JÚDA ÉS TÁMÁR
JÚDA ÉS TÁMÁR
A Bibliában a Józsefről szóló elbeszélésbe ékelődik ez a történet. A mózesi törvényben előírt, tehát jóval későbbi levirátus (sógorházasság) intézményét vetíti vissza a korai időkbe, és bemutatja, hogyan bűnhődnek, akik nem tesznek eleget ennek a törvénynek. Onán például meghal, mert nem akarja megtermékenyíteni sógornőjét: azt teszi, ami mindmáig legelterjedtebb módja a fogamzás megelőzésének: megszakított közösülést végez. (Ő lett „névadója” az onániának, jóllehet ezt a férfi önkielégítésére értik, s csak annyiban okkal, hogy az önkielégítő is „földre vesztegeti a magot”.) Júda szintén megbűnhődik, amiért harmadik fiát lényegében megtagadja Támártól: súlyos vérfertőzés bűnébe esik. Ezen kevéssé enyhít, hogy nem tudja, kivel ölelkezik; a mózesi törvények legtöbbnyire a bűn tényét sújtják büntetéssel, s nem a szándékot.
Támár ikreinek születésénél megint a régi képlet: az előbb érkező, a vörös fonállal megjelölt magzat végül a második helyre szorul. Mert itt sem kicsiny a tét: a végül elsőszülöttnek minősülő Pérec lesz Dávid őse, és az ő utódai közül kellett a Messiásnak is támadnia.
Támár „felavatott paráznának” öltözött. Ez szakrális prostituáltat jelent, olyan nőt, aki a helyi szentély szolgálatában áll, és az istenség tisztelőinek odaadja magát, a kapott adományokat pedig a szentélynek juttatja. Ilyen nővel közösülni nem volt szégyenletes dolog, inkább rituális cselekmény, Júda sem ezáltal vétkezik, hanem azáltal, amit öntudatlanul követ el. Ez az intézmény általános volt a korai görög kultúrában éppúgy, mint a legtöbb kánaáni és mezopotámiai népnél, s az elbeszélésből nyilvánvaló, hogy a zsidók körében sem számított szokatlannak.
Júda és Támár történetének alighanem politikai mondandója is van. A névadó ősben, aki testvéreitől külön költözik, és idegen nőt vesz feleségül, célzás rejlik arra, hogy Júda a törzsszövetség létrejötte előtt s bizonyára sokáig meg azután is valamiképp különállt a többi törzstől, és idegen elemekkel keveredett. Feltehető ugyanis, hogy a honfoglaláskor Júda és Simeon törzse nem a Mózes és Józsué vezette többiek útvonalán haladt, hanem közvetlenül dél felől, a Negeb sivatag irányából vonult be, és olyan népcsoportok – keniták, kalebiták, keniziták – társaságában, amelyek rokon népek voltak ugyan, de utóbb nem lettek tagjai a törzsszövetségnek, ezért a hagyomány nem tekintette zsidóknak őket. Lehet, hogy ilyen népcsoport volt a perizitáké is, amelyből Dávid származott, s ezért teszi meg a hagyomány Pérecet Júda és Támár elsőszülött ikergyermekének.
A korábban nem túl jelentős Júda-törzs a belőle származó Dávid és Salamon révén tett szert kiemelkedő szerepre. Az ő uralmuk és utódaik uralma idején a hagyományokat feltehetőleg átszabták kissé – például Rúben és Bilha bűnös kapcsolatával indokolták meg, miért nem Rúben kapta meg a jogosan neki járó elsőszülötti áldást.
Elbeszélésünk, amely Júdát nem túl hízelgő beállításban mutatja, alkalmasint olyan környezetben keletkezett, amelyben a nevét viselő törzs uralmi helyzetét nem fogadták el, és az arra való jogát visszamenőleg is kétségesnek igyekeztek feltüntetni. Ez a hely pedig a kettéválás utáni északi országrész, Izrael lehetett, ahol Efraim és Manassze törzsei játszották a vezető szerepet, vagyis Júda és Támár históriája feltehetőleg az elóhista forrásból került át az első összeszerkesztett kéziratba.
