XXVIII. Virághervadás
XXVIII. Virághervadás
Mit érzek oly nyomasztót, midőn e történeten elgondolkozom? Mi ül szívemen oly teherrel, mint a bűnbánat, mint a kísértetnyomás? Talán azon elhagyottság érzete, mely mindig jobban gondolataimra nehezül, mentül inkább közeledem a vég felé, s amennyi nyájas, szelíd, nemes alak lelkemet környezé, kiket magamban enyimeknek nevezék, egyenként elmúlnak lelkemből, letűnnek képzeletem látköréből, egyedül hagynak azon alakokkal, kik iránt szívem idegen; és tudnom kell azt, hogy ez elmúló alakok nem költői szeszély teremtményei, mert ha azok volnának, a boldogságot rajzolnám homlokaikra, s ami édest, ami kedvezőt lelkem gondolni tud, rájuk halmoznám; de a sors teremtményei ők, kiket teremtett magának az idő, hogy játékot űzzön velük; való, igazi, az életben kiszenvedett lények, a história eleven alakjai, kikkel a történet parancsolt; a költőnek nem jutott egyéb, mint látni hervadásukat, látni esésüket, s elmondani, mint hervadtak, mint estek el.
Már régóta kísérem történetem alakjait, s csak most tűnik fel előttem, hogy szüntelen börtönökben járunk. Egyikből ki, másikba be; s ahol kilépünk, ott a temető.
Keressük fel Arankát és Ferizt.
Végre egy födél alatt vannak; e födél valamivel jobb, mint ha egy koporsóban volnának, de nem sokkal, mert e födél – börtön. Csak egy szűk ablakon keresztül láthatják egymást; de jólesik az is: a vasrostélyon keresztül megszoríthatni egymás kezét, hallhatni a kölcsönös vigaszt, beszélhetni jövendő örömekről, határtalan boldogságról. A börtön falai oly szűkek, oly nedvesek, a szűk folyosó alig engedi beléhatolni a világot, de ha az ifjú elkezde beszélni hazájáról, a rózsatermő Damaszkuszról, szélben ingó pálmáival, meleg, napfényes egével, hol a háztetők virággal vannak beültetve, s örökzöld ad árnyat az örök nap ellen, ilyenkor a leány elfelejté börtönét, és azt hivé, Damaszkusz rózsaerdeiben van, s ha ő beszélt a jövőről az ifjúnak, akkor az elfeledé Damaszkusz rózsaberkeit, és azt hivé, a mennyben van.
Napok múltak, hogy Béldiné eltávozott, s még semmi hír felőle. Minden nappal jobban múlt a lyánka kedve, minden estve szomorúbban búcsúzék el Feriztől, s minden reggel nagyobb munkába került őt megvigasztalni. Majd megdöbbenve kezdé az ifjú észrevenni, hogy a lyánka nagyon halvány; gömbölyű, piros arcáról az élet színe fogy; s ami szemeiben ragyog, az valami új, nem földi fény, hogy megremeg a szíve, akire néz.
Az ifjú nem merte kérdeni: mi baja; de megmondá a leány.
– Óh, Feriz! Én meghalok itten, és mosolygó egedet sohasem fogom látni.
– Elébb lássam az eget feketének, mint téged halva.
– Az ég azután is mosolygani fog, hanem én sohasem többet. Valamit érzek itt belül, ami szívem verését lankasztja, s éjjelenkint meghalt rokonaimat látom, s velök járok ismeretlen vidékeken, miket sohasem láttam még, s mik oly elevenen állnak előttem, hogy minden bokrot, minden házat le tudnék egyenkint írni.
– Ez azt jelenti, hogy ismeretlen vidékekre fogsz jönni velem.
– Óh, Feriz, nekem nincs örömem e vidékek után többé, nem örülök, ha pálmáidra gondolok, s valahányszor téged látlak, setétség száll lelkemre, mert érzem, hogy el foglak hagyni.
– Ne szólj így, lételem öröme, te! Ne búsítsd szavaiddal az Istent, lásd az Isten elszomorodik, ha az ártatlanok panaszkodnak.
– Nem panasz, amit beszélek. Egy rosszabb világból egy jobb világba menni: és onnan is foglak látni téged, s álmaidban meglátogatlak.
– De ha e rossz világ lehetne jóvá, s te élve boldog…
Aranka szomorúan csóválta meg szép, szőke angyalfejét.
– Hogy nem szükség e világnak megjavulni, látod abból, hogy a jóknak meg kell halni, s a gonoszoknak hosszú élete van. Az Isten felkeresi, akiket szeret, s elviszi innen magához, mert nem engedi, hogy soká szenvedjenek.
Feriz összeborzadt. Mi sugallta ez ábrándos, komoly eszméket a gyermekleány szívébe? A halál közelléte volt az; a féregtől megszúrt gyümölcs korábban érik, mint a többi. A csendes, lassú halál megérleli a gyermeteg kedélyt, hogy úgy beszéljen, mint az agg, s oly szomorú azt hallani.
– Légy vidám – esenge Feriz, ajkaival melengetve a leányka fehér kezét, mit a rostélyon keresztül nyújta hozzá. – Anyád nemsokára megjő, atyád fejedelmi trónra ül, melyre méltó, te fejedelemnő leendsz, s én küzdök addig, míg elég magas leszek hozzád, akkor lábaidhoz teszem hírem, dicsőségem, és te menyasszonyom leendsz, királyném, védangyalom.
A lyánka fejét rázta búsan.
– És elmegyünk a csendes folyók partjaira, az ős hazákba, hol a vitézség uralkodik, nem a ravaszság, hol a bölcsek tudománya csak a csillagok járását és a füvek gyógyerejét tanítja, nem az országok felforgatását; ott szellős kioszkom ablakából, mely a Libanon hegy oldalában épült, az egész vidéken végiglátni; fenn a cédruserdők sötétjében a pásztorok tüzei égnek; alant a hegyi folyam csattog, s körös-körül a csalogány dalol, s amiről az dalol, az a boldog szerelem. A messze távolban a magas tenger tükre látszik, a szélcsendben fehér vitorlájú sajka ringatózik, mint a bölcső, az átlátszó habok között; a hold nézi magát a nagy tükörben, a sajkában szép leány ül, lábainál hever az ifjú, és hallgatnak mind a ketten, csak a szív dobogása szól –, és amiről az beszél, az a boldog szerelem…
A lyánka szemeiből egypár könny hullott ki, oly csábító volt e jövő – és e tájat és e képet ő már nem a földről látta, úgy tetszék neki, mintha az égből nézne le rá, és sajnálná, hogy el kell hagynia e – szép földet…
Aranka bálványozva szerette atyját. A férfi, kit erényeiért az egész ország becsült, gyermekének legmagasabb ideálja volt; ha Feriz róla kezdett el beszélni, akkor felvidult a leány arca, a hős, a nemes férfi tetteinek hallatára felszáradt a könny szempillái alatt; s ha elmondá az ifjú, mint fog visszatérni a leghatalmasabbaktól pártolt hazafi, dicsően, hatalmasan, mint nyitja meg majdan gyermekei börtönét, s többé meg nem válik tőlük, akkor lassú mosolygás derült szét a lyánka ábrázatán, boldognak érzé magát, aztán félrelopózott börtönébe, ágyára leborult, s buzgón imádkozott, hogy atyját minél elébb lássa.
Meg is kellett látnia nemsokára.
Béldi Pál már akkor hat láb mélyen volt a földben s egy csillaggal távolabb az égen – neki is utána kelle menni.
Napról napra halványabb lőn; ébrenléte alig különbözött az álomtól, s álmai az ébrenléttől; a porkoláb megszánta a hervatag virágot, s megengedé neki, hogy napfényes délutánokon kijárhasson a bástyákra szabad léget szívni. De sem napfény, sem szabad lég többé meg nem gyógyíthatá őt. – Gyakran átvonta magához Feriz bég kezét, s odatevé homlokára.
– Nézd, milyen forró, mint a tűz; óh, csak addig meg ne halnék, amíg jó atyám megérkezik. Hogyan búsulna utánam.
Feriz bég látta őt napról napra hervadni, s a szabadulás mégsem érkezett, az ifjú gyakran fél napokig eljárkált künn az udvaron, mint a kalitkába zárt oroszlán, s homlokával a falakat verte, elgondolva azt, hogy akiért egész életén át küzdött, kinek bírhatása éltének végcélja volt, most alig néhány arasznyi távolban a halálhoz közelít óráról órára, s nincs emberi hatalom, mely őt visszahozza onnan!
A porkoláb neje, egy jó, tisztes asszonyság, ápolta végre a mindinkább gyengülő leányt; az orvosi tudományt még akkor nagyon kevesen ápolák Erdélyben, minden segély ismerős füvekben s öregek tapasztalásain alapult házi gyógyszerekben keresteték; legtöbbet bíztak az áldott természetre s isten irgalmára.
A jó asszony mindent elkövetett, ami tőle kitelt; de megvallá jámbor szívvel, hogy mindazoknál többet segítene, ha Arankának atyja, anyja megérkeznék minél elébb. Ez megfordítaná betegségét, s az öröm visszaadná az eltűnt életerőt.
Feriz bég már két nap óta nem beszélhetett Arankával; a leány éjente nagyon szenvedett, s Feriz bég arra volt kárhoztatva, hogy hallja kedvese nyögését, hallja a lázas lihegést börtöne ablakán keresztül, s még csak oda se mehessen hozzá, hogy homlokáról az izzadságot letörölje, hogy szomját enyhíteni egy pohár vizet nyújtson neki, hogy suttogó szavával vigasztalja, s megnyugtassa annak tudatával, hogy van, aki fölötte hűségesen virraszt!
Óh, a halál nem a haldoklóra nézve legkeserűbb!
Reggelre alábbhagyott a láz. A kelő nap éppen besütött az alacsony, gömbölyű ablakon, a szenvedő leány óhajtá, hogy vigyék ki a szabadba, a meleg reggeli verőfényre. Már ekkor nem tudott magától járni, úgy kellett nagy karszékben felvinni a bástyára. A porkoláb emberszeretetéből történt, hogy foglyainak megengedé a szabad lég élvezését.
Szép őszi reggel volt; valami könnyű, átlátszó köd derengett az egész tájon, halvány lila színt adva a napsütötte vidéknek. Amint az út a székely hegyek felől kanyarogva letér, könnyű porfelleg volt észrevehető a hajnal ködében, mely Szamosújvár felé látszott közeledni.
– Ha ott most az én atyám jőne! – rebegé Aranka reménylő arccal.
Az ifjú török arca elé tartva kezét, odafüggeszté éles sasszemeit, s midőn egy pillanatban a szellő félrekapta a port az útról, s egy függő hintó tűnt elé, öt ló által vonatva, dobogó szívvel kiálta fel:
– Valóban, ez ugyanazon szekér, melyben anyádat elvivék.
Aranka megnémult az öröm és elfogódás miatt; egy szót sem bírt szólni, csak forrón szorítá Feriz bég kezeit, s hálás tekintetét, könnyező szemeit feléje emelte.
A hintó sebesen látszott közeledni. – Így csak azok siethetnek, kiknek valami örömük van – gondolá magában Feriz, s azon látszott magában tűnődni, hogy az öröm féktelen ereje meg ne ártson kedvese éltének.
Nemsokára a vár elé ért a hintó, s robogva gördült be annak dobogó hídján; Aranka Feriz karjára támaszkodva ment le az udvarba, gyöngéd habtermete úgy reszketett; inkább illett már angyalnak, mint földi nőnek. Odavánszorgott a hintóhoz, halvány arcán oly szomorú volt a mosoly.
A hintó üvegajtaja megnyílt, s aki leszállt belőle, az Kucsuk basa volt.
Tekintetében nem látszott semmi vigasztaló, nem szólt sem fiához, sem a leányhoz, ki rá támaszkodott, ott állt közel a várnagy, ezt odainté magához.
– Ím, itt e hintóban a fogoly, kiért kezesül hagytam fiamat, vedd vissza, és számolj felőle, mert a fogoly nagyon beteg.
Béldiné feküdt a hintóban, öntudatlanul, mozdulatlanul.
Aranka reszketve, elhalványulva kérdé:
– Hol van atyám?
Kucsuk basa szólni akart, de szó helyett könnyei jöttek elő, végigcsordulva férfias arcán; kezét az égre emelte némán, s alig hallhatón suttogá:
– Az égben!
A szelíd leány, mint a lekaszált virág hajlott össze e szóra; Feriz bég karjai felfogák az elalélót, szép, éghez hasonló szemeit felveté a derült égre, egy hosszú fohász repült el ajkairól, azután lecsukódtak a szép ajkak, szép szemek – s azután vége volt mindennek.
A kedves leány atyjához ment az égbe.
