PÁL HARMADIK TÉRÍTŐÚTJA
PÁL HARMADIK TÉRÍTŐÚTJA
Egy év sem telt belé, és Pál újólag felkerekedett Timóteus és Erasztosz társaságában, a már megszokott úton bejárták Galácia és Frígia egyházait, hogy erőt öntsenek a tanítványokba. Így jutottak el Efezusba, ahol Aquilánál és Priscánál vettek szállást. Pál megtudta a házaspártól, hogy amíg ő Antiokhiában volt, járt a városban egy Alexandriából való bölcs, ékesen szóló és az Írásokban jártas zsidó férfiú, Apollósz nevezetű, aki már kapott oktatást az Úr igazságáról, és buzgón hirdette Jézust, de csak a János keresztségét ismerte. Ezt hallván Aquila és Priscilla magukhoz hívták, és aprólékosan elmagyarázták neki az Úr útjait. Ezek után Apollósz Akhájába távozott, és Korintusban nagy szolgálatot tett a hívőknek, mert nyilvános vitákban győzte meg a zsidókat arról, hogy Jézus a Messiás.
Efezusban Pál tucatnyi olyan tanítványra akadt, akik csak János keresztségéről tudtak. Megértette velük, hogy maga János is arra intette a népet, higgyenek az utána Eljövendőben. Ezek után szívesen felvették Jézus keresztségét, és a Szentlélek adományában is részesültek.
Ekkoriban Pál hírét vette egyik korintusi hívének, bizonyos Khloénak rokonai révén, hogy az ottani gyülekezet tagjai között sok a zűrzavar, az ellenkezés és a helytelen gondolkodás. Szigorú levelet írt nekik; ekkor a korintusiak válaszukban eléje tárták gondjaikat és kérdéseiket. Most Pál engedékenyebb hangon írt, szeretettel adott eligazítást kérdéseikre.
– Testvéreim, Urunk nevére kérlek benneteket, éljetek mindnyájan egyérségben. Mi dolog, hogy némelyek azt mondják köztetek: én Pálé vagyok, mások: én Apollószé, én Kéfásé, én a Krisztusé? Hát lehet Krisztust részekre osztani? Talán Pált feszítették keresztre, vagy Apollósz nevére vettétek fel a keresztséget? Micsoda Pál, micsoda Apollósz? Szolgái csupán az igének, az Isten titkainak sáfárai. Én ültettem, Apollósz öntözte, de Isten adja a növekedést! Mint gondos építőmester, alapot vetettem, más építhet rá. Ezért senki se kérkedjék emberi dolgokkal. Hisz minden a tiétek, Pál, Apollósz, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelen és a jövendő dolgok; ti azonban a Krisztusé vagytok, és Krisztus az Istené.
Kérdezték tőle, szabad-e vásárolni és enni a bálványáldozatokból eredő húst. Erre Pál így válaszolt:
– Mindnyájan tudjuk, hogy bálvány nincs, mert csak egy Isten van. Amit a mészárszékben árulnak, egyétek nyugodtan, ne legyen gondja lelkiismereteteknek, és ha hitetlennél vagytok vendégségben, egyétek aggály nélkül, amit elétek tálalnak, mert az Úré a föld és minden gazdagsága. A tudás azonban könnyen felfuvalkodottá tesz, míg a szeretet épülésetekre van. Minden szabad, de nem minden válik javunkra. Hisz nincs mindenkiben ilyen tudás, ezért ügyelnetek kell, nehogy szabadságotokkal az aggályos lelkiismeretűt megbotránkoztassátok. Ha az ételem megzavarja testvérem lelkiismeretét, inkább soha nem eszem húst. Akár esztek tehát, akár isztok, tegyetek mindent az Isten dicsőségére.
– Az evésről és ivásról szólva, testvérek, hallottam felőletek azt is, hogy amikor egybegyűltök, nem az Úr vacsoráját eszitek, hanem ki-ki előveszi, amit magával hozott, és némelyek éhen maradnak, mások dőzsölnek. Hát nincs otthonotok, ahol jóllakhattok? Miért kell megszégyeníteni a szegényeket? Ilyesmiért bizony nem kaptok tőlem dicséretet. Valahányszor ugyanis a kenyeret eszitek és a kehelyből isztok, a mi Urunk halálát hirdetitek, amíg el nem jő. Ezért hát aki méltatlanul eszi a kenyeret és issza a kelyhet, az Úr teste és vére ellen vétkezik, és önnön ítéletét eszi és issza. Ha tehát az Úr vacsorájára gyülekeztek, várjátok be egymást, s aki éhes, otthon egyék; ami még fennmarad, azt elintézem, ha megérkezem hozzátok.
Három hónapon át eljárt Pál a zsinagógába, és magyarázta a zsidóknak Isten országát, de azok ellene mondtak, és nyíltan becsmérelték az Úr tanítását, ezért otthagyta őket. A tanítványokat is magával vitte, és egy Türannosz nevű szónok iskolájában bérelt termet, ahol aztán naponként tanított híveket és akárkit, aki hallani akarta:
– Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek őt. Hatalma erejét Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból, és a mennyben a jobbjára ültette, minden hatalom fölé ezen és az eljövendő világban. Mindent alája vetett, s őt az Egyház fejévé tette; az az ő teste és teljessége annak, aki mindeneket betölt teljességével.
– Benneteket, akik halottak voltatok vétkeitekben, ugyancsak megelevenített a Krisztussal együtt, az ő nagy szeretete miatt, ingyen és kegyelemből a hitetekért, ez tehát Isten ajándéka. Senki se dicsekedjék ezért, mert nem tetteinek köszönheti. Azelőtt pogányként, Krisztus nélkül éltetek, kizárva ama ígéretből is, amely Izrael fiaié volt Ábrahám miatt. Most azonban ti, akik eddig távol voltatok, közel kerültetek Jézus vére által. Ő a mi békességünk, aki lerontotta a falat zsidó és pogány között, és önnön testében szerzett békét közöttük. Ezért hát senki sem idegen és jövevény, hanem polgártársai a szenteknek és Isten családjának tagjai.
– Nékem, minden szentek közül a legkisebbnek jutott osztályrészül, hogy a pogányoknak hirdessem az Úr mérhetetlen gazdagságát, és megvilágítsam előttük, miként rendelkezett a titok felől, amely öröktől fogva elrejtve volt.
– Ne éljetek hát úgy, mint a pogányok, hiábavalóságokon kapva, vessétek le magatokról a régi embert, amely megromlott a csalárd kívánságok miatt, és öltsétek fel az újat, a megigazultat és megszenteltet, amelyet magához hasonlóvá alkotott az Úr. Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok, éljetek eszerint. Használjátok fel jól az időt, mert rossz napok járnak.
Két esztendőn át sokan megfordultak e teremben Ázsia lakói közül, zsidók és görögök egyaránt, és így a tartomány lakói között elterjedt az Úr igéje. Pál szavait csodákkal is megerősítette az Úr; sokan az általa levetett kendőket és kötényeket terítették betegeikre, és azok meggyógyultak. Hasonlóképp szabadultak meg ördöngösök az őket gyötrő gonosz lélektől.
Az apostol sikereit látva a vándor zsidó ördögűzők is megpróbálkoztak Jézus nevét ráolvasni a démonokra ilyesformán: „Kényszerítlek a Jézusra, akit Pál prédikál.” Így tett egy Szkéva nevű zsidó főpapnak a hét fia is, de igen rosszul jártak, mert a gonosz lélek ekképpen vágott vissza az ördöngös szájával:
– Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kicsodák vagytok?
A megszállott ember e szókkal rájuk vetette magát, kettőt letepert közülük, és úgy helybenhagyta őket, hogy meztelenül és sebekkel borítva menekültek. Ennek híre elterjedt Efezusban, még a bűbájosokat is félelem fogta el, és elhozván könyveiket, mindenki szeme láttára tűzre vetették őket. Ötvenezer ezüstre becsülték ezeknek az írásoknak az értékét.
Idővel újra nyugtalanító hírek érkeztek Korintusból. Vándor prédikátorok jelentek meg a városban, nyugtalanságot támasztottak a hívek között, és Pál ellen tüzelték őket. Az apostol ekkor hajóra ült, és megjelent Korintusban azt remélve, hogy személyes jelenléte elcsitítja a viszályokat. És hamarosan keserű szívvel kellett visszatérnie Efezusba. Nyíltan ellene fordultak, a gyülekezet egyik tagja pedig durván megsértette. Pál levelet írt, szorongó szívvel, nagy aggodalmak és sűrű könnyhullatás közt írta, szerető szigorral, és kedves munkatársával, Titusszal küldte el. Ha valaki megszomorított – írta –, nem nekem, hanem hogy úgy mondjam, nektek okozott szomorúságot. Azért írtam erről, hogy lássam, mindenben engedelmesek vagytok-e. Én Krisztus színe előtt már meg is bocsátottam neki.
Az apostolnak Ázsiában bőven kijutott Krisztus szenvedéséből. Súlyos üldöztetés érte, erején felül próbára tette őt, és élete felől is kétségben volt már; megbékélt a halálos ítélet gondolatával, hogy ne magában bizakodjék, hanem csak Istenben, aki feltámasztja a halottakat.
– Helyzetem egyébiránt inkább javára vált az evangéliumnak – írta ebből a fogságból Philippibe. – Az egész császári testőrség és a többiek körében ismertté lett, hogy bilincseimet Krisztusért viselem. A testvérek közül sokan még fel is buzdulnak ezen, és még bátrabban hirdetik az Isten igéjét. Bizakodom és reménykedem, hogy nem vallok szégyent. Számomra az élet Krisztus, és a halál nyereség, ám szívesebben maradok a testben miattatok, mert nagyobb szükségtek van rám. Ebben bízva tudom, hogy megmaradok, s így okotok lesz rá, hogy örüljetek, ha újra elmegyek hozzátok. Addig is szükséges, hogy visszaküldjem hozzátok Epaphroditoszt, aki adományaitokat hozta nekem. Súlyos betegségbe esett, amikor nálam volt, de már felépült, és vágyik viszontlátni benneteket, ezért hamarosan útnak eresztem. Remélem, hogy rövidnap elküldhetem Timóteust is, hogy újabb örvendetes híreket hozzon felőletek. Nincs senkim ugyanis, aki oly hasonlatos lenne hozzám bensőben, s aki annyira szívén viselné a ti ügyeteket is. Mint gyermek apja mellett, úgy szolgálta velem az evangéliumot. Ami pedig az adománytokat illeti, én megszoktam, hogy jóllakom vagy éhezem, mindent elviselek. Mégis jól tettétek, hogy szükségemben segítettetek. Nem az adomány a fontos nekem, hanem a gyümölcse, amely a javatokra íratik majd. Most bővében vagyok mindennek, amióta megkaptam Epaphroditosztól, amit küldtetek, mint Istennek tetsző, jó illatú áldozatot. Az Úr közel van, örvendjetek hát szüntelenül, újra csak azt mondom, örvendezzetek; ne legyen bennetek aggodalom, csak ima és hálaadás.
Ekkoriban történt, hogy egy Kolosszéből megszökött rabszolga keresett menedéket Pálnál. Onézimusznak nevezték, és a gazdája nem más volt, mint Pál híve és a kolosszei gyülekezet feje, Filemon. A fogságban szenvedő apostol az ifjút megtérítette, és rávette őt, hogy térjen vissza gazdájához; hogy pedig az ilyenkor szokásos súlyos megtorlástól megmentse, levelet küldött vele Filemonhoz:
– Én, az öreg Pál fiamért, Onézimuszért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet. Mint saját szívemet küldöm vissza hozzád, de már nem mint szolgát, hanem annál többet, mint szeretett testvért az Úrban. Ha tehát együtt érzel velem, fogadd őt úgy, mintha engem fogadnál. Ha valamivel megkárosított vagy tartozik, írd az én terhemre. Én, Pál írom saját kezemmel: megtérítem neked a kárt. Nem is szólok arról, hogy te nekem sokkal többel tartozol: magaddal. Igen, testvér, szeretném, ha örömömre tennél Urunk nevében. Engedelmességedben bízva írok neked, és tudom, többet is megteszel, mint amire kérlek. Krisztus Urunk kegyelme legyen veled.
A fogság szerencsés véget ért, Pált az Úr kimentette a halálos veszedelemből, és Aquila meg Priscilla is kockára tették érte az életüket.
Efezusban sok ezüstmíves élt abból, hogy a városba zarándoklók számára Artemisz istennő szobrának vagy a híres Artemisz-templomnak a kicsinyített mását készítették el ezüstből. Az ötvöscéhnek feje, Demetriosz egybehívta a mesterembereket és más emléktárgykészítőket, és így beszélt hozzájuk:
– Barátaim, tudjátok jól, hogy ez a Pál városunkban és egész Ázsiában elhiteti az emberekkel, hogy nem istenek azok, akiket kézzel csinálnak. Eltántorítja az embereket a nagy istennő tiszteletétől, akit pedig az egész világ imád, és ezzel a mi megélhetésünk is veszélybe kerül!
A mesteremberek haragjukban kiáltozni kezdtek:
– Nagy az efezusiak Artemisze!
És széjjeljárva a városban hatalmas csődületet támasztottak. A nép a színházba tódult, és magával ragadták Pál hívei közül Arisztarkhoszt és a Makedóniából való Gaiust, az apostol szállásadóját.
Pál a nép közé akart menni, hogy szóljon hozzájuk, de tanítványai és néhányan a tartomány tisztségviselői közül visszatartották. A színházban ugyanis teljes volt a zűrzavar, ki ezt, ki azt üvöltötte, és a legtöbben azt sem tudták, miért csődültek össze. A jelen lévő zsidók egy Alexander nevű embert tuszkoltak előre, hogy szóljon, de a tömeg egyre vadabbul harsogta vagy két óra hosszat:
– Nagy az efezusiak Artemisze!
Ekkor megjelent a város jegyzője, és bajjal csendet teremtett, majd így beszélt:
– Efezus férfiai! Ki ne tudná, hogy városunk a nagy istennő templomának és égből hullott szobrának őrzője? Ezt igazán nem szükséges bizonygatnotok. Ezek az emberek pedig, akiket idehurcoltatok, nem templomrablók, és a nagy istennőt sem káromolták. Ha Demetriosznak és társainak panasza van ellenük, ott vannak a törvénynapok és ítélőbírók, terjesszék az ügyet eléjük. Most pedig mielőbb oszoljatok széjjel, mert még a város vezetőit fogják lázadással vádolni, hiszen semmiféleképp nem tudnánk megindokolni ilyen csődületet.
Ezek után a tömeg széjjeloszlott.
Minthogy Pálnak már egy ideje szándéka volt Makedóniába menni, a zavargások miatt úgy döntött, hogy nem halasztja tovább ezt az utazást, és rövidesen hajóra szállt. Meglátogatta az egyházakat, amelyeket második útján alapított, mindenütt buzdítva a testvéreket, és gyűjtést kezdett közöttük a jeruzsálemi szegények javára. Itt kereste fel Titusz, aki Korintusból jött a testvérek bűnbánó levelével, és ő maga is tanúsította, hogy hívei őszinte szívvel visszatértek hozzá. Pál ekkor újra levélben fordult a korintusi hívekhez:
– Sajnáltam, hogy ha ideig-óráig is, de megszomorítalak titeket azzal a levelemmel, ám most mégis örülök. Mert az Istennek tetsző szomorúság üdvös töredelemhez vezet, s lám buzgóságot fakasztott belőletek. Nem a sértő és nem a sértés miatt írtam, hanem hogy kinyilvánuljék az Úr előtt irántam való buzgalmatok.
A bántás még mindig élt benne, úgy érezte, ki kell írnia magából keserűségét következő látogatása előtt, mert föltette magában, hogy nem szomorúságban megy ismét hozzájuk, hisz ha elszomorítja őket, őt ki fogja felvidítani? Inkább távollétében szigorú, hogy ne kelljen majd jelenlétekor keményen viselkednie azzal a hatalommal, amelyet az Úr adott neki építésre és nem rontásra. Ezért hát ilyen módon írt a korintusi testvéreknek:
– A kígyó, aki Évát elcsábította, a ti elméteket is megzavarja. Avagy ha valaki jönne és más evangéliumot hirdetne, nem fogadnátok-e szívesen? Pedig nem vagyok én alábbvaló az apostolok főbbjeinél. És ha tanítótok van száz is, atyátok nem sok, mert az evangélium által én adtam nektek életet Jézus Krisztusban. Különben akik utóbb nálatok jártak, dicsekedve tolták magukat fölébem, de csak színlelték, hogy Jézus apostolai. Mert aki dicsekszik, csak Istenben dicsekedjék, és bár ez így is balgaság, tűrjetek most el tőlem is némi balgaságot! Hiszem, hogy megteszitek. Ti okosak vagytok, s örömest eltűritek az eszteleneket, tűritek, hogy szolgává alázzanak, kifosszanak, fölébetek kerekedjenek, sőt arcul üssenek. Szégyenkezve vallom meg, hogy én ilyesmire nem éreztem erőt. Ám a magam balga módján mondom, ha ők Ábrahám leszármazottai, az vagyok én is. Krisztus szolgái? Balgán mondom, de én még inkább. Hiszen mindenki másnál többet fáradoztam, szenvedtem, verést és sokszor bilincseket. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven korbácsot, háromszor vesszőztek meg, egyszer megköveztek. Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel hányódtam a nyílt tengeren. Sok veszélyt vállaltam vándorutaimon rablóktól, fáradtam, gyötrődtem éhezésben, virrasztásban, mezítelenségben és böjtben, nem szólva a naponkénti zaklatásokról és a sok gyülekezet gondjáról, mely rám nehezedik. Ha már dicsekszem, hadd beszéljek a látomásokról. Ismerek egy embert, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e vagy azon kívül, az Isten tudja – felragadtatott a harmadik égig, a paradicsomba, és oly titkos igéket hallott, amiket ember ki nem mondhat. És hogy e kinyilatkoztatás nagyszerűségétől el ne higgyem magam, az Úr tövist adott a testembe, a Sátán angyalát, hogy gyötörjön és elbizakodni ne engedjen. Háromszor könyörögtem az Úrhoz, hogy távoztassa el tőlem, de azt mondta: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm az erőtlenségben nyilvánul meg.” Ezért dicsekszem hát gyöngeségeimmel, hogy a Krisztus ereje költözzék belém.
Amint befejezte a gyűjtést, Makedóniából Pál Korintusba ment, és a tél hónapjait ott töltötte. Immár teljes volt az egyetértés a testvérekkel. Igaz szeretettel fogadták, minden gondjukban kikérték tanácsát, és jó szívvel hallgattak rá. Most különösképp sok szó esett a Szentlélek adományairól, ezek közül is a nyelveken szólásról és a prófétálásról. Az apostol így oktatta őket:
– Aki nyelveken szól, magát építi, aki prófétál, a gyülekezetet. Ha nem érthető nyelven szóltok, akkor csak a levegőbe beszéltek. Aki nyelveken szól, könyörögjön, hogy képes legyen magyarázni is. Mert ha nyelveken szólok, a nyelvem könyörög, de az értelmem meddő marad. Istennek hála, különbül tudok nyelveken szólni, mint akármelyiktek, de inkább szólok köztetek öt szót értelemmel, hogy okuljatok belőle, mintsem tízezer szót nyelveken. Ha a gyülekezetben mindnyájan nyelveken szóltok, és odatéved egy idegen, nem azt fogja-e vélni, hogy megtébolyodtatok? Ha valaki nyelveken szól, legyen mellette, aki magyarázza, ha pedig nincs, hallgasson a gyülekezetben.
Beszélt más lelki adományokról is, a tanításról, a gyógyításról, amelyeket kinek megad, kitől megtagad az Isten, de egy adományra mindenki törekedhet, és az értékesebb mind a többinél.
– Ha emberek vagy akár angyalok nyelvén szólok is, de szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc, a pengő cimbalom. Prófétáljak bár, ismerjek minden titkot és tudományt, és legyen oly teljes hitem, hogy hegyeket mozgatok vele, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok. És osszam szét bár minden vagyonomat, és testemet másokért tűzre adjam, ha szeretet híján vagyok, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent megbocsát. A próféciák eltöröltetnek, a nyelvek megszűnnek, az ismeret érvényét veszti, de a szeretet soha el nem fogy. Mikor gyermek voltam, gyermek módjára szóltam és gondolkodtam, de mióta felnőttem, elhagytam a gyermeknek való dolgokat. Mert most tükör által látunk és homályosan, akkor pedig színről színre; most bennem az ismeret rész szerint való, akkor pedig úgy ismerek majd, ahogy engem ismer az Isten. Most azért három dolog marad nekünk, a hit, remény és szeretet, de ezek közül a szeretet a legnagyobb.
A tél folyamán Pál olyan levél írásába fogott, amelynek címzettjeit nem ismerte.
– Mindnyájatoknak, akik Rómában éltek, Isten szeretteinek, a meghívott szenteknek kegyelem és békesség Istentől és a Jézus Krisztustól. Imáimban szüntelenül könyörgök, hogy egyszer az Úr segítségével eljuthassak hozzátok, hiszen nagyon szeretnélek látni benneteket, hogy a hitben egymás vigaszára legyünk. Higgyétek el, többször is föltettem magamban, hogy elmegyek hozzátok. Eddig Jeruzsálemtől Illíriáig hirdettem mindenfelé az evangéliumot, de becsületből csak ott, ahol Krisztus nevét még nem ismerték, mert nem akartam a más által rakott alapokra építeni, ez is gátolt abban, hogy fölkeresselek benneteket. Minthogy keleten kevés már a munkálkodnivalóm, eltökéltem, hogy Hispániába megyek, és ezen az úton bizonyosan felkereslek titeket, és elidőzöm körötökben; talán lesz köztetek olyan is, aki elkísér a további útra. Most egyelőre Jeruzsálembe fogok menni, hogy a szenteknek szolgáljak, merthogy Akhája és Makedónia hívei gyűjtést rendeztek a jeruzsálemi szegény hívek javára. Ez dicséretes tett és illendő is, mert ha amazok lelki javaiban osztoznak a pogányok, méltányos, hogy testi szükségükben segítsenek. Amint az összegyűlt adományokat átadom, indulok Hispániába, s hozzátok Krisztusnak bőséges áldásával érkezem.
Amikor eljött a tavasz, Pál hajóval akart Szíriába visszatérni, de tudomására jutott, hogy a zsidók az életére törnek, ezért inkább a szárazföldön, Makedónián át tette meg visszafelé az utat. Filippiben még elidőzött Lukáccsal, aki ebben a városban ismét csatlakozott az apostolhoz, közben kísérői, Timóteus és Szópater, Arisztarkhosz meg más négy előrehajózott Troászba, hogy ott várják be őt.
Pál és Lukács a húsvéti ünnepek után szálltak hajóra, és öt nap múlva találkoztak Troászban a társakkal. Itt egy hetet időztek; az utolsó nap estéjén kenyértörésre hívta össze Pál a tanítványokat, és éjfélen túl is még egyre beszélt hozzájuk. Egy Eutükhosz nevű ifjú az ablakban ülve hallgatta, de végül elnyomta az álom, lezuhant a harmadik emeletről, és holtan emelték fel a földről. Pál lement hozzá, fölébe borult, átkarolta, és így szólt:
– Bízzatok, mert még benne van a lélek.
Fölment, megtörte a kenyeret, és hamarost feljött a fiú a maga lábán, nagy vigasztalására mindenkinek. Pál pedig egészen hajnalig beszélt, és csak akkor bocsátotta el őket.
Legközelebb Milétoszban időztek. Pál ide kérette az efezusi gyülekezet elöljáróit, és így beszélt hozzájuk:
– Testvérek, ti tudjátok, hogy amióta Ázsiába érkeztem, minden napot köztetek töltöttem, és szolgáltam az Úrnak alázatosságban és könnyhullatás közt és sokféleképp szorongattatva; nyilvánosan és házakban, zsidónak és görögnek egyként hirdettem Jézust. Senki ezüstjét és aranyát nem kívántam, amire magamnak és társaimnak szüksége volt, azt a kezem munkájával teremtettem elő. Úgy hiszem, példát adtam nektek munkában és abban, hogy támaszai legyetek a gyengéknek. Most Jeruzsálembe megyek pünkösd ünnepére, bár a Szentlélek városról városra értésemre adta, hogy ott rám fogság és megpróbáltatás várakozik. Ám én semmibe veszem életemet is Jézus szolgálatában, mert végig kell futnom a pályát, amelyet ő jelölt ki nekem. Azt is tudom, hogy mi többé nem látjuk viszont egymást. Kérlek azért, hogy odaadóan igazgassátok az Isten egyházát, amelynek élére a Szentlélek rendelt benneteket. Tudom, hogy távozásom után farkasok rontanak a nyájra, és még a gyülekezetből is támadnak olyanok, akik fonák tanokat hirdetnek, hogy sokakat eltántorítsanak a testvérek közül. Legyetek hát vigyázatosak, és emlékezzetek mindarra, amit tőlem hallottatok. Most pedig a mi Urunk kegyelmébe ajánllak benneteket, mert nála a hatalom, hogy felépítse művét, és nektek is részt adjon a minden szentek örökségében.
Leborulva imádkozott a testvérekkel, azok pedig könnyek közt borultak nyakába, és csókolgatták, majd elkísérték a kikötőbe.
A hajóúton előbb Kószt, Rhodoszt és Patarát, majd Türoszt és Ptolemaiszt érintették, végül Caesareában szálltak partra, ahol Fülöp diakónus házánál szálltak meg. Volt Fülöpnek négy hajadon leánya, akikben prófétai tehetség lakott. Néhány nap múlva megérkezett Agabosz próféta is, és elvéve Pál övét, a maga kezeit és lábait összekötözte vele.
– Így kötözik meg a zsidók Jeruzsálemben azt, akié ez az öv, hogy a pogányok kezére adják – mondta.
Mindenki könyörgött Pálnak, hogy maradjon közöttük, de ő így beszélt:
– Miért sírtok, és miért keserítitek a szívemet? Nemcsak a fogságot, de a halált is kész vagyok vállalni Jézusért.
Végül azt mondták a testvérek:
– Legyen meg az Úr akarata!
