha eszére térne, s világosság derülne agyában, hogy most neki nem szabad elaludni, mert abból nagy veszedelem lesz! A vizeskancsót kereste. – Hanem a szer nagyon erős volt. Kettőt lépett, aztán elkezdett tántorogni. A kezeit még a homlokán tartá, de már aludt. „Kössétek a medvéket láncra!” – hebegé. Már a pusztában álmodta magát. Aztán végigterült a padlaton. Galban lovag fölemelte a leányt a földről, lefekteté a kerevetre, megcsókolta az ajkát és otthagyta.
A rejtekajtó felnyílt, s ő ismét a pálmakertben találta magát. Egy hat öl magas amfiteátrum az, tele az Indiákról s a Szenegál mellől elhozott ritka növényekkel, amiket hamis meleggel, utánzott napfénnyel bolondítanak itt, hogy a kilenchónapos tél országában zöldüljenek és növekedjenek.
Egy óriás fügekaktusz mögé lopózva, kikémlelt Galban lovag a mellékterembe.
Ott egy szilaj orgia képét látta, aminőt nem szeret leírásban megörökíteni sem az emlékezet, sem a képzelem. Nem is érdekelte őt az. Amit meg akart látni, az volt, hogy vajon azok az alakok, akiket ő kipécézett, részt vesznek-e ez eleusi misztériumban? – Egyet sem talált ott. – Valóban álarcosbál ez; a bál maga az álarc, s akik azt viselik, azok nincsenek a bálban.
Hol vannak hát?
Valamennyien mind eltűntek, még Puskin is, a korhelyek nagymestere.
Elindult őket fölkeresni.
Nehéz és kockáztatott merénylet volt.
Először is egy teljesen ismeretlen palotában nekiindulni, tájékozatlanul, a kutatásnak; kitérni a netalán szemközt jövők elől, s a csodálkozó szemet megcsalni tettetett mámorral, ahogy a részeg ember szokott benyitogatni minden ajtón, megháborított pásztorórák hősei által kidobatni iminnen-amonnan. És azután ha rátalál a helyre, ahova a különvált társaság félrevonult: ott lehet, hogy őr lesz felállítva, aki az elrejtőzötteket a gyanús közeledőkről értesíteni áll ott. Azt hirtelen, orozva kell megrohannia, mellére szegezve a pisztolyt. Mert akkor már bizonyos, hogy ahol hírnök áll az ajtó előtt, ott összeesküvés van az ajtó mögött. És akkor berohanni az ajtón. Ha ez az ajtó zárva lesz, akkor a gyanú alapos, akkor erre a palotára ki van mondva az ítélet, s ha kell, szétszedik azt kőrül kőre. Ha pedig nyitva van az ajtó, akkor belépni a társaság közé ezzel a szóval: „A cár nevében! Önök az én foglyaim!” Lehet, hogy akkor rögtön leszúrják; de sokkal valószínűbb, hogy nem. A fölfedezett összeesküvés demoralizált. Mikor azt fogják hallani: „Ha én reggelig vissza nem térek Arakcsejeffhez, mindazok, kik e palotában vannak, a hatalom kezébe jutnak!” – meg lesznek dermedve, s önként tartják kezeiket a bilincs elé. S elvégre is, ez hivatás. Egyik ember meghal így, a másik amúgy. A katona tudja, hogy lőnek rá, mégis előremegy; a tengerész tudja, hogy a víznek nincsen gerendája, mégis rászáll. Az egyik ember fittyet hány a bárdnak, a másik a tőrnek. S mind a kettő heroizmus.
És aztán – ha a félrevonultakat nem a „Zöld könyv”, hanem a zöld asztal körül találja csoportosulva, a tiltott ruletten vesztegetve a pénzüket? Eh bien! Akkor ő is közéjük fog ülni, s ezt nem fogj a elárulni Arakcsejeffnek. Ez nem gentlemannak való feladat.
Volt a kutatáshoz valami Ariadné-fonala. Hasonlatos a meséhez, ahol az elhullatott kavicsok vezetik haza az erdőből az eltévedt gyermekeket.
Zeneida Semiramis jelmezében jött haza. Dúsgazdag, rőt haja át volt fonva igazgyöngysorokkal. Mikor Galban lovag a diadallal hazahozott művésznő fejéről le segíté emelni a bashlikot, egy gyöngyfüzért szándékosan kettészakított észrevétlenül. A fonálról lepergő gyöngyöket egy ideig fenntartja a sűrű hajzat, de mégis lehetetlen, hogy járás közben egy-egy le ne hulljon.
Egyet már megtalált a pálmakertben. – Tehát itt keresztül kellett mennie. – A második gyöngyszemet megtalálta egy korridoron. – A harmadik már elárulta neki a lakosztály küszöbét is, amelyen át eltűnt a hölgy. – S ahol ő van, ott kell lenni a többinek is.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi