A DIAKÓNUSOK
A DIAKÓNUSOK
Hogy a szegény hívők milyen formában élvezték a közös vagyon áldásait, arra a diakónusi intézmény létrejöttének körülményeiből lehet következtetnünk.
A kenyértöréshez kapcsolódó közös étkezés volt a nélkülözők ellátásának legfőbb formája, legalább naponta egy tisztes vacsora sokat jelentett a szegényeknek. Később már, ahogy Pál egyik leveléből (1Kor 11) kiderül, sok keresztény közösségben eltorzult ez a szép gyakorlat. Az összejövetelre mindenki a maga vacsoráját hozta magával, s míg egyesek éheztek, mások dőzsöltek, vége volt a testvéri egyenlőségnek.
A naponkénti közös összejövetel kapcsán az Írás alamizsnaosztásról beszél. Lehet, hogy ez magát a szegényeknek adott vacsorát jelenti (ezért mondják az apostolok, hogy nem volna helyes, ha ők szolgálnának fel az asztalnál), de lehet, hogy a nélkülözők – például a támasz nélkül maradt özvegyek – azonkívül is kaptak s magukkal vihettek némi ennivalót, olykor esetleg ruhaneműt vagy mást, aminek nagy szükségében voltak.
A zsidó és görög hívők közti nézeteltérést említi az Írás azon okból, hogy az utóbbiak özvegyei háttérbe szorulnak az alamizsnaosztáskor. A görögökön itt olyan zsidókat kell értenünk, akik Egyiptomban, Szíriában, Kis-Ázsiában vagy más hellenista vidéken születtek, és onnan települtek át Jeruzsálembe, ezek ugyanis kevéssé tudtak arámul, s egymás közt szülőföldjük nyelvén, görögül beszéltek. A törzsökös jeruzsálemiek hajlamosak voltak nem teljes értékű zsidónak tekinteni az ilyeneket, és ezeket az érzelmeket a jelek szerint a keresztény testvériség szelleme sem tudta semlegesíteni.
A közösség vezetői ekkor döntenek először arról, hogy a funkciókat, a hatásköröket külön kell választani. Az apostolok gondja marad az imádság és a tanítás, tág értelemben véve tehát a papi ténykedés, míg a szeretetszolgálatra diakonoszokat jelölnek ki; a név szolgát jelent görögül. Az elnevezés mindmáig megmaradt a katolikus egyházban, a papi rend hét (újabban négy) fokozatából az utolsó előtti, magyarul szerpap. Női megfelelője a diakonissza; már az őskeresztény közösségekben is működtek jámbor özvegyek és hajadonok, akik a szeretetszolgálatot, a női hívek oktatását, szükség esetén ápolását látták el. Napjainkban a protestáns egyházakban találunk női társulásokat, amelyek tagjai, a diakonisszák elsősorban leányok oktatásával foglalkoznak.
Bár az ApCsel fenti passzusából úgy érthető, hogy a diakónusok afféle asztali felszolgáló és adományosztó szerepére jelöltettek ki, a könyv más részeiből kitetszik, hogy az igehirdetés legalább annyira vagy talán még inkább a feladatuk volt. Talán éppen őrájuk bízták a „görögök” közti pasztorációt, ami abból is sejthető, hogy legtöbbüknek görög neve volt.
A diakónusi testületből István – görögösen Sztephanosz, azaz ’koszorús’ – emelkedik ki bölcsessége, tanítói buzgalma és csodatevő képességei folytán, azaz nemcsak a szorosan vett szolgálatot látja el, hanem az apostolok ténykedéseiben is részt vesz. A szórványból való, „görög” zsidók zsinagógáiban szerzi ellenségeit, ami arra vall, hogy jól beszél görögül; bizonyára igen járatos az Írásokban, s kiváló vitakészséggel bír. Ellenségei hamis tanúk felvonultatásával vádat emelnek ellene a Főtanács előtt. A vádlottként kihallgatott István hosszú szónoklata az egész ószövetségi történetet felidézi, sokáig úgy hat, mintha maga mellé akarná állítani hallgatóit, de a beszéd fulmináns kirohanásba torkollik, őt magát pedig istenkáromlás címén megkövezésre ítélik. Voltaképp nincs is formális ítélet, lincsszerűen hajtják végre az ilyen vétségért hagyományosan járó büntetést. Krisztusi gesztussal a haldokló István a gyilkosaiért könyörög.
Ő az új egyház első vértanúja.
Az epizód végén – hatásos elbeszélői fogásnak tetszik – egy Saul nevű ifjú bukkan fel, s egyetértőleg van jelen a véres aktusnál; az ő lábához teszik köntösüket a kövezéshez nekigyürkőző tanúk, akik a jogszokás szerint az első köveket hajították az áldozatra.
