IX. A feltalált régi jó barát
IX. A feltalált régi jó barát
Ocskay utazott fel Bécsbe. Pálffy bán (inkább csak tiszteletből) hat horvát huszárt adott melléje, akik a hintaját kísérjék; Ocskay restellte a kíséretet, s borravalókkal serkentette a postakocsisokat a gyorsabb haladásra, hogy a kísérőit elhagyhassa magától: célt is ért jobbadára, mert azok a gebéikkel el-elmaradoztak, s csak úgy egyesével szállingóztak utána. Éppen nem hagyhatta el azonban magától a kirendelt fullajtárt, akinek az volt a rendeltetése, hogy a kocsija előtt lovagoljon, s amint nagy társzekerek jönnek szemközt az országúton, azokat félreterelje az útjából. Minden postaállomáson új előfogat, előlovagló várt rá.
Hányszor megjárta ő azt az utat már! Ismerős volt előtte minden város. Azokat a lyukakat ott a kőfalba az ő ágyútekéi ütötték, az a kormos váromladék az ő keresztfia. Itt van az a török sánc, amit ő lóháton ostromolt meg! Az őrtorony ablakába ő maga tűzte ki a zászlót. Hát ez a szép kastély itt Petronellán! Ahol zsákra rakta a római kincsek közül, ami aranyból volt. Ne köszönje meg a szállást? Ott van a nagy római kapu, a régi Carnunthum romjain, amire felírta nagy betűkkel: „Morgen komm ich wieder.” Most is olvasható a jó messzeségből is. Jó volna, ha levakarhatná onnan!
Mentől közelebb jutott Bécshez, annál sűrűbben fogadták a táj emlékei. Itt a mező, ahol kétszeres erővel jövő ellenséget szétvert nyílt ütközetben; ott kelepelnek a Dunán a malmok, amiken ő gyaloghadait áthozta. Itt a várkapu, amire a császári kegyleveleket török késével felszegezte. Azok az erdők, azok a vadaskertek mind ismerik őt jól, minden ház, minden emberi szív úgy reszketett az ő nevének a hallásától, mint a földindulástól.
Vajon reszketnek-e még?
Mikor már olyan közel volt Bécshez, hogy az István tornyát megláthatá, szemközt jött rá a császári delizsánc.
Azazhogy jött volna, ha a nagy sárban meg nem akadt volna; a négy lova közül az egyik, mégpedig a nyerges, kidőlt a hámból, s hiába biztatták, csak nem kelt föl többet.
A keserves szakkermentírozás alatt odaérkezik a posta-gyorsszekérhez Ocskay hintaja. A postaszekérnek is volt fullajtárja. Messzire virító piros frakk volt rajta; ami arra való, hogy a szemközt jövők messziről meglássák, hogy a postaszekér jön, s jó igyekezettel kitérjenek előle, ne várják a trombitaszót. Azonkívül nagy, combszárig érő habdái voltak, felkötött sarkantyúval, s nagy sárga bokrétás bőrkalapja.
A postafullajtár megállítá Ocskay kocsiját.
– Ki kell fogni azt a nyergest szaporán!
Mert abban az időben az a privilégiuma volt az osztrák postának, hogy ha valahol kidőlt a lova az útban, a legelső azon jövő utastól elvehette annak a lovát.
Ocskay fullajtárja ellentmondott a parancsolatnak.
– Én egy generálist viszek!
– Ha a Szent Kristófot viszed, sem bánom én: a posta az első úr a világon. Ide azzal a lóval!
A másik fullajtár még magasabbra emelte a hangját.
– Abban a hintóban Ocskay László generális ül.
Erre a névre – vesd el magad! – megfordítá a lovát a postai fullajtár, s otthagyva a postát, delizsáncot, ráhasalt a lova nyakára, s a két nagy csizmával oldalba ösztökélve a gabancsát, elcafolt Bécs felé, mintha vágták volna. Hiába kiabált utána a másik fullajtár, hogy ne szaladjon, hiszen nem a kurucvezér, hanem császári generális. Még akkor ilyen hatása volt a nevének.
– Hanem mármost mégis jó lesz bevárni a társzekeret – tanácsolá a fullajtár Ocskaynak –, mert majd a vámnál egy kicsit akadékoskodni találnak vele.
Tudniillik, hogy Ocskay László megtartotta a jó magyar szokást, hogy mikor Bécsbe utazik az ember, maga után vitesse társzekérrel mindazt, ami Bécsben nem kapható: fehér cipót, paprikás szalonnát, papramorgót, vágott dohányt és kiváltképpen mentül több átalagot igazi tokaji aszúborral: mivelhogy mindezek nélkül nem ér semmit a földi élet. Azután meg a parádéhoz való öltözetek is egész málhákat töltöttek meg. Társzekér kellett azoknak.
A németnek pedig már akkor megvolt az a rossz szokása, hogy a vámsorompónál mindenbe beleütögette az orrát azzal a kérdéssel, hogy „Nix mautbares?”, s zárt hordót, felvágatlan kenyeret az be nem hagy vinni a vámon. Azért jó lesz, ha a szekér egyszerre megy át a sorompón a hintóval: talán itt is lesz valami hatása az Ocskay László névnek.
Hej, nem rég volt még, mikor ezen a vámsorompón Ocskay Lászlót ugyan eresztették nagy sietséggel a jó vámos urak, pedig ugyancsak sok „mautbarest” hozott magával, tüzet meg vasat.
Most pedig meg kell állni előttük szépen, s tűrni, hogy a vámos őrmester bedugja a fejét a hintóablakon, s megnézi a bennülőt keményen, s megtapogatja a tenyerével a mellét meg a hasát, hogy igazi-e, nincs e kitömve dohánnyal vagy csipkével, s azalatt veszedelmes szándékkal forgatja a kezében azt a hosszú nyársat, amivel a becsomagolt málhákba szokás beleszurkálni, vizitálás végett.
Legelőször is azt kérdik, hogy „kicsoda az úr?”.
– Én Ocskay László tábornok vagyok.
A vámos nagyot nézett mérgesen.
– Ah! Das könnt a jeder sagen! Miért nem mondja mindjárt, hogy a kínai császár? Sok gauklert láttam én már, aki azt mondta, hogy ő generális. Mintha nem tudnánk mi, bécsiek, hogy ki az az Ocskay László! Volt hozzá egynehányszor szerencsénk. Csak tessék kiszállni a hintóból, és bejönni a vámházhoz.
Jaj, hogy viszketett a tenyere Ocskay Lászlónak!
E kellemetlen helyzetéből azonban nagy hirtelen kiszabadította egy vámtiszt, aki a vámházból előjött, s az őrmestert félretolva, katonásan szalutálta Ocskayt, s aztán megexcellenciásurazta.
– Csak méltóztassék excellenciádnak továbbhaladni. Itt van már valaki, aki kezeskedik excellenciád személyazonosságáért.
– Ah! – szólt Ocskay meglepetten. – Valaki, aki értem jótáll? Tehát valami ismerősöm? S akinek a szava olyan sokat nyom. Ugyan ki lehet az?
– Hát az biz az a „Fehér Angyal”.
Ocskay elnevette magát. Tudta ő, hogy az nem valami mennyei tünemény, hanem egy híres vendégfogadó kocsmárosa. Ide szoktak a magyarországi urak szállni, ha Bécsbe jönnek, s itt egészen otthon érzik magukat. Ez a derék, élelmes polgár előre meg szokta tudni a lesbe állított szolgáitól, ha magyar uraság közeledik Bécs felé, s kimegy eléje a vámig; ott ráteszi a kezét, nem hagyja a többi belvárosi vendégfogadósoknak martalékul esni, amilyenek nagy számmal vannak Bécsben: a „Veres Kakas”, az „Arany Kappan”, az „Arany Bárány”, aztán meg a „Három Nyúl”, a „Zörgettyű”, a „Sárga Sas”, a „Veres Tető”, mind előkelő kocsmák; de ezek közt csak legtöbbet ér a „Fehér Angyal” a Görög utcában, ami még mind a mai napig fennáll.
Hiszen különben is oda akart szállni Ocskay.
– Hát csak tessék bízvást előremenni a „Fehér Angyal”-ba – nyugtatá meg Ocskayt a vámtiszt –, a korcsmáros úr majd itt marad, míg a társzekeret megvizsgáljuk: semmiben sem fog kár esni, tessék megnyugodni felőle; ami fizetség lesz, azt majd teljesíti a korcsmáros úr, s beszámol a bollétával.
– No, hát az Isten áldja meg azt a barátságos korcsmáros urat.
Ocskay aztán előrehajtatott a hatalmas Bécs városi erősségeken keresztül, s megtalálta szerencsésen a Görög utcát, abban a „Fehér Angyalt”-t, s ott kényelmesen elszállásolta magát, egy egész szobát bérelve ki egymagának.
Nemsokára utánajött a társzekere is: a háziszolgák felhordták a málhákat, az elemózsiát, az átalagokat. Jó nagy szoba volt az, elfért benne minden.
– Küldjék fel a kocsmárost – mondta Ocskay a legényeknek –, hadd elégítem ki, amit helyettem fizetett.
Még akkor megvolt a magyarban az az ősi virtus, hogy szerette megtudni, mennyivel tartozik, s melegében kifizetni. Nemsokára hangzott az ajtó előtt a lábcsoszogás, kopogtatás, Ocskay emberségnek tartotta, hogy aki vele ilyen szívességet tett, annak maga nyissa fel az ajtót, s legalább a vállára ütögessen, s megemelje előtte a süvegét. Megérdemli azt a német azért, ha nem nemesember is.
De nagyot hőkölt hátra, amint az ajtót kinyitva egyorrnyi távolságra találta magát a belépő korcsmárossal. Egyszerre ráismert e pofára.
Ez senki sem más, mint Scharodi Vencel. Bajusz és kecskeszakáll ugyan áldozatul esett a bécsi polgári divatnak; hanem azért megborotváltan is rá kell ismerni első tekintetre annak, aki valaha látta azt az egyenes, hosszú orrt, a kerek, fekete szemöldököt, a sűrű ráncok közé szorított szemeket, amik úgy tesznek, mintha mindig nevetnének, s szekundál nekik hozzá a felfelé húzódó két szájszeglet.
Egy percig úgy jön Ocskaynak, mintha torkon kellene ragadnia ezt az embert, mintha fogadása tartaná, mintha szentesküt tett volna le rá valahol, Nagyszombat alatt, hogy ahol ez a kezébe akad, ott széttépje, szétdarabolja: hanem aztán a másik perc visszahozza onnan. A gondolat gyorsabb, mint a fénysugár, ami negyvenezer mérföldet halad egy perc alatt. Hajh, az még nagyobb út: attól az esküvéstől, mely bosszút kiáltott a nagyszombati árulóra, a Bécsbe jövetelig. Ez nagyobb, mint egy Sirius-távol. – „Hiszen most már egy gyékényen árulunk!”
Nagy átváltozás volt az arcon! A haragra ráncolt szemöldök, a villogó szemek, a lüktető arcvonások az egyik percben – a másikban aztán a kiderült homlok, a nevető arc.
– Ármányadta Scharodija! – kiálta, a vállára ütve a gazdának –, hát te hogy lettél kocsmárossá?
S azzal felcsapta a süvegét a fejére.
Arra aztán Scharodi is felnyomta a nyírott tarkójára a zöld bársonysapakját. – Hiszen kollégák voltak már! Egyiknek sem volt mit respektálni a másikon.
– Vigye az ördög az egész dicsőséget! Elcsaptam magamtól az ármádiát! – monda röhögve Scharodi. – S jól érzem magam mellette.
Egy kis kidomborodó pocakra is tett már szert, s önelégülten ütögetett rá a tenyerével. Mert nagy büszkeség az, mikor egy állampolgár egy olyan becsületesen megnövelt hasra üthet rá: ez az én saját szerzeményem. A lumpok, a csavargók a schnorrerek mind soványok; tisztességes embernek potroha van.
S nem is nagyon respektálta az egész Ocskayt. Elővette a porcelánpipáját, s rágyújtott előtte, nem is kérdezte, hogy szabad-e.
– Hidd el nekem, pajtás (!) – monda fidélis cimborahangon. – Többet ér a gölődény a haubicnál. – Nem jut az ember zöld ágra ezen az úton. A lelkem is elkárhozott már bele. – Megbántam, hogy átszöktem a németekhez, mint a kutya, aki kilenc családtaggal szaporította meg a nemzetségét. – Nem volt nekem náluk se emberségem, se becsületem. Itt fellöktek, ott felrúgtak. Elküldöztek olyan átkozott helyekre, ahol ott kellett volna vesznem. Aztán ottfelejtettek. A zsoldomat soha nem fizették, majd megvesztem éhen-szomjan. Ha jutalmamat kértem, Ponciustól Pilátushoz küldözgettek, utoljára szöszön-boron kifizettek. Ha valami hiba történt, mind rám kenték; s ha magam követtem azt el, azt felfújták elefántnak; mindig csak ígértek, soha meg nem tartották; adtak írást, de elfelejtettek pecsétet ütni rája. Kezemben volt a császár kinevezése őrnaggyá: rá sem hederítettek, azt mondták: a Hofkriegsratnak contrasignaturája hiányzik még róla. Urlaubot kértem, hogy feljöjjek Bécsbe. Azt nem adták meg. Akkor maródinak szimuláltam magamat: ispotályba küldtek, megkínoztak. Ha panaszra mentem a fővezérhez, azt felelte: „Wir werden schon sehn!” A császártól utalványt kaptam egynehány ezer forintra hűséges szolgálataimért; de elfelejtették megmondani, hogy hol kapom meg. Mikor aztán perre vittem a dolgot, akkor ők kerültek felyül, előkeresték az első árulásom aktáit, mikor, tudod, tealattad kuruccá lettem, haditörvényszék elé állítottak érte. Én hivatkoztam az amnesztialevelemre, amit a császártól kaptam, s akkor aztán felküldtek Bécsbe, internáltak, politzei-felügyelet alá helyeztek. Itt lótottam-futottam egyik ajtótul a másikra, hogy igazságot kapjak, mindenütt azt mondták, hogy „werden schon sehen”. Nyolc hónapig rohantam a fejemmel a főudvarmesteri hivatal ajtajának, hogy a császárnál audienciát kapjak: mindig elutasítottak, nincs itthon a császár! Ha tél volt, azt mondták, fürdik; ha nyár volt, azt mondták, vadászik. Végre bejutottam legmagasabb színe elé, elmondtam előtte sűrű igazságos panaszaimat. Legkegyelmesebben végighallgatá, s akkor azt válaszolta: „Wir werden schon sehen.” – Ekkor éppen szerencsémre elvitte az ördög a „Fehér Angyal”-t, a nagybátyámat, rám maradt a vendéglője: nosza én is hamarjában otthagytam az uniformisomat a pokolnak, s beálltam magam „Fehér Angyal”-nak; mondhatom, hogy azóta paradicsomi életet élek.
Ocskay úgy tett az egész fecsegés alatt, mintha hallgatná is, nem is, s a málháit rakosgatá; de pedig voltaképpen nagyon is szeget ütöttek a fejébe Scharodi viselt dolgai. Hátha őrá is ilyen mulatságok várnak. Úgy tett, mintha nem is gondolna rá.
– Hej, kedves kamerádom, tudom, hogy te is ilyenforma járatban jöttél fel Bécsbe. Hiszen majd te is végig fogod mindezt a gyönyörűséget élvezni.
– Ne törd azon a fejedet koma – vágott közbe Ocskay mogorván. – Én tudom a magam útját. Nem szorultam senki tanácsára.
– Nonono! Édes kamerádom. Mit használ ez a hetvenkedés? Bécsben nem lehet hetvenkedni. Tudom én minden dolgodat jól. Ha nem tudnám, hogy jössz, miért mentem volna ki eléd egész a vámig? – Hallottad-e hírét a Scandáliának?
– Mi a patvar az?
– Ez egy újság, amit nem nyomtatnak, hanem írnak. Nem kerül a cenzúra alá, s frissiben adja az egész világon történt pletykákat. Az ára tizenkét arany egy esztendőre. Én azonban megduplázom a fizetést, hogy nekem a legelső példányt küldjék el, mielőtt más kapott volna belőle. Amit a többi korcsmárosok csak ma éjjel kapnak meg, (a lap éjjel osztatik szét) az már nekem most a zsebemben van. Nézd csak, olvasd el, benne van az egész történeted!
Ocskay bámulva olvasá az írott hírlapban az egész árulási történetet, oly részletesen előadva a legkisebb körülményekig, mintha csak saját maga diktálta volna. Az is benne volt már, hogy őneki Bécsbe kell feljönni a tudvalevő három császári kegylevél érvényesítése végett.
De hát ki hozhatta mindezt hírül ide hamarább, mint ő maga megérkezett, aki gyorspostával utazott, váltott lovakkal, fullajtárokkal, mindjárt harmadnapra az áttérés után? Csak egy nap esett közbe, amely alatt ő Bajmóc várát kísérlé meg elfoglalni, hasonló ravasz csellel, mint amilyennel megkerítette Nagytapolcsány várát; de már az nem sikerült neki. Már annak az ablakán beüvöltötték Jávorka halálmadarai a vészhírt: „Elárulta a hazáját Ocskay László!”, s ott már puskalövésekkel fogadták a barátságosan bekocogtatót. – De hát ez alatt az egy nap alatt ki előzhette őt meg? Hisz ezeket az ő dolgait így hegyiről tövire nem is ismeri senki – csak még egy ember a világon.
Megállt az esze: csak úgy bámult maga elé, abba a nagy dohányfüstbe, amit Scharodi pipált az orra alá.
– Mondok én neked valamit, kedves kamerádom – szólt Scharodi, levetve magát kényelmesen a bőrkanapéra. – Azt okosan tetted, hogy otthagytad a kurucokat; infámis csőcselék! Végit járja az egész trallárum! Okos ember menekül belőle. Tehozzád is éppen olyan háládatlanok voltak a te uraid, mint énhozzám az enyéim. Tudom jól, hogy el is akartak már fogni, s akkor bizony megkurtítanak egy fejjel, mint Bezerédyt. Hanem hát mármost elég lehetett neked is a dicsőségből, kedves kamerád uram, hogy tökéletesen meg légy tőle csömörölve. Tudod mit? Csapd te a földhöz azt a te generálisi kinevezésedet, ami úgysem lesz megerősítve soha. Akkor a másik levelednek hasznát veszed, a húszezer forintos utalványnak. Pénz dolgában a császár generosus. Azt kifizetteti rögtön, mihelyt a generálisságot abbahagyod. Akkor aztán állj velem társaságba, légy az én compánistám. A vendéglőm címerét átváltoztatjuk: „Zum Kuruzengenerál”-lá. Iszonyú guadét fogunk vele csinálni. Leverjük vele Bécs valamennyi vendégfogadóját a lábáról: úgy beveszünk vele egyik hotelt a másik után, mint ahogy hajdanában egyik várat a másik után bevettük. Én szolgálok, te meg csak uraskodol, s nem lesz más dolgod, mint pipázni meg mulatni. – Gazdag emberek leszünk mind a ketten, a többit ütheti már a mennykő.
Ocskay majd megpukkadt már a mérgében; egész pulykavörös lett az arca. Csak ne volnánk Bécs városában, rég az ajtón repült volna ki korcsmáros uram.
– Hallja kend, korcsmáros! – rivallt rá, hátraszegve megmerevített nyakát a kemény dolmánygallér közé. – Én nem azért hívattam kendet, hogy nekem itten bolond tanácsokat adjon, hanem hogy vegye elő a krétáját, s csinálja meg a számadást rögtön, hadd fizetek.
A „kendezés”-re aztán a kamerád is megexcellenciásuramozta illusztris vendégét; hanem még infámisabbul vigyorgott hozzá, s a kiégett pipájának a hamvát a tenyerébe verve, azt el is szórta nagy familiaritással a padlaton.
– Hiszen ráérünk még arra, excellenciás uram.
– De nem érünk rá, mert én nem akarok soká itt időzni.
– Dehogynem, excellenciás uram, soká fog az még tartani.
– No, ha soká kell is Bécsben maradnom, de innen a kend korcsmájából minden bizonnyal elmegyek.
Scharodi uram a szájába dugta az üres pipát, s gyakorlott dohányzók szokása szerint elkezdte azt szortyogtatni, ami éppen nem szép muzsika; s csak úgy fél szájszegletéből szólt oda:
– Pedig biz az én vendéglőmbe szokott ám szállni, ahány magyar uraság csak feljön ide Bécsbe.
– Hát az nekem mindegy! – kiálta Ocskay mérgesen, s olyant vágott a kosbőr dohányzacskójával az asztalra, mint valaha Botond a bizánci rézkapura, hogy csak úgy döngött bele a ház.
Scharodi magában kacagott, befelé.
– Pedig most is van itt, éppen a mellette való szobában, csak egy ajtó választja el, abban is benne a kulcs, egy szép magyar menyecske – aki tegnap érkezett –, özvegyasszony –, grófné –, akit aligha nem ismer kegyelmed.
– Semmi közöm hozzá – veté oda Ocskay szárazon.
Scharodi csak nem ment el; felvette az asztalról az Ocskay dohányzacskóját, kitekergette a sallangjaiból, s aztán abból tömte meg a pipáját, hamiskásan döcögtetve elő a szót.
– Pedig alighanem emlékezik kegyelmed rá. Tudja, mikor egyszer az a barátságos találkozásunk volt Beckó várában; amikor a kurucok ezt az úrhölgyet nagyon is mezítláb vitték kegyelmed elé, s kegyelmed aztán szépen felruházta. Emlékezni fog rá.
Ocskay csak elképedt, még a szája is nyitva maradt. – Ozmonda volna itten?
Scharodi ezúttal lefelé görbítette a feltátott szája szegleteit, ami még impertinensebb kifejezést adott az arcának, s azalatt kedélyesen tömögette a pipáját. Háttal volt fordulva Ocskaynak, s csak az egyik félrehúzott szájszegletével sandalgott felé, hogy ennek most megadta a kegyelemdöfést.
Ocskay egy szót sem tudott szólni.
Scharodi pedig megtalálva a bükkfataplót, letört belőle egy darabot, kicsiholt az Ocskay tűzszerszámával, s aztán belenyomtatva az égő taplót a pipába, kettő-hármat szippantott rajta, amíg a dohány is égni kezdett.
– Pompás ez a bükkfatapló! – De még ez a véki muskotály se kutya. – Karsamadiner, excellenciás uram. – Mindjárt hozom azt a számadást.
Azzal kikomplimentírozta magát az ajtón.
Ocskay elkezdett, mint a kalitkába zárt tigris, alá s fel járkálni a szobában.
Ozmonda itt!
Egy nappal előbb érkezett, mint ő.
Tőle tudta meg az, aki az írott hírlapot szerkeszti, az ő élete nagy fordulatának minden részleteit.
Talán éppen Scharodi szerkeszti azt a lapot maga.
Hisz Ozmonda és Scharodi régi szövetséges társak.
Az is világos mármost, hogy a „Fehér Angyal” kinek a szívességéből tudta meg, hogy Ocskay Bécsbe jön, s miért hozta őt ide, röptében elkapva. – És éppen abba a szobába, amely a szép vendégnőé mellett van. Csak egy ajtó választja el, és abban is benne a kulcs.
Ocskaynak olyan kedve lett volna azt a nehéz almáriumot az ajtó elé tolni, hogy ki ne nyithassa valaki.
Mert az egész más dolog! A budetini várban, ahol még egy kalitkában levő madár szemei sem látják, karöltve ülni, s édes szavakat váltani a világ legbűbájosabb asszonyával; aztán meg Bécs városában, ahol minden ablak szem, minden ajtó száj; minden utca Argus, minden kőfal Echo; ott lakni egymás melletti szobákban! Amaz csábító, ez bosszantó.
Aztán éppen most legkevésbbé sincs eszében Ocskaynak, itten idillt játszani. – Ez a gaukler még csak az étlapját mutatta be annak a sok „feketelevesnek”, amit neki bizonyosan fel kell kanalazni; máris elég volt.
Bolond asszony!
Kompromittálja magát is, meg őtet is.
Bécs városa számára egész Sittenpolizei van berendezve, mert ott nagyon sokat adnak, nem ugyan az erkölcsre magára, hanem annak a látszatára. Csak egy kis botrány kell, s ennél a szigorú udvarnál el van rontva a hősnek az egész életpályája.
A mellékszobában halkan dúdolta valaki:
„Kinek van, kinek van, karikagyűrűje.”
Ocskay megállt, s mint az illó mérget szívta be e bűbájos dal meleg áriáját: ezt a dalhanggá változott kábító arómát.
Azért sem!
Nagyot dobbantott a lábával.
„Nem megyek át hozzá!”
Úgy tett, mintha tudomást sem venne róla, hogy a szomszéd szobában van valaki, s folytatta a csendes lépegetést az ajtótól az ablakig és vissza.
Egyszer aztán felnyílt a közbenső ajtó, s belépett a szomszédnő.
– Ha te nem jössz; én jövök.
A grófnő állig és körömhegyig érő fehér ruhát viselt. Abban az időben ez volt az özvegyasszonyok viselete Bécsben. Ahogy Magyarországon a violaszín, úgy Bécsben a fehér szín volt a gyász. Ezt pedig jó volt megtartani a nagy császárvárosban; mert ott az utcán egyedül járó asszonyszemélyt, ha szép volt és fiatal, hamar megállították a titkos rendőrség közegei, s kellemetlen kérdezősködés alá fogták; hacsak fehérruha-viselés által nem jelezte, hogy „gyászos özvegyasszony”.
Az arca is éppen olyan fehér volt hozzá: a tisztes főkötő pedig egészen eltakarta a haját.
– Megbocsát kegyelmed, ha én magam jövök kegyelmedhez.
Még a tegezést is elhagyta. Az ajtóknak füleik vannak.
Ocskay szigorú arccal fogadta:
– Ugyan minek jött a grófnő ide utánam?
– Én előre jöttem.
– De azzal a szándékkal, hogy itt velem találkozzék?
– Azzal. Amint megtudtam, hogy kegyelmednek Bécsbe kell feljönni, rögtön útra keltem, hogy megelőzhessem.
– De hát miért?
– Óh, ne gondolja kegyelmed, hogy valami pásztorórák utáni ábrándozás hozott ide. Ahhoz nagyon rosszul is volna választva a hely a „Fehér Angyal”-ban. Az ok, ami idehozott, az, hogy kegyelmednek sehol a világon nincs olyan szüksége egy igazan hű baráti szívre, mint éppen Bécs városában.
– Úgy? Köszönöm.
– Még nem is tudta kegyelmed, hogy mit köszönjön meg. Bécs városa a legveszedelmesebb csatatér, aminőn csak kegyelmed valaha megfordult, s itt vitézség, bátorság nem segít, azok nem vezetnek győzelemre; ellenkezőleg: felsülésre. Kegyelmed itt a legelső lépésnél már el fog tévedni. Az udvarnál azokat a bejárókat, amik célhoz vezetnek, csak nagyon kevesen, a beavatottak ismerik. A publikum csak a nagy kapukat látja, s azok a labirintba vezetnek. Én előrejöttem, hogy kegyelmed számára előkészítsem az utat; kitanuljam az alkalmat és időt; megnyerjem a kedélyeket és indulatokat; elhárítsak minden akadályt, mely nagyratörésének útjában áll. – Én hoztam el kegyelmedet idáig, elhiheti, hogy itt magára nem hagyom: veszendőre, kockára nem vetem azt, amit eddig elnyertem.
– Hálás vagyok a jó szándékért – szólt Ocskay tompa, kemény hangon. – Arról is meg vagyok győződve, hogy azok a szolgálatok, amiket ön nekem fölajánl, rám nézve megbecsülhetlen haszonnal járnak. De nem akarom azokat felhasználni. Két dolgot hoztam magammal, amivel magam előtt utat akarok nyitni. Érdemem és férfierőm! Ezekkel megyek a trón elé. S van elég önbizalmam, hogy azokat méltányolni fogják. Ocskay László nem kegyelemkeresve, hanem magát büszkén felajánlva jött fel Bécsbe. S én hiszem, hogy ott, ahol a férfiértéket becsülik, ki fogják találni, hogy Ocskay László mit ér. – De hát történjék bár az ellenkező, legyek elutasítva, kicsúfolva, azok által, akik híva hívtak, hízelegve kecsegtettek: még akkor is hamarább elfogadnám a Fehér Angyal korcsmárosának az ajánlatát, hogy legyek a vendéglője kapuján kocsmacímer, mint azt, hogy generálissá legyek asszonyi protekció mellett.
Ozmonda félrefordítá az arcát, fejét lesütve, megaláztatását ezzel jelezé.
Ezért aztán Ocskay megsajnálta, s szelídebb hangon szólt hozzá: de a szavakban még mindig dölyf volt és keserűség.
– Bocsásson meg rideg beszédemért, grófnő! De ha megfordultam is, egyet nem tudtam magamtól elhagyni, a férfibüszkeséget. Ahhoz voltam szokva teljes életemben, hogy asszonynál, még ha szeretett is, sohasem kértem, mindig csak adtam. Az ő dolga volt elfogadni azt, amit neki hozok.
– Tartom az arcomat – suttogá Ozmonda, összehúzva magát Ocskay előtt.
– Miért?
(Különös kérdés volt.)
– Hogy elfogadjam, amit kegyelmed jónak lát adni; amit megérdemeltem. Ha pofont, hát azt; ha a másikat…
Ocskay megadta neki a másikat.
Abban a percben nyitott be Scharodi az ajtón. – Szétugrottak mind a ketten. – Ozmonda visszafutott a szobájába.
– Nem láttam semmit! – mondá a korcsmáros.
– Mit akar kend? – rivallt rá Ocskay.
– Hozom a számlát.
– Nem megyek sehová! Hozza utolsó nap! Mit ront rám vele?
– Bocsánatot kérek, de nemcsak a kontót hozom; az nem sürgetős, de annál inkább íme ezen „bejelentési cédula”, amit excellenciádnak legméltóságosabb saját kezével kell aláírni, és azután holnap reggel 9 órakor személyesen megjelenni az Oberste Polizeiamtnál, Alser Strasse Nr. 615, s ott felkeresni a Fremdenregistrierungscommissiont, második lépcső XIII. ajtó balra, s ott legitimálni magát élőszóval és papirosokkal. – Egyébiránt – én nem láttam semmit.
