TÓBIÁS TÖRTÉNETE
TÓBIÁS TÖRTÉNETE
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Tóbiás könyve 8.6
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Tobiás könyve 8.13
)
Bibliaillusztráció (Pfeifer Ferdinánd, 1850 körül)
Tóbiás s az angyal a tónál (Tobiás könyve 6.1)
)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
Történt egy napon Ninivében, Asszíria királyi városában, hogy a jámbor életű Tóbit így kesergett az Úr előtt.
– Igazságosan ítélsz, Uram, és méltán ér büntetésed vétkeim és atyáink vétkei miatt. Tégy hát velem tetszésed szerint, mégis inkább úgy óhajtanám, hogy vedd vissza tőlem a lelkemet, amit adtál, mert jobb meghalnom, mintsem élnem. Nagy próbának vetettél alá, Uram, kezed nagyon sújtott, és tetejébe még gyalázkodást is kell hallanom! Hadd térjek hát hozzád, az örök hazába, Uram!
Miért panaszkodott ekképp a jámbor életű Tóbit?
Amidőn Szalmanasszár, Asszíria királya feldúlta Szamáriát, és Izrael népét birodalmába hurcolta, a Naftali törzséből, Tibe városából való Tóbit is ott volt a foglyok között. Ifjú ember volt még, apátlan árvaként nőtt fel, és az apja nemzetségéből való Hannát vette feleségül. Házasságukból gyermek is született, és a Tóbiás nevet kapta.
Tóbit és családja Ninivébe került, népe és nemzetsége sok más fiával együtt. Azok közül legtöbben ettek a pogányok ételeiből, de Tóbit szíve az Úr törvényén csüngött, és tartotta magát rendeléseihez. Meg is jutalmazta hűségéért az Úr. Kegyet talált Tóbit Szalmanasszár király előtt, s annak szállítója lett. Médiába járt mindenféle árukért a király számára, és idővel tetemes haszonra tett szert. Ekkoriban történt, hogy unokatestvérénél, Gábaelnél tíz ezüsttalentumot helyezett letétbe a médiai Ráges városában. Vagyonából mindig bőven adott alamizsnát testvéreinek, az éhezők kenyeret, a rongyosak ruhát kaptak tőle. Ha valakit a népéhez tartozók közül megöltek, és testét a városfal tövébe vetették, ő elment, és az éjszaka sötétjében eltemette.
Amidőn meghalt Szalmanasszár, és a fia, Szennakerib lett a király, a Médiába vezető utak nem voltak biztonságosak többé. A király akkoriban tért vissza Júdeából a zsidók iránti haraggal a szívében, mert Jeruzsálem előtt megalázta őt az Úr. Haragjában sok zsidót halálra adott, és megtiltotta, hogy eltemessék őket. Tóbit azonban nagy titokban elment a tetemekért, és éjszaka eltemette őket. Besúgta egy ninivei ember a királynál, hogy ő tette ezt, s a király haragja elől menekülnie kellett. Feleségén és fián kívül mindenét hátrahagyta, vagyonát elkobozta a királyi kincstár. Negyven nap múltán azonban a királyt megölte tulajdon két fia, és az Ararát hegyére menekültek. Asszerhaddon lett az utóda. Ez Tóbit testvérének fiát, Ahikárt tette meg kincstárnokának és kormányzójának. Ahikár közbenjárására Tóbit visszatérhetett a városba, és elkobzott javait is visszakapta.
Történt egyszer, hogy pünkösd ünnepén Tóbit épp az ebédhez készült leülni, amikor ezt mondta fiának:
– Fiam, nékünk bőséggel adott az Úr, menj hát, s ha nélkülözőre akadsz testvéreink közül, hívd asztalunkhoz. Addig nem eszem, amíg vissza nem térsz.
Fia hamarosan visszajött, ám senkit nem hozott, hanem így szólt:
– Atyám, megöltek valakit testvéreink közül, és íme, a teste ott hever a piactérre vetve!
Tóbit pedig felállt az asztaltól, és a holttestet házába vitte, hogy majd ha a nap lenyugszik, eltemesse. Sírva fogott az evéshez, és amint bealkonyult, elment, sírt ásott, és tisztességgel eltemette a halottat. Közben hallotta, hogy a szomszédok csúfolják ily szavakkal:
– Nem volt elég neki, hogy minapában is földönfutóként kellett menekülnie? Lám, már megint halottat temet!
Házába érve megtisztálkodott, és – meleg éjszaka lévén-kiment aludni az udvarra a fal tövébe, még a fejét sem takarta be. Az eresz alatt madárfészek volt, és meleg madárgané hullott a szemébe. Másnap fehér foltok lepték el a szemét, és hiába kente rá az orvosoktól kapott kenőcsöket, egyre bajosabban látott, és végül elvesztette a szeme világát.
Amíg Ahikár a városban volt, Tóbit nem látott szükséget, ám a rokona más városba költözött, s az időtől fogva Hannának kellett a betevő falatért megdolgoznia. Gyapjút font az asszony, és vásznat szőtt másoknak. Egy nap eljöttek a megrendelők, kifizették neki az elkészült vásznakat, és a pénzen felül adtak neki egy kecskegidát is. Tóbit felfigyelt a gida mekegésére, és megkérdezte:
– Honnan van ez a kecske? Csak nem lopott jószág?
– Ugyan már – mondta a felesége –, én kaptam a munkámért a fizetségre ráadásul.
De Tóbit nem hitt neki, és a haragtól kivörösödve parancsolt rá Hannára, hogy azonnal vigye vissza a gazdájához. Hanem erre az asszonyt is elhagyta a béketűrés, és kiabálni kezdett:
– Micsoda beszéd ez, ostoba vénember?! Nem elég a bajom veled? Mi haszna lett a nagy jámborságodnak, az alamizsnáidnak és a jótéteményeidnek? Te vagy a példa rá, mit érnek az ilyen dolgok!
Ezt hallván fakadt oly keserves panaszra a jámbor életű Tóbit Ninive városában.
Ugyanezen órában Tóbit testvérének, Ráguelnek erényes leánya, Sára is sírva szólott az Úrhoz a médiai Ekbatanában e szókkal:
– Légy áldott, Uram, atyáim Istene! Örök dicsőség szent nevednek! Kérlek Téged egész szívemmel, hogy végy el engem e földről, szólíts magadhoz, hogy ne kelljen több gyalázkodást hallanom!
Miért könyörgött sírva az Úrhoz Ráguel erényes leánya?
Ráguel leánya, Sára szép volt és kedves, de szörnyű szerencsétlenség sújtotta. Amidőn atyja vőlegényt szerzett neki, és megtartatván a nászünnepség, az ifjú férj Sára szobájába lépett, megölte őt Asmodi, a gonosz démon. Így történt ez a második, a harmadik és a többi vőlegényével. Amint a menyasszony ágyához léptek, a démon megölte őket, egy sem érte meg a reggelt. Hét vőlegénytől fosztotta meg Sárát a démon, és többé nem akadt férfi, aki jegyajándékkal mert volna Ráguelhez járulni.
Egy napon Sára alaposan megszidta egyik engedetlen cselédjüket, ám az így feleselt vissza:
– Te már hét férjedet megölted, mindenki tudja rólad! Mi jogon büntetsz hát minket? Halnál meg inkább te is, hogy többet el ne pusztítanál!
Ennek hallatán keserves könnyekre fakadt Sára, és apja szobájába ment, hogy kötéllel vessen véget ifjú életének. Ám eszébe ötlött, miképp megbúsítaná atyját, akinek ő az egyetlen gyermeke, és a szeme fénye. Ezért imádkozott hát inkább az Úrhoz Ráguel erényes leánya egyazon órán rokonával, Tóbittal, hogy szólítsa magához őt.
Az Úr az ő végtelen irgalmában mindkettőjük imájára figyelmezett, és elküldötte angyalát, Ráfaelt, hogy sorsukat jóra fordítsa.
Tóbitnak pedig, aki imént haláláért fohászkodott, eszébe jutott a pénz, amit rokonánál hagyott a médiai Rágesben. Magához hívta hát fiát, Tóbiást, és így szólt hozzá:
– Fiam, engem bármely szempillantásban elszólíthat az Úr. Tudom, hogy illendő módon el fogod temetni atyádat, és anyádnak támasza leszel, hiszen jámborságban és Isten félelmében neveltelek. Ne is hagyd el soha az Úrnak útját, s akkor minden vállalkozásodat sikerre viszi az Úr! Adj mindig alamizsnát fölöslegedből a szűkölködőknek. Tanácsot csak bölcs embertől kérj, a kicsapongástól tartózkodjál. Őseid nemzetségéből végy feleséget, mert akkor az Úr megáld gyermekeidben.
Sok ilyen és hasonló bölcs tanácsot mondott neki, majd ekképp szólt:
– Mostanság rossz napokat látunk, fiam, de nem vagyunk mi szegények. Tíz talentum ezüstöm van letétben rokonomnál, Gábaelnél, aki a médiai Rágesben lakik. Menj el hozzá, és kérd el tőle a nevemben!
– Mindent megteszek, atyám, amit kívánsz – felelte Tóbiás –, de hogyan kérhetném el tőle a pénzedet, mikor nem ismerem, és ő sem ismer engem?
– Amikor a pénzt nála hagytam – felelte Tóbit –, írást készítettünk róla, azt én kettévágtam, egyik fele a pénzzel maradt, a másik itt van nálam. Húsz éve fekszik ott a pénz, ideje, hogy a tiéd legyen. A hosszú útra azonban ne menj egyedül, keress megbízható útitársat, aki tisztes fizetségért elkísérjen!
Tóbiás kiment a városba, és hamarosan talált egy ifjút, aki azt mondta, hogy Izrael fiai közül való, és munkát keres. Nem volt az más, mint Ráfael, az Úr angyala.
– Ismered a Médiába vezető utat? – kérdezte tőle Tóbiás.
– Én ne ismerném? – mondta az angyal. – Sokszor jártam arra. Rágesben példának okáért egy testvérünknél, Gábaelnél kaptam szállást.
Ezt hallva nagyon megörült Tóbiás, és megkérte az ifjút, jöjjön vele, hogy atyjával megismerkedjék.
– Sötétben élek, mint a halottak, akik nem látnak világosságot – mondta az agg Tóbit, amikor az angyal a házába lépett, és üdvözölte őt. – Az embereknek is csak a szavát hallom, de nem látom őket. Megmondanád nékem, testvér, ki vagy, ki atyád, és mi a nemzetséged?
– Azariás a nevem – felelte az angyal –, Ananiás fia vagyok, akinek bizonyára hallottad már a nevét.
– Hisz jól ismertem Ananiást és Nátánt, Semája fiait! – kiáltott fel Tóbit örvendezve. – Együtt jártunk Jeruzsálembe, mert nem akartunk a mi földünkön áldozni, hanem csak az Úr templomában. Boldog vagyok, hogy téged küldött hozzám a Mennybéli! Mondd, testvérem, elkísérnéd fiamat a médiai Rágesbe? Illendően megfizetném, s jutalmat is adnék azonfelül. Fiamtól hallottam, hogy ismered a járást arrafelé.
– Valóban ismerem – felelte az angyal –, és biztonságos az út, szerencsével fogunk járni.
– Áldott legyen az Úr! – mondotta Tóbit.
Megegyeztek, hogy a kísérő napi egy drachmát kap, azon felül az elemózsia és a szállás költségeit. Tóbiás felkészült az útra, és búcsút vett szüleitől. Atyja megáldotta, és szerencsés utat kívánt nekik, de anyja még hosszan sopánkodott távozásuk után. Így szólt férjéhez:
– Miért is küldted el fiunkat, aki öregségünk támasza? Hát nem fontosabb nekünk ő, mint a pénz? Élhettünk volna tovább szerényen, de együtt, ahogy Isten rendelte!
Férje így csitította:
– Én pedig azt mondom, Isten rendelte hozzánk ezt a derék ifjút, aki olyan, mintha az őrangyala volna. Meglásd, baj nélkül visszatérnek, és minden dolgunkat szerencsésen igazítja el az Úr!
Tóbiás és kísérője az első este elértek a Tigris folyóhoz, és ott készültek éjszakázni. Tóbiás lement a vízhez, hogy megmossa a lábát, s íme, egy nagy hal a partra vetette magát, és a lába után kapott.
– Fogd meg, és ne ereszd! – kiáltott rá az angyal.
Partra húzták a halat, felvágták, s íme, volt vacsorájuk is. A maradékot besózták, hogy magukkal vigyék, s akkor az angyal így szólt Tóbiáshoz:
– Tedd félre a hal szívét és máját, és vigyázz rá jól, mert ha megégeted, a füstjével el lehet űzni az ártó démont. Vidd magaddal az epéjét is, mert nagyon jó szembetegség ellen. Ha sérült szemre kenik, az meggyógyul tőle!
Tóbiás úgy tett, ahogy az angyal mondta. Másnap folytatták útjukat, s napok múltán, már Médiában járva, közel értek Ekbatana városához. Akkor az angyal így beszélt:
– Tóbiás testvér, ma az éjszakát rokonodnál, Ráguelnél töltjük. Van ennek a Ráguelnek egy bájos és erényes lánya, Sárának hívják, atyjának szeme fénye, és egyetlen örököse. Mivel a legközelebbi rokona te vagy, tiéd a jog, hogy feleségül vegyed. Még ma este beszélek atyjával, s bizonyos vagyok benne, hogy nem tagadja meg tőled.
– Hallottam erről a Sáráról, Azariás testvér – felelte Tóbiás –, ám azt is tudom, hogy már hétszer akarták férjhez adni, de mind a hét vőlegényt megölte a nászszobában egy féltékeny démon, mielőtt a lányt illethették volna. Lásd, testvér, én nem akarom, hogy a miattam való bánat sírba vigye öreg szüleimet. Nincs más fiuk, aki eltemesse őket.
De az angyal ekképp szólt:
– Nem emlékszel-e atyád intelmére, hogy az ő nemzetségéből végy feleséget magadnak? A démontól pedig ne tarts! A hal szívét és a máját, amit magaddal hoztál, tedd a nászszoba füstölőjére, s annak szaga biztosan elűzi az ártó szellemet. Aztán mielőtt a leánnyal hálnál, mindketten könyörögjetek az Úrhoz, hogy áldjon meg, s adjon nektek gyermekeket. Nos, tétovázol-e még?
Az angyal szavait hallva szerelem ébredt Tóbiás szívében szép rokona iránt, és már gondolni sem tudott másra, mint hogy az a felesége legyen.
Ekbatanába érve, az angyal egyenesen Ráguel házába vezette Tóbiást. Ráguel udvarában ült, s amint beléptek, eléjük ment, és szívesen üdvözölte őket. Amíg szobájába tessékelte a vendégeit, halkan odaszólt feleségének, Ednának:
– Mennyire hasonlít ez az ifjú ninivei a mi testvérünkhöz, Tóbithoz!
Az asszony megkérdezte a jövevényeket, kik és hová valók, s hallván, hogy Naftali törzséből valók, és Ninivéből jöttek, ezt tudakolta:
– Nem ismeritek a mi testvérünket, Tóbitot?
– Hogyne ismernénk – felelték.
– És hogy van Tóbit?
– Él és egészséges – felelte Tóbiás –, bár látásától megfosztotta az Úr. Ő az én atyám.
Ráguel ekkor megölelte az ifjút, és könnyek között mondta:
– Áldjon meg az Isten, fiam! Kiváló ember az atyád! Mily szomorú, hogy el kellett vesztenie szeme világát!
Edna és leányuk, Sára is sírva ölelgették a vendéget. A ház ura rögtön levágatott egy kost a nyájából, és jó vacsorát készített nekik. Amikor megtisztálkodván asztalhoz ültek, Tóbiás ilyen szavakkal szólt az angyalhoz:
– Azariás testvér, kérd meg nekem Rágueltől leányát, Sárát, ahogy megígérted!
Ezt hallva így szólt Ráguel:
– Fiam, ha akarnám, sem adhatnám másnak a lányomat, Mózes törvénye értelmében. De én szívem szerint is csak neked szántam. Hanem… őszintén beszélek veled. Már hét kérőt is szereztem neki a rokonságból, de mind meghaltak a nászéjszakán. Lehet, hogy hozzád irgalmas lesz az Úr… Hanem most egyél és igyál, és érezd jól magad!
– Hallani sem akarok ételről és italról, amíg meg nem mondod igazán, mi a szándékod – felelte Tóbiás.
– Legyen hát – mondta Ráguel. – Nemcsak a törvény, de úgy látszik, az ég is úgy akarja, hogy Sára a tiéd legyen. Rád bízom hát, legyen a feleséged, ha te is így kívánod.
Feleségével írókészséget hozatott, s behívta a leányát. Megírták a házassági szerződést, leánya kezét pedig a Tóbiáséba tette az apa, és így szólt:
– Vedd, fiam, rád bízom nővéredet, Sárát Mózes törvénye szerint, vidd őt tiszta szándékkal szüleidhez. Legyen veletek az Úr irgalma és békessége, adjon hosszú életet nektek és gyermekeket.
Akkor gondtalan szívvel láttak evéshez és iváshoz. Edna felkészítette a nászszobát, és bevezette a leányát. Sokáig sírt, de aztán letörölte könnyeit, és így szólt:
– Bátorság, leányom! Az Úr ma bizonyára örömre fordítja szomorúságodat!
Később Tóbiást is bevezették a leány szobájába. Ő elővette a hal szívét és a máját, és rátette a füstölő parazsára. A démon elmenekült a hal illata elől, és egyenest Egyiptomba repült. Az angyal azonban nyomon követte, és Egyiptomban sziklákhoz láncolta, hogy ne árthasson soha többé. Tóbiás akkor így szólt Sárához:
– Jer, húgom, s mielőtt megölelnélek, könyörögjünk az Úrhoz!
Letérdeltek, áldották az Urat, és irgalmát kérték, hogy szeretetben élhessenek egymással késő öregségükig. S mikor mindketten rámondták, hogy „úgy legyen!”, csak akkor feküdtek az ágyra, hogy együtt háljanak.
Ráguel még az éjszaka sírt ásott szolgáival, hogy ha Tóbiás is úgy végezné, mint hét elődje, eltemethesse, mielőtt valaki tudomást szerezne a dologról. Hajnalban beküldött egy szolgálót a nászszobába, hogy nézze meg, mi történt. A szolgáló jelentette, hogy mindketten békésen alszanak. Akkor Ráguel betemettette a sírt, feleségével süttetett egy kemence kenyeret, ő pedig kiment nyájához, levágatott két ökröt és négy birkát, hogy minden meglegyen a lakodalomhoz.
– Megesküdtem az Úrnak – mondotta reggel, amikor Tóbiás köszöntötte –, hogy ha valóban férje lesz a lányomnak, kéthetes lakodalmi ünnepséget rendezek. Tizennégy napig tehát itt eszel és iszol nálam, fiam, s el nem mehetsz. Szerezz örömet leányomnak, aki annyi szomorúságot látott! Ha letelt a két hét, neked adom vagyonom felét, s atyádhoz térhetsz, ha pedig Edna és én meghalunk, a vagyon másik fele is a tiéd lesz.
Tóbiás akkor így beszélt kísérőjéhez:
– Azariás testvér, apósomat eskü kötelezi, hogy két hétig itt tartson a lakodalmon. Én azonban nem akarom a kelleténél tovább nyújtani itteni tartózkodásomat, mert atyám már számlálja a napokat, és így is igen aggódni fog miattam. Megkérlek hát, hogy végy magad mellé négy szolgát meg két tevét, és menj Rágesbe Gábaelhez, akit már ismersz. Vidd ezt az elismervényt, és kérd el tőle a tíz ezüsttalentumot, amelyet atyám számára őriz, és hívd meg őt is a lakodalmamba!
Ráfáel angyal úgy járt el, ahogy Tóbiás megbízta, elhozta a tíz zsák ezüstöt sértetlen pecsétekkel, s vele jött Gábael is, aki könnyek közt ölelte meg unokatestvére fiát, és megáldotta feleségével együtt.
Tóbit valóban a napokat számlálta, hisz tudta jól, hány napba telik, amíg az ember megjárhatja az utat Rágesbe és vissza, ám ez az idő már jócskán eltelt, de fiának nyoma sem volt még. Felesége olyannyira kétségbeesett, hogy már el is siratta fiát, s akárhogy vigasztalta Tóbit, nem hallgatott rá. Hanem azért kiállt naponta a kapujába, és napszállatig az utat leste. Csak akkor tért haza, de ételt nem vett magához, és sírva virrasztotta át az éjszakát.
Egy szép napon aztán megpillantotta a közeledőket, és nagyot kiáltott férjének:
– Jön a fiad meg a férfi, aki elkísérte!
Valóban ketten jöttek csak, mert az angyal azt javasolta volt Tóbiásnak, hogy hagyják kissé hátra Sárát a szolgálókkal és a tevékkel, ők pedig siessenek előre a szülőket és a házat felkészíteni. Hanna asszony boldogan vetette magát fia nyakába, és Tóbit is felugrott; megbotlott ugyan, de valahogy kibotorkált fia elé a kapun. Tóbiás gyengéden ölelte meg atyját, azután elővette a kenőcsöt, amelyet az angyal tanácsára a hal epéjéből készített, és megkente vele atyja szemét. Azon nyomban két hártya vált le a szeméről, és Tóbit felkiáltott:
– Áldott legyen az Úr neve mindörökké, mert megkönyörült rajtam! Íme, látom az én egyetlen fiamat, Tóbiást!
Még nagyobb lett az öröme, amikor Tóbiás mindent elmondott neki, ami Médiában történt. Boldogan sietett a város kapujába menye elé, és Ninive lakói ámulva nézték, hogy vezető nélkül megy, mint vaksága előtt.
Azokban a napokban minden zsidó ünnepelt Ninivében, eljöttek még Tóbit rokonai, Ahikár és Nádáb is a lakodalomba, hogy részt vegyenek Tóbit és a fiatalok örömében.
Amikor vége felé járt a lakodalom, Tóbiás azt mondta atyjának:
– Atyám, ideje megadnunk kísérőmnek és barátomnak, Azariás testvérnek a járandóságát. Mérhetetlenül többet tett, mint amire vállalkozott, megszerezte nekem Sárát, megmentett a démontól, neked visszaadta a látásodat. Ezért azt mondom, a kialkudott bérén felül megilleti őt mindannak a fele, amit Gábaeltől elhozott nekem.
Tóbit helyeselte ezt, s Tóbiás el is ment az angyalhoz, hogy erről beszéljen vele. Akkor aztán félrehívta kettőjüket, és így szólt:
– A király titkát ajánlatos megőrizni, ám amit az Úr tesz, azt hirdetni kell és megvallani mindenki előtt. Halljátok hát az igazságot: én Ráfael vagyok, egyike a hét főangyalnak, aki mindenkor az Úr színe elé léphet. Én vittem eléje esdeklésedet, Tóbit, és Sárának panaszát is, az Úr pedig, aki ismeri jótékonykodásodat, meghagyta, hogy mindkettőtök dolgát szerencsésen igazítsam el. Veletek voltam, s azt hittétek, én is eszem, mint bárki más, de ez csak látszat volt. Áldjátok hát az Urat, és dicsőítsétek azért, amit általam tett értetek!
Apa és fia szent félelemmel borult a földre, de Ráfael így szólt hozzájuk:
– Békesség veletek, ne féljetek!
És mire fölnéztek, nem látták többé, eltűnt a szemük elől.
Tóbit szíve nagy hálával telt el az Úr iránt, és az időtől is tovább jótékonykodott, alamizsnát adott a szűkölködőknek, és eltemette, akinek nem volt senkije, hogy tetemét a földnek adja.
Amikor Tóbit száztizenkét éves lett, és közeledni érezte halálát, magához hívta fiát, és így szólt hozzá:
– Itt az idő, fiam, hogy megtérjek atyáimhoz. Neked pedig azt mondom: ha anyádat is mellém temetted, vedd akkor asszonyodat és gyermekeidet, és hagyd itt Ninivét, mert én hiszek annak, amit az Úr nevében a város ellen jövendölt Náhum próféta, midőn így beszélt: „Jaj neked, vérszopó város, te hazugsággal és erőszakkal teljes, ki nem szűnsz prédálni! Halld, az ostor csattog, paripák dobognak, és kerekek zörögnek, kard villan, és dárda csillan, nincs száma a halottnak, és temérdek a sebhedett, hullákba botlik minden! Legott tűz emészt meg, mint rét tüze a szöcskét, és lángoló mező a sáskát! Feldúlva, széthányva és kifosztva vagy, szíved megolvadt, és térded reszket! Nincs ír a te sebedre, nincs gyógyulás a te nyavalyádra. Akik hullásod hírét hallják, mind tapsolnak és ujjonganak, mert ugyan ki nem szenvedte meg a te gonoszságodat?” Ez lesz hát sorsa Ninivének, de te ne várd meg azt! Úrrá lett itt a gazság és az istentelenség. Lám, hogy járt rokonunk, Ahikár is: tulajdon nevelt fia, Nádáb tört az életére. Csak az Úr segedelmének és a maga agyafúrtságának köszönheti, hogy kikerülte a halálos csapdát, s Nádáb esett a verembe, amit neki ásott. Ezért is mondom, menjetek e városból Médiába, hogy zavartalanul élhessetek úgy, ahogy az Úrnak kedves. Neveld gyermekeidet az ő félelmében, kösd lelkükre az alamizsnálkodást, mert többet ér az, mint a vagyon és a kincs! Dicsőítsétek az Úr nevét mindörökké!
Ereje hamarosan elhagyta. Meghalt Tóbit, és fia eltemette nagy tisztességgel. Amidőn anyja is meghalt, s ő atyja mellé temette őt, felkerekedett egész családjával, és Ekbatanába ment apósához, Ráguelhez. Róla és anyósáról is gondoskodott öregségükben, s végül eltemette őket. Vagyona az ő örökségükkel is gyarapodott, de ő nem a kincset halmozta, hanem az Úr tetszését kereste a bőséges alamizsnával, amit a szűkölködőknek adott mindenkoron.
Megérte még, hogy Küaxarész, a médek királya feldúlta Ninivét, és a népét elhurcolta, betöltvén azt, amit az Úr megígért a város pusztulásáról, s ezért haláláig magasztalta őt. Száztizenhét évet élt meg, akkor megtért atyáihoz.
