III.

Full text search

III.
Bertalan a nejével való szóváltásban nem méltatta figyelmére azt a földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s rajtahagyta a csizmasarkának az önlenyomatát. Mégsem vette észre.
Amanda férje eltávozása után az ablakhoz lépett, s figyelmesen nézett ki az utcára. Aztán bosszúsan csengetett. A komornyik bejött.
– Kiáltson le annak a 32-es hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az asszonyszeméllyel, hanem lásson a dolga után.
– Értem.
A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos asszonynak azzal, hogy a numero 32 egy leánnyal beszélget az utcán. Megtörtént a rendreutasítás.
A hintó kigördült a kapu alól, mely Vigárdy urat az országházba vitte. Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett a komornyiknak.
– Mármost felvezetheti azt az urat.
– Még nem vezethetem föl, mert egy elébbvaló úr van az előszobában: az, aki nem szokott névjegyet beküldeni. Amandának tűrni kellett az inas impertinenciáját: ő maga adott neki jogot hozzá.
– Bocsássa be.
Amanda a toalett-tükör előtt egypárszor végigtapintá az arcán a hajporos pamacsot, s a körme lapjával lesimítá a szemöldeit.
Vannak látogatók, akiktől nem szoktak névjegyet kérni.
Ilyen Dobokay Alasztor.
Szürkéskék gömbölyű szárnyú kabát van rajta, dinnyehéj alakú kalap a kezében, bordeaux-veres a nyakravalója, a melltűje egy morettofejjel díszítve.
Szívesen fogadják. Kezet csókol. Leültetik: szemben az úrnővel.
– Éppen most volt egy válságos jelenetem Vigárdyval – kezdi Amanda.
– Volt benne valami nevezetes mozzanat, amit érdemes feljegyezni?
– A régi nóta. Igyekezik angyaltisztára mosni azt az asszonyt.
– Ez a legjobb metódusa az „önvédelemnek”.
– Én végül a szemébe mondtam, hogy gyűlölöm.
– S erre ő azt felelte: „Én pedig téged szeretlek és tisztellek”.
– Hogy találta ezt ki?
– Jogász volnék, s ne tudnám? Ez stereotyp.
– Olvasta ön azokat a leveleket?
– Olvastam, és visszahoztam.
Alasztor előhúzta a zsebéből a selyemszalaggal átkötött csomagot.
– Hát nem irtózatos dolgok?
– Nem biz azok. Meglehet, hogy kegyed talál bennük felségsértést, de a bíró szemüvege nem fogja azt felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló ábrándok. Plátói szerelem. Határozatlan óhajtások. Aláírva: „Renata”.
– Ez az ő írói neve. Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: ő. sz. barátnéja: hát ez mit tesz? Ez az ő. sz.
– Bizonyosan nem azt, hogy „ősz”, hanem rövidítve azt, hogy „őszinte”.
– Maga Gelbschnabel! Ez annyit tesz, hogy „örökre szerető”.
– Ah!
– No, ezt már a nevelőintézetben tudtuk, mikor még „Backfischek” voltunk. Ezek szerelmeslevelek.
– Nehéz a tartalmukról bebizonyítani.
– Hát akkor mért tartja ezeket a leveleket a Wertheim-trezorjában elzárva?
– Kegyed a Wertheim-pénztárból szedte ezeket elő? Hogy jutott hozzájuk?
– A magam kulcsával.
– Hát van hozzá kulcsa?
– Az már csak természetes.
– Mi mindent fogok én még itt tanulni! De hát amikor ezeket a leveleket kivette kegyed a trezorbul, nem tartott tőle, hogy a férje keresni fogja azokat?
– Hát, ha keresi, ott találja.
– Hogyan?
– Hű másolatban.
– Hű másolatban? Ki másolta le őket?
– Én magam.
– Nagyszerű! Kegyed még hamisítani is, tud? Utánozta Camilla írását?
– Dehogy hamisítottam! Nem én utánoztam a drága hölgy írását, hanem ő ír Vigárdynak elváltoztatott írással: az enyimet utánozva. Ezek a szarkalábak az én eredetijeim. Ő utánozza ezeket; már akár ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön ismeri Camilla írását elég jól.
– Igaz, hogy ez nem az ő írása.
– Hát ez nem bűntanújel?
– Talán csak „superflua cautela” (fölösleges óvatosság).
– Hasonlítsa bár össze!
Azzal minden tartózkodás nélkül odament a vasszekrényhez, felnyitotta annak a nehéz ajtaját, meg a trezor kis ajtaját, s kivette belőle a másik levélcsomagot, odahítta Alasztort.
– No, hát tessék összehasonlítani a két levelet! Nem szakasztott mása-e ez amannak? Ő utánozza az én írásomat! Ebben a családban hagyományos a falsificálás. A férje az uram írását hamisította; ő meg az enyémet. Ez kriminalitás! Ezért tíz esztendőre be kellene őt csukni Márianosztrába!
– Nem! Ezért nem csukják be.
– Hát nincs ez ellen védelem? Hogy egy némber, mikor szerelmes levelet ír a férjemnek, ne utánozza az én írásomat?
– Csak egy mód van. Ha kegyed megváltoztatja a kalligráfiáját.
Amanda durcásan veté magát a kerevetre.
– Eh! ön is csak tréfát űz az én érzelmeimből. Pedig azt hittem, hogy ön az egyetlen ember, aki az én lelkemet megérti.
Ekkor aztán Alasztor engesztelni kezdé. Odaült melléje.
– Teljesen meg tudom kegyedet érteni, higgye el nekem.
– Hát akkor mért nem akar megszabadítani? Ebből a kínzó helyzetből, ami engem megöl. Lassú méreggel öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni: ráncokat látok támadni az arcomon. E négy év alatt tíz évet vénültem.
– Hát beszéljünk erről a dologról komolyan: úgy, ahogy jogtanácsosnak feladata beszélni. Kegyednek elhatározott szándéka a férje ellen válópert indítani. Tőlem kér tanácsot. Azt tudja kegyed, hogy a házasság felbontásához még mind a két fél beleegyezése mellett is minő elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását, mely lelki nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok előtt békéltetési kísérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor elég az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés.
– Hát nincsenek a törvényben olyan okok, amikért a bíró az elválást kimondja a bele nem egyező fél akarata ellenére is?
– Vannak ilyen okok.
– Ismertesse meg azokat velem.
Alasztor csóválgatta a fejét, szítta a levegőt a fogain keresztül, végre csak előállt a skrupulusaival.
– Kedves nagysád. Azok annyira szép dolgok, hogy igazán megvallom, pirulok azokat egy hölgy előtt elmondani.
– No, hát írja le. Itt az íróasztalom; itt a toll, papír. Tessék.
S hogy annál jobban lekötelezze, azt mondá neki.
– Gyújtson rá, kérem. – Tudta tapasztalatból, hogy a férfiak csak akkor tudnak írni, ha a szájukban füstöl a kanóc.
– Egy cigarettára, ha megengedi.
Amanda maga tartotta neki a fellobbantott viaszkgyufát.
Alasztor írt, törült, megint írt, ismét törült, fújta a füstöt, utoljára ledobta a tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra. Felállt.
– Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt hazasietek, s kiírom a hiteles szövegből. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.
– De megbízható ember kezébe adja, kérem. Mert meglehet, hogy a cselédeimet valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem kémkedjenek.
– Egészen biztos kézből fogja kegyed megkapni. Most sietek. Alasztor megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejező kézszorítással viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, aki képes megérteni az ő lelkét.
A Jean megint belépett.
– Az a bizonyos úr azt kérdezi, hogy várjon-e még?
Amanda dühös volt a zavarásért.
– Az ördögbe is! várjon! Hát mi dolga egyéb?
A komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa el a véleményét.
– Én annak az úrnak a szeméből azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva érezné magát, ha egy pohár konyakkal megkínálnám.
– No, hát kínálja meg.
Alasztor e bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbőrön heverő névjegyet. Öreg betűkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.
– Aha! Az a bizonyos úr; aki odalenn vár! – gondolá magában. – Jó lesz erről értesíteni azt a „szegény fiút!”…
Meghajtotta magát, és eltávozott. Jean sietett utána.
…Amint Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette azt a szivarkát, amit Alasztor a hamuscsészén hagyott; még égett. A szájába vette azt és tovább szítta, tenyerével a felszálló füstöt az arca felé hirgálva, egész gyönyörrel.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi