TIZENEGYEDIK FEJEZET. Viszonyaink a turini kormánynyal.
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Viszonyaink a turini kormánynyal.
Viszonyaink a turini kormánynyal.
Emlitve van a hatodik fejezetben, hogy miért nem tartottuk tanácsosnak, lépést tenni közvetlen összeköttetésünknek megujitására a turini kormánynyal, mig a közügyek vezetése Cavour gróf kezébe vissza nem kerül, s hogy még, miután ez 1860. január 20-án megtörtént is, helyén láttam bevárni, hogy mikor fogja ő maga összeköttetésünk ujból felvételére az időt elérkezettnek itélni, nehogy vagy tolakodóknak tünjünk föl, vagy hivatlan közelitésünkkel talán még nehézségeit is szaporitsuk.
Bixio Sándor szivességének köszönhettük, hogy erre nézve nemsokára Cavour gróf hivatalba lépése után tájékozva lettünk.
Bixio ur, ki Cavour-ral legbensőbb barátságban állott, Szarvady Frigyes által értesitett; hogy február vége felé (Párisból) Turinba megyen s hogy tőlem akármi szó- vagy irásbeli izenetet Cavour miniszterelnöknek megvinni ajánlkozik.
Felhasználva e becses ajánlatot, neki Szarvady Frigyes ur által az itt következő jegyzéket adattam át:
London, február 25. 1860.
Ime az, a mit ha Bixio meg akarna mondani Cavour miniszter urnak, nagy köszönettel venném.
Ohajtanám, hogy tudja miniszter ur, miként mind én, mind társaim, mind nemzetünk (még a hajdani conservativ pártot is odaértve) Cavour grófnak hivatalba visszalépését a legnagyobb örömmel fogadtuk, s abban mind Olaszország szabadságának zálogát, mint saját hazánk függetlenségének is kilátását üdvözöljük.
Sohasem felejtém el azon férfias szavakat, miket miniszter ur jelenlétemben s a császár bizalmas ügynöke jelenlétében mondott a villafrancai békeelőzmények megkötése után: »Cette paix ne se fera pas, ce traité ne s’exécutera pas.«
Ha becsültem a határozott akaratnak ama nyilatkozatát, tisztelettel hajolok meg a gyakorlatias tapintat s erély előtt, mely ama nyilatkozatot tetté érlelte; mert azon békekötés szabványainak végrehajtása csakugyan lehetetlenné van téve.
Szabadságot veszek magamnak a grófot emlékeztetni, hogy e szavakkal vevék tőle bucsut azon nevezetes alkalommal: »advienne que pourra, – comptez sur moi!«
Ezt ismétlem most is a becsületes embernek, a férfiunak, a hazafinak törhetlen határozottságával, s biztossá tehetem, hogy ha azt bizalmával viszonzandja, bennem szint oly hű s határozott, mint discrét közremunkálóra talál.
Egy oly férfiunak, mint ő, ki mind a czél, mind az eszközök iránt tisztában van, az akadályokat pedig jobban számbaveheti, mint én, nem érzem magamat hivatva az olasz ügyre nézve felszólitatlanul véleményt mondani. De a tárgy azon oldalára nézve, mely az olasz ügyet a magyar ügygyel szoros viszonyba hozza, tolakodás bűne nélkül szólhatok.
A tavalyi háboru alatt voltak, kik ohajtottak volna abba belevinni, hogy Magyarország hagyja magát pusztán mint eszköz felhasználtatni az olaszhoni háboru s annak folytán kötendő béke könnyitésére. De miniszter ur nem tartozott ezek közé. Ő elismerte, miként igazságom volt feltételül állitani fel azt, hogy Magyarország függetlensége nem ugyan felsőbb rendü (superordinált), de egyenlő (coordinált) czélnak tekintessék, s hogy igazságom volt erre garantiát követelni.
E garantiát az akkori körülmények közt a franczia és olasz zászlónak magyar földön engageirozásában találhattam csak, mert a franczia levén a fő hadviselő fél, az köthetett békét Magyarország feláldozásával a nélkül, hogy »virtuellement« öngyilkosságot követne el. Nem áldozni fel Magyarországot, ő reá nézve nem volt életkérdés. Ezért kellett azon biztositékot kivánnom, melyet kivántam.
Miniszter ur ennek igazságát is világosan elismerte, midőn valeggiói utamból visszatérve, Teleki László és Klapka társaimmal Pietri senátor ur jelenlétében nála tisztelkedtem.
Nem csekély megnyugtatásunkra szolgál mint positiv tényt mondhatni, hogy ez eljárásunkat nemzetünk – egész nemzetünk – nemcsak helyeselte, de sőt osztatlan hálával fogadta, s a vezérletünk iránti bizalom általánosabb a hazában, mint valaha volt, a mióta künn vagyunk. E helyeslésnek köszönhetjük, hogy most már egység van a nemzetben, s még a conservativ párt is hozzánk fordul tanácsért s utasitásért, a többi nagy néptömeg pedig csakis jóváhagyásunk szerint akar cselekedni.
Miniszter ur irányában tehát a multban nem az volt az együttmunkálás alapja köztünk, hogy Magyarország szerszám gyanánt használtassék fel, hanem az alap azon tagadhatlan igazság volt, hogy ha ma egészen kiveretik is az osztrák Olaszországból, lehető első alkalommal vissza fogna menni, ha Magyarország birtoka által elsőrendü hatalom marad, ugy, hogy végeredményben az olasz kérdésnek Magyarhon függetlensége semmi más által nem pótolható alkatrésze.
Mennyivel szembeötlőbb ezen igazság most, midőn az osztrák nincs kikergetve Olaszországból, most, midőn a villafrancai határvonalozás által ő felsége a vitéz király sokkal gyengébb határt bir a Mincióban, mint birt előbb a Ticinóban; most, midőn valósággal ugy áll Austriával szemben, mint a hajdani feudalis korban állott egy nyilt város a reá komorodó várral szemben. Ebben az állapotban a dolgok nem maradhatnak. Ő felsége a király nem hagyhatja el Velenczét, s az olasz nemzet el van határozva azt el nem hagyni.
Másrészt pedig az osztráknak természetében van, soha nem adni fel semmit, a mit ő elvnek tekint; meghajlik a kénytelenségnek, de nem mond le; meg nem nyugszik, csak addig van veszteg, mig erőt gyüjthet. Ilyennek ismerjük őt. De ezuttal ezt diplamatiai jegyzékeiben még nyiltan ki is mondja. Ő nem ismeri el soha, hogy Közép-Olaszország magával rendelkezhessék; tényt tűr, mig gyengének tudja magát, de joggá válni nem engedi, s tisztán kimondja, hogy a herczegek visszahelyezését munkába veszi, mihelyt arra magát elég erősnek hiendi.
A háboru hát virtualiter kikerülhetetlen. Ily féllel, mint az osztrák, békésen végezni az olasz ügyben lehetetlen.
S mert a háboru kikerülhetlen, s mert az érdekegység az olasz és magyar kérdés közt most, midőn minden húr annyira feszitve van, még bensőbb, mint valaha volt, kérdem: nem érzi-e miniszter ur annak szükségét, hogy mi tájékozva legyünk a teendők iránt? nem érzi-e annak szükségét, hogy mi oly karba tétessünk, miszerint ha a harcz percze elkövetkezik, az minket s a magyar nemzetet készületlenül ne találjon?
Már a mult év elég sajnosan megmutatta, minő kipótolhatlan veszteség van abban, ha a perczeket, midőn tenni kellene, elemi készületekre kell vesztegetni. A mi elkésett, az elveszett; annyi, mint ha nem volna, ha nincs meg a mikor kell.
S van egy tekintet, mely még ennél is fontosabb: Magyarország forrongásban van, a gyülölet az osztrák ellen soha nagyobb, az egység soha hasonló nem volt. Ámde miniszter ur, ki egy rendezett kormánynak élén állott, rendezett pénzügygyel, rendes hadsereggel, várakkal, hadiszerekkel, s szabad működéssel az ország minden erőforrásainak kifejtésére, – mégis bölcsen számot vetve a körülményekkel, külsegitséget tartott szükségesnek a háboru kihivására. Miniszter ur kétségtelenül méltányolni fogja azt, hogy a magyar nemzet, semmivel sem birván kezében, a mire háboru végett szükség van, ovakodik oktalan kisérletekkel a nemzet jövendőjét veszélyeztetni, s mielőtt felkelésre határozná magát, tudni akarja: lesz-e támasza? Mert nekünk nincs Párisunk; nálunk a felkelés nem barricad-csatározás, hanem háboru, nagy háboru!
El fogja tehát ismerni miniszter ur, hogy positiv czél, s bizonyos objectum nélkül egy nemzetet fölkelőben nem lehet soká tartani. A nemzet osztatlan egyetértéssel kész magát általunk vezettetni, a mig tudja, hogy van kilátás arra, hogy vezetésünk alatt gyakorlati eredményhez juthasson. De ez olyan állás, mely határozatlan biztatásokkal bizonytalan ideig fenn nem tartható. Már is sürüen jönnek hozzánk hazulról a kérdések: hogy mi kilátásokkal biztathatjuk hazánkfiait? s mi segédeszközöket adhatunk kezükbe, hogy a lehető válság napja őket készületlenül ne találja? Egyszer-kétszer ki lehet az ilyen kérdéseket kerülni, de soká nem, s ha egyszer kénytelenek leszünk azt felelni, hogy a kilátásokról semmi bizonyost nem mondhatunk, segédeszközöket pedig épen nem nyujthatunk,* – a háborgásra okvetlenül ellankadás fog következni, s kétségbe esve a felett, hogy az osztrákkal ellenkezésben álló hatalmak a magyart számitásukba felveendik, a nemzet elviselhetetlen állapotjának némi engedmények által leendő enyhitésére fogja vetni igyekezetét, mit az osztrák, szokott csalárdsággal, a válság esetére meg is adand. Mi biztosithatjuk miniszter urat, hogy ha józan kilátást nyujthatunk a nemzetnek, s némi előkészületi segélyt szolgáltathatunk kezére, nincs az az osztrák concessió a világon, mely a reménylő nemzetet elszédithesse; de a reményvesztett nemzet tétlen maradand, s késő lesz a válság perczében azt tevékenységbe tenni akarni.
Tudni fogja miniszter ur, hogy a határra expediált huszezer fegyver is el van veszve számunkra. Walewski ur árát kérte Piemonttól, s a volt piemonti miniszterium átengedte azt Couza herczegnek, ki árát lefizetni igérkezett.
Ajánlom e tekintetet miniszter ur figyelmébe; gondolja megy hogy az épitő által elmellőzött kő az épület szegletköve lehetne, s hogy nélkülünk csatákat nyerhetnek, de az osztrák hatalmát nem törhetik meg, e nélkül pedig Olaszország függetlenségét biztositani czélzó bármi szerződés csak fegyverszünet.
Kérésem: tájékoztassunk a helyzet iránt, hogy tudjuk, mit kelljen cselekednünk, – s ha miniszter ur nincs elhatározva Magyarországot a válság esetére számitásából kirekeszteni, méltasson bizalmas értekezésére a szükséges előkészületek természete és eszközei iránt. Az utat-módot ő tőle függ kijelölni; mi nem kivánjuk, hogy az olyan legyen, a mi nehézségeit legtávolabbról is növelhetné.
Ezeket kivánom, hogy Bixio ur Cavour grófnak megmondja s összhangzatos tanácsával gyámolitsa.
Nem szeretek tolakodónak látszani, hanem ha Bixio ur oly igen szives, hogy ügyünk iránt tevékeny érdekkel viseltetik: ugy tartom, nem lesz felesleges őt a helyzetről táplált nézeteimmel megismertetni, reá bizván: azokat használni, vagy nem, – a mint jónak látja.
Ha az osztrák meg nem támadtatik, a mig erőtlen, – majd ő fog támadni, a mikor erős lesz.
A józan ész corollariuma világos, de kérdés: ki támadhat?
I. A franczia tehetné, de nem fogja tenni. Az olasz kérdésen kivül álló bonyodalmak idézhetnek ugyan elő időjártával franczia-osztrák háborut, de ha csak az osztrák nem lép fel támadólag, a franczia nem fog az olasz kérdésben Austria ellen ujabb harczot kezdeményezni. Mert támadólag azt csak Velencze miatt tehetné, ámde megállván győzelmei közepén, midőn annyi kivívott hadászati előnynyel birt, nem lehet remélni, hogy ujra kezdje a harczot ugyanazon tárgy miatt, melyet oly nagy győzelmek után sem vélt elérhetőnek.
De bár uj támadást franczia részről nem is várhatni, én két dolgot mindenesetre biztositottnak vélek:
1. hogy a francziák császárja Olaszország ellen (legfölebb Rómát kivéve) nem fog fegyvert;
2. hogy külavatkozást Közép-Olaszországba nem fog engedni, nem engedhet.
E két pontot biztositottnak tudva, megvallom, én a franczia hadseregnek Lombardiában léte által nem igen hagynám magamat Közép-Olaszország iránti politikámban feszélyeztetni. Sőt tekintetbe vévén azt, mennyi bajt s kellemetlenséget okoz a császárnak otthon a romagnai kérdés függőben léte, mindent elkövetnék, hogy arra s a herczegségekre nézve a császárnak mielőbb egy bevégzett tényt mutassak fel, melyen a nem beavatkozási elv megsértése nélkül nem lehetne változtatni. Ezen elv pedig most biztos, mert Angolországgal egyetértésben van elfogadva.
Nekem a császár személye biztositékul szolgál, hogy végtére is csak köszönettel venné, ha egy ily fait accompli által a függőben létel miatt mindinkább elmérgesedő kérdés kellemetlenségeitől feloldatnék, kivált ha az ugy történnék, hogy inkább akaratja ellen történtnek, mint az ő tettének tekintethessék.
Erre csak az kell, hogy a herczegségek s Romagna késedelem nélkül kiáltsák ki a csatlakozást közszavazat utján oly erélyes kifejezéssel, hogy igenre vagy nemre kénytelenek, a királyt felkérni, mert a bizonytalanságot tovább törni hazájuk legmagasabb érdekei tiltják.
S én jó lélekkel tanácsolnám a királynak, hogy igent mondjon. Fejemmel mernék jótállani a következésekért.
Mindez tizenöt nap alatt megtörténhetnék.
II. Párisban nem lévén a háborura elhatározás, azt mondják, hogy nem lehet háboru egyhamar, mert Piemont sokkal gyengébb, mintsem hogy az osztrákot megtámadni merhesse.
Én distinguálok. Piemont magában, meglehet, nem elég erős, – ellenben a tizenkét millió lakosságu egyesült ország elég erős, feltéve, hogy az osztráknak nem engedtetik idő pénzügyileg, katonailag, politikailag zavart állapotjából magát helyrehozni, és feltéve, hogy Magyarországnak gyakorlatilag lehetővé tétetik magát a harczba beleártani.
Tizenkét milliónyi lakosságból, ha egyszer egy kormány alatt van, kétszáznegyvenezer embert könnyen ki lehet állitani. Ez csak hét százalék (vagyis felét a lakosságnak nőnek számitván, s hat millió férfiból négy milliót mint öreget s gyermeket levonván, a fenmaradó két millióból minden százra csak tizenkettő esik). Ez nem sok. Én 1849 elején csak mintegy kilencz vármegyére szoritva, nagyobb arányban állitottam ki sereget hat hét alatt. S kétszáznegyvenezer emberrel s az emlitett két feltétellel a királyt elég erősnek tartom a harczra.
Ez egy ujabb ok a csatlakozás siettetésére. Nézetemen nem változtat a hir, melyet a hirlapok az orosz kormány remonstratiójáról mondanak. Messze van azon idő, mikor az orosz Olaszországban közvetlenül avatkozhatik, s ha végtére csakugyan beavatkoznék, akkor a franczia császár, saját fenmaradása végett, kénytelen volna nemcsak fegyverhez nyulni, hanem »sans réserve« a nemzetiségekre is támaszkodni, s végtére is tán jobb volna, hogy ama nagy háboru egyrészt Francziaország és a nemzetiségek, másrészt a zsarnok coalitió közt, mely háboru előbb-utóbb mindenesetre kikerülhetlen, inkább most vivassék ki egyszer-mindenkorra, midőn még az angolnak legalább barátságos neutralitása biztositva van (többet tőle várni sohasem lehet), midőn az osztráknak pénze nincs, serege nem megbizható, Magyarország forr, s minden tartománya nyugtalan, s midőn a czárt az emancipátió kérdése belzavarokkal fenyegeti. Később mindez megváltozhatik, s a coalitionális háboru mégis meglesz, de távolról sem ily kedvező körülmények alatt.
Igaz-e már azon osztrák-orosz szövetség, melyről a »Morning Chronicle« beszél? – nem tudom, de ha nem igaz, igaz lehet. Ez a dolgok természetében fekszik. Megmondtam a császárnak Valeggióban, hogy ha kiereszti az osztrákot markából, az nem fog nyugodni, mig a Bonaparte-dynastia ellen európai coalitiót nem készit. Szavam hamarabb teljesül, mint magam is gondoltam. Az angol-franczia barátság sietteti. Csodálom, ha a császár azt fel nem fogja, és nem siet a csapást megelőzni, a pápai kérdéstől Romagna annexiójának nem akadályozása által magát előre megkönnyitvén.
Egyébiránt, nézetem szerint, az orosz kormány remonstratiójának az annexió ellen jelenben annyi eredménye lehet, hogy ha az annexió megtörténik, s az osztrák magát elhatározná directe közbelépni (a mi még vagy hat hónapig nem valószinü), akkor az orosz Magyarországot megszállná, hogy sakkban tartsa, s az osztrák egész ereje disponibilissé legyen. Ez baj volna, igaz, mert ez esetben Magyarország csak ugy s akkor tehetne valamit, ha a háboru nagyjának szinhelye oda tétetnék át. Azonban addig is, mig ez megtörténnék (minek a háboru folytában meg kellene történni szükségszerüleg), roppant szolgálatokat tehetnénk Olaszországban, mert jóformán bomlást vethetnénk az osztrák seregbe, ha működésre szabad tért s eszközöket kapunk.
Azonban bár ily véleménynyel vagyok a király erejéről annexió esetére, még sem mondom azt, hogy Piemontnak meg kell támadnia Austriát, hanem azt mondom: ki kell hivnia az ellenfelet, hogy onnan jöjjön a támadás. Erre sok mód van. Legfőbb itt is az annexió. Ha ez kinyilatkoztatva és elfogadva van, meglehet, hogy a pápa, osztrák zsoldosaival s osztrák generálisával (Mayerhoffer) támadást kisértend; hihető, hogy Nápolyt is avatkozásra birandja. Ezt Cavour grófnak csak kivánni lehet, mert ekkor Victor Emánuel király még az idén Olaszország királya lesz, ha az osztrák egyenest nem interveniál; ha pedig interveniál, akkor lehetetlen, hogy Napoleon császár sikra ne szálljon, – s ez esetben amaz csak kivánatos lehet.
De siettetni kell a dolgokat; eseményeket kell teremteni, melyeknek logicája biztosan számitható. Különben, ha az európai diplomatia halogatásaira, congressusokra stb. bizatik a dolog, az oly Prokrustes-ágy, melyről Victor Emánuel király hősies hazafiságának érdemlett jutalma helyet csak csonkitva fog menekülhetni.
Ezek nézeteim.
Kossuth.
* * *
E jegyzék eredményét az itt következő levél ismerteti meg:
Bixio – Szarvadynak.
Páris, márcz. 6. 1860.
Láttam Cavour grófot. Igen szivesen vette Kossuth megemlékezését. Meg van győződve felfogásainak helyességéről, de most még nincs azon helyzetben, hogy eljárási tervet formulázhasson.
Minden az általános helyzettől függ. Ha a béke nem lesz megzavarva, természetesen nem fog kelleni mozdulni, hanem igyekezni a már megnyert eredményeket megszilárditani. Ha ellenben a béke fenn nem tartható, akkor készülni kell egy rettenetes tusára, s a végett minden eszközt felhasználni, melyet kétségbeesés sugalhat.
Bármikép legyen is ez, s bármi bizalommal viseltetik is Cavour Kossuth ur iránt és discrétiója iránt, nem tarja lehetőnek, hogy ily komoly ügy levelezés utján tárgyaltathassék. Szükséges, hogy Kossuth ur képviseltesse magát Cavour mellett egy teljes bizalmat érdemlő megbizott által, a ki átvehesse a föltételeket, melyek adathatnak, és átnyujthassa azokat, melyeket előadni megbizatnék.
Egy szóval: Cavour azon levélben, melyet neki átadtam, fellelte azt az éleslátást, mérsékeltséget, férfiasságot és kimagasló nézeteket, melyek Kossuth urat jellemzik; érti, hogy adott alkalommal ő neki ezek nagy szolgálatot tehetnek, és érzi, hogy e szolgálatokat csak kötelezettségek elvállalása által viszonozhatja, melyeket meg fog tudni tartani, akármi történjék is, ha egyszer elvállalta. Azonban a jelen helyzetben kötelezettséget nem vállalhat, s minthogy a helyzet egy napról a másikra változhat, szükséges, hogy Kossuth ur egy biztos és értelmes embert küldjön Turinba.
Tudassa ön ezeket Kossuth urral, és adja át neki nagyrabecsülésem, ragaszkodásom s teljes odaadásom kijelentését.
(Aláirva)
Bixio Sándor.
* * *
Ezzel a bevezető lépés meg volt téve.
Egyidejüleg örömemre szolgált tapasztalni, hogy a közép-olaszországi kérdés megoldásának mind sürgősségére, mind módjára nézve nézeteim Cavour gróf nézeteivel találkoztak.
Azon eszmét, hogy Közép-Olaszország népei még egyszer ujra szavazzanak a felett, vajjon akarnak-e Sardiniával egyesülni? – eredetileg az angol kormány inditványozta. (Lord John Russel sürgönye lord Cowley-hoz, január 15. 1860.)
Ez inditványnál az szolgált kiindulási pontul, hogy a bizonytalan időre elnapolt congressus vagy nem fog összejönni, vagy ha összejő, nem fog eredményre vezetni, mert két oly tan áll szemközt egymással, melyet lehetetlen összeegyeztetni. Az egyik az, hogy a pápa uralmát Romagnában helyre kell állitani s a trónvesztett fejedelmeket vissza kell helyezni; a másik az, hogy nem kell a kormányt a népre erőszakolni.
E szerint ahhoz remény nem lehetvén, hogy az európai hatalmak az olasz kérdés felett egyetértésre jussanak, az pedig kivánatos lévén, hogy Olaszország külső és belső függetlenségének biztositása tovább függőben ne tartassék: az angol kormány négy pontot hozott javaslatba, melyeknek egyike (a 4.) igy hangzott:
»Nagy-Brittania és Francziaország fel fogják hivni a sardiniai királyt, hogy ne küldjön addig seregeket Közép-Olaszországba, mig annak államai és tartományai uj választás után nemzetgyüléseik uj szavazatával jövendőjük iránt kivánságaikat ünnepélyesen ki nem nyilatkoztatják. Ha ez a szavazás a Sardiniához-csatlakozásra üt ki: Nagy-Brittania és Francziaország többé nem fogják ellenezni, hogy Sardinia Közép-Olaszországba seregeket küldjön.«
Az angol kormány ugy vélte, hogy a kibonyolitásnak e módja ellen a franczia kormánynak nem lehet kifogása, miután Angliával e részben egyetértve, több izben a mellett nyilatkozott, hogy erőszakos külavatkozást nem lehet megengedni, a minek természetes következése az, hogy tehát a nép akaratának kell dönteni.
Napoleon császár azonban nem sokat gondolt ugyan sem a trónvesztett fejedelmek visszahelyezésével, sem azzal, hogy a pápa Romagnát visszakapja, sőt elismerte, hogy a villafrancai és zürichi stipulátiókat nem lehet végrehajtani, de az olasz egység eszméjével sem tudott megbarátkozni s azért kezdetben kitérőleg felelt Angliának, azt adván okul, hogy loyalitási kötelességének tartja e felől először Austriával szót váltani s a porosz és orosz kormányokkal is értekeznie minthogy a congressusra történt meghivás által elvileg kötelezettséget vállalt arra nézve, hogy az olasz kérdésnek az európai hatalmak hozzájárultával kell elintéztetni. (Thouvenel sürgönye Persigny grófhoz, jan. 30. 1860.)
Austria természetesen irtózattal fogadta e javaslatot, melyet a demagogia elvei megszentesitésének tekintett s ellenkezését keserü kifakadásokkal kisérte Piemont ellen. – Az orosz nem levén hajlandó a nemzeti akarat elvét elfogadni, kitérőleg felelt. – A porosz pedig elismerte, ugyan, hogy az angol javaslat gyakorlatias, de nem titkolta el idegenkedését azon elv elismerésétől, hogy a népeknek uralkodóik megválasztásában szavuk lehet.
E huzavonák folyama alatt a franczia politika, császári szokás szerint, két játékot üzött. Hivatalosan tanácsolta Victor Emánuel királynak: elégedjék meg Pármával s Modenával, hagyja Toscanát külön független államnak, Romagnát pedig kormányozza a pápa névleges felelősségének fentartásával, mint annak helytartója (Thouvenel – Talleyrand bárónak Turinba, febr. 24. 1860.); ellenben London utján Cavour gróf bizalmasan értesitve lett, hogy Napoleon császár nem fogja többé az annexiót akadályozni, hanem kivánja, hogy Közép-Olaszország népei általános szavazás (suffrage universel) utján nyilatkozzanak, minthogy az ő saját uralkodásának is ez az alapja.
Most már az általános szavazás volt az ütközés köve. Ez nem tetszett Londonban. Anglia azt kivánta, hogy a népakarat ne ezen alapon, hanem a nemzetgyülések utján nyilatkozzék.
Cavour gróf véget vetett a dolognak. Miután már hivatalba-lépése alkalmával hivatalosan kijelentette, hogy a congressus eszméje el levén ejtve, Közép-Olaszország népeinek nemcsak joga, hanem kötelessége is politikai szervezkedésüket minden avatkozás nélkül elhatározni: február 29-én (ép akkor, midőn az én jegyzékem is Bixio utján kezéhez jutott) megirta Villamarina-nak, hogy a király kormánya a turini franczia követ (Talleyrand) által vett tanácsokat el nem fogadja, el van határozva az annexiót tovább nem halogatni s nem kételkedik, hogy elvégre maga Napoleon császár is csak örvendhetni fog, ha egyszer-mindenkorra a villafrancai kötelékből kiszabadul.
E nyilatkozat folytán Cavour tudtára adta Toscana és Emilia kormányainak, hogy a turini kabinet alkalomszerünek tartja az uj szavazást. Ennek következtében márczius első napján kiadattak a kellő rendeletek, hogy a nép általános szavazat utján nyilatkozzék: külön államokul akarja-e a közép-olaszországi tartományokat, vagy pedig Victor Emánuel király alkotmányos monarchiájával akar-e egyesülni?
»Nugtalanul várom a szavazás eredményét«; – irta Cavour Villamariná-nak – »ha ez, a mint remélem, jól üt ki: egy csodaszerü lap lesz megirva Olaszország történelmében.« (Avremo scritto una pagina meravigliosa nella storia d’Italia.)
A csodaszerü lap megiratott.
Austria tiltakozott; a trónvesztett fejedelmek tiltakoztak; a vatican dörgött: Cavour pedig márz. 30-án tudtára adta az európai hatalmaknak, hogy Toscana és Emilia a szárd monarchiával egyesittettek.
Az idő elérkezett, hogy Cavour gróf felhivásának eleget tegyek.
Pulszky Ferencz a következő utasitással lőn Turinba küldve:
Utasitás
Pulszky Ferencz urnak Turinba küldetése alkalmával.
Pulszky Ferencz urnak Turinba küldetése alkalmával.
I. Szükséges, hogy ön tájékozott legyen az iránt: mi az, a mi jelen küldetésére közvetlen alkalmat nyujtott. E végett ide mellékelem Cavour gróffal Bixio ur által közlött jegyzékem s a kapott válasz másolatát.
E szerint önnek jelen küldetésére Cavour miniszter urnak egyenes felszólitása szolgáltatott közvetlen alkalmat, s ön, mint ekként küldött leszen Cavour miniszter unnak levelem által bemutatva.
II. Turinba érkeztekor legyen szives a miniszterelnökhöz egy rövid levélkét intézni, melyben megbizásom következtében való megérkezését bejelenti, bemutató leveleit küldi s értesiti őt, hogy utasitása lévén küldetését szorosan bizalmasnak tekinteni, azt az ő engedelme nélkül senkivel tudatni nem fogja, hanem mint a »Daily News« lapnak az olasz parlament alkalmára küldött levelezője fog fellépni, – s végül elfogadást kér némelyeknek előterjesztésére, mikre megbizatott.
III. Első látogatása alkalmával szerencse-kivánatát fogja ön, nemcsak az én nevemben, hanem összes nemzetünk nevében is, miniszterelnök ur bölcs és erélyes politikájához kijelenteni, mely az olasz nemzet politikai ujjáteremtését s Olaszország nemzeti függetlenségét már is tizenkét millió olasznak a hős és valódian nemzeties király alkotmányos kormánya alá egyesitésével kezdette meg, – s biztositandja ön miniszterelnök urat, hogy hazánk függetlenségét Olaszország függetlenségével s függetlensége biztositásával szoros kapcsolatunak tudván: ugy én, mint minden igaz magyar hazafi, szerencséseknek fogjuk magunkat tartani, ha az olasz kérdés logicai továbbfejlesztésének előrelátható fásisaiban Olaszország javára közredolgozhatandunk s kérjük is miniszter urat, hogy mind ezen készségünkre; mind pedig discrétiónkra számitva, nekünk idő s körülmények szerint erre alkalmat nyujtson.
IV. Különös gondot fog ön mindjárt kezdet óta arra forditani, hogy miniszterelnök ur megértse, miként mi bármi békétlenül óhajtsuk is hazánkat az osztrák járma alól mihamarébb megszabaditva tudni, nem vagyunk vak enthusiasták, kik arra kivánnák miniszterelnök urat birni, hogy hazánk érdekeit vegye politikájában irányul, vagy hogy Magyarország kedveért az olasz ügyet elhamarkodott kisérletekkel veszélyeztesse. Mi csak azt kivánjuk, hogy ha és a mikoron az olasz harcznak ujból felvétele az osztrák ellen vagy kényszerüséggé válik, vagy tanácsosnak mutatkozandik: azon segédsúly, melyet e harcz esetére Magyarország nyujthat, kellő számitásba vétessék, hogy annak hatályos munkasságba tételére idejekorán segédkezek nyujtassanak, s hogy az erők e combinátiójában Magyarország nem csupán idegen czélokra felhasználható eszköznek, hanem coordinált önálló czélnak, s érdekei szövetséges érdekeknek tekintessenek s mint ilyenek biztosittassanak.
V. Egyébiránt miniszterelnök urral leendő érintkezéseiben a következő nézetek fognak önnek zsinórmértékül szolgálni:
Érdektalálkozás képezi a turini kabinettel való érintkezésünk alapját.
Ezen érdektalálkozás abban van, hogy az osztrák-ház közös ellenségünk, s hogy valameddig az osztrák-ház a Magyarország birtoklásából huzott erőforrásokkal rendelkezhetve áll szemben Olaszországgal, addig oly hatalmat képez, mely nemcsak Olaszországnak egész az adriai tengerig teljes felszabaditását nehézzé, sőt kétségessé, de még annak is, a mi már felszabadittatott, birtokát bizonytalanná teszi.
Mig ellenben ha Magyarország munkássága Olaszország munkásságával combináltatik, az osztráknak teljes kiüzése Olaszországból aránylag könnyüvé tétetik, s ha azon kiüzetés Magyarországnak osztrák uralom alóli felszabaditásával hozatik kapcsolatba: Olaszország nemzeti függetlensége az osztrákkal szemben minden további megtámadástól örökre biztositva lesz, ugy, hogy Magyarország függetlensége az olasz kérdés végmegoldásának mind feltételeit, mind kiegészitését képezi.
A dolgok ugy, a mint vannak Olaszországban, egyik részről sem maradhatnak. A háboru mind osztrák részről, mind Victor Emánuel részéről kikerülhetlen.
Osztrák részről:
Mert az Lombardiának s Közép-Olaszország feletti uralmának elvesztésében meg nem nyugszik. A herczegségeknek s a Romagnának Piamonthoz csatolását mint tényt is csak ellenmondással tűri pillanatnyilag, de elismert joggá válni nem engedi, sőt nyiltan ki is mondotta az európai hatalmaknak, hogy magának erre nézve teljes és kötetlen szabadságot tart fenn, mely fentartás visszafoglalási szándokának nyilt bevallásával ugyanazonos. De kikerülhetlen a háboru osztrák részről azért is, mert mig Felső- s Közép-Olaszország szabad, Velenczét békén sohasem birhatandja. Vagy a mit elvesztett, vissza kell foglalnia, vagy Velenczét is fel kell adnia. Különben is ez állás, melyben a Minciónál hagyatott, sokkal kisértőbb, mintsem hogy az osztrák-ház ismeretes jelleme mellett azt fel lehetne tenni, hogy szomszédjában, Lombardia fedetlen térein az olasz szabadságnak mind a szomszéd Velenczére, mind a szomszéd déli Tyrolra való veszélyes példáját soká háboritlanul türendi. Nem, az osztrák-ház, mely soha meg nem bocsát és semmi igényről soha le nem mond, nem fogja azt tovább türni, mint csak addig, mig magát ugy katonailag, mint pénzügyileg ujra hadilábra állná, s a viszonyok fordulata által magát az ellen biztositva látandja, hogy olasz földön ujra francziával találkozandik. Mihelyt ez ellen biztosnak vélendi magát, provocálni fogja a háborut már csak azért is, mert katonai prestige-e helyreállitásának szükségét igen érzékenyen érezi, s azt, hacsak egyedül az olaszokkal lesz dolga, elérhetőnek véli.
De kikerülhetlen a háboru olasz részről is.
Semmi sem lehet jobban kiérdemlett, mint az a szeretet és ragaszkodás, melylyel az olasz nemzet Victor Emánuel király iránt viseltetik. De bármi nagy része legyen is ebben a király személyes jellemének, annyi bizonyos, hogy e ragaszkodásnak sark-alapja az, hogy az olasz nemzet Victor Emánuel királyt az olasz eszme (függetlenség s nemzeti egység) lovagjának, vezérének, személyesitőjének tekinti. A király sokkal inkább hazafi, mintsem hogy ezen minőséget kivetkőzni akarhatná; de nem is tehetné ezt a nélkül, hogy a határtalan szeretet, melylyel az olasz nép iránta viseltetik, a megcsalódott várakozás ingerültségévé ne változzék. Nincs kétség benne, hogy az annexió azért szavaztatott meg oly tiszteletgerjesztő egyetértéssel, mert Emiliának s Toscanának Piemonthoz csatolását a nép egy hatalmas lépésnek tekinté az olasz egység felé; ez az, a mi a pártokkal felejtető tanaikat, felejteté az önkormányzati hagyományok ingerét s a provinciális büszkeségeket még azoknál is, kik (nevezetesen Toscanában) ugy beszéltek még csak egy év előtt is, hogy a Piemonthoz leendő csatlakozás ellen még az emlékek is fellázadnának (i monumenti si rivolterebbero). A király Velencze felszabaditásáról nem akarhat, nem akar lemondani; nem mondhat le, mert az olasz nemzet arról sohasem fog lemondani. De meg azért is kikerülhetlen a háboru, mert valameddig az osztrák ott áll a Minciónál, a hires négyszög fenyegető állásában, Victor Emánuel király örökké hadilábon kénytelen magát tartani. Ez károsabb helyzet, mint maga a háboru. Emennek szenvedéseit enyhiti a háboru czélja iránti lelkesedés, amaz elöli a lelkesedést, s békétlenséget gerjeszt, elégedetlenséget szül, kivált ujdon nyert tartományoknál, melyek az uralkodási cserétől természetesen teherkönnyitést s jobb létet is várnak. Az olasz nép lelkesülve van, s nincs áldozat, melyet örömest meg ne hozna az osztráknak kikergetésére Olaszországból; de ha háboru nem lesz, s tőle mégis folyvást hadilábon-állás áldozatai kivántatnak, megunja az áldozatokat.
A háboru tehát szükséges is, kikerülhetlen is, – s csak idő kérdése.
VI. A mi ezen idő kérdését illeti, nem fogja kikerülni az ön figyelmét Bixio ur ide mellékelt levelében miniszterelnök unnak azon nézete, hogy ha a béke fentartható, nem kellend mozdulni, hanem a szerzetteknek megszilárditására kellend minden igyekezetet forditani.
Ezen nézet hazánk érdekeire kedvezőtlen fordulatot vehet, de minthogy megvan, nem tanácsos, hogy ön azzal magát merően ellenkezésbe helyezze. Azonban mindazon kimélettel, melyet a viszonyok parancsolnak, alkalmat fog ön keresni emliteni, miként Bixio ur értesitése által felhiva éreztem magamat önt utasitani, hogy következő nézeteimet miniszterelnök ur bölcs itélete alá terjeszsze.
A kivivott szerzemények megszilárditásának vágya kétségtelenül igen jogos vágy, – csak az a kérdés: mi az, a mi szilárdithat?
Kieszközölni diplomatiai uton azt, hogy az annexió a hatalmak nagyobb része által (mert mindnyájától azt elérni nem lehet) elismertessék s igy az európai közjog részévé felavattassék, – kétségtelenül kivánatos.
Halasztani (ha lehet) a háborut addig, mig az ujdon szerzett tartományok erőforrásai a harczkészületre akként használtathatnak fel, hogy a király a harczra minél jobban felkészülhessen, – kétségtelenül tanácsos.
Mint szintén szükséges az is, hogy a turini kormány kellőleg tájékozva legyen az iránt, minő magatartást szándékoznak a külhatalmak ujabb olasz háboru esetére viselni.
De ha a megszilárditás politikája alatt az értetnék, hogy a háboru ujból való felvétele előtt az ujon szerzett tartományok közigazgatási assimilatiójának minden részletekben véglegesen keresztül kell vitetni, – ugy vannak tekintetek, melyek e részben megfontolást igényelnek.
Most még nincsenek pártok. Az annexió ténye, mint lépés az olasz nemzeti egység és függetlenség felé, minden pártnézeti külömbséget háttérbe szoritott. De ha a kormányzati egyöntetűség részletei hozatnak szóba, lehetetlen, hogy eltérések ne támadjanak s párttusák ne idéztessenek elő, melyek a most még osztatlan nemzeti lelkesedést, a ki nem kerülhető helyies és vidékies érdekek érzékenykedései által csökkentendik.
Pedig ki ellen szükséges a megszilárditás? – Az ellen, ki az annexiónak ellensége s ki annak biztosságát fenyegeti. Ez pedig nem a nép maga, hanem az osztrák; tehát nem kormányzati szervezetek, hanem az osztráknak ártalmatlanná tétele az, a mi az uj szerzeményeket megszilárdithatja.
Hozzájárul az, hogy akármi hosszura huzódjék is a háboru uj megkezdése, a háboru elvégre is sokkal kikerülhetlenebb, semhogy a turini kormány seregét s költségeit időközben békelábra állithatná. Minél tovább tart ez állapot, annál nagyobb áldozatokkal van összekötve, és semmisem koczkáztatja annyira a népnek azon áldozatkészségét, melyre a királynak háboru esetén szüksége leszen, mint az áldozatok hosszantartása, mint hosszantartó hadállapot háboru nélkül. Ez egyrészről a lelkesedést, másrészről meg a kormány pénzügyi forrásait kimeritéssel fenyegeti, ugy, hogy ha ez állapot soká huzódik, consolidatió helyett épen az ellenkezőt idézendi elő.
S van még egy tekintet, mely minden másnál fontosabb. Mig a turini kormány készül, a bécsi kormány is készül, s ennek készületére harminczöt millió lakosságu birodalom szolgál alapul, mig amannak nem egészen tizenkét millió. E perczben még az osztrák nem harczképes, mutatja ezt az ellenmondás, melyet az annexió ellen épen most tett közzé, s mely a mellett, hogy virtuális hadüzenetet foglal magában, pillanatnyi tehetetlenségét az európai béke iránti tekintet palástjával fedezgeti. A győzelemre akkor van a legnagyobb kilátás, midőn az ellenség erőtlen. Az osztrák most erőtlen. Hadserege azon zürzavaros állapotból, melybe az utóbbi hadjárat sodorta, még ki sem bontakozott. Katonaságának nagy részében épen nem bizhat. Tisztikara a rossz vezénylet és nepotismus miatt el van kedvetlenedve. Commissariatusát az óriási lopások borzasztó zavarba hozták. Pénze nincs. Magyar- és Horvátország és Erdély a kitörés szélén lebeg, s minden tartománya elégedetlen. Mindez idővel változhatik, sőt változni fog, s ha a hosszas késedelem a reményt kimeriti, meglehet: még Magyarország is oly állapotba sodortatik, hogy reá Victor Emánuel többé nem számithatand, pedig megfontolást érdemlő dolog az, hogy végtére is a Magyarországgal való szövetség az egyetlen, mely Victor Emánuel király s az osztrák között a kilátásoknak különben igen egyenlőtlen mérlegét nemcsak egyensulyba hozhatja, de sőt kedvezőre fordithatja.
Ezen, s a viszonyok folyamából meritendhető más indokok, meglehet, figyelmet ébresztenek az iránt, hogy a consolidationális hajlam, ha sokáig hagyja a dolgokat függőben, épen ellenkezőjét fogja annak előidézhetni, a mi czéloztatik.
Ily s más hasonló észrevételek előterjesztésénél szükséges leszen arra ügyelnie önnek, nehogy Olaszország beldolgaiba avatkozni akarni látszassék. Hazánk hangulata olyan épen jelenben, hogy a háborunak nem késedelmezését csak ohajtnunk lehet, s az nem fog rossz néven vétethetni, ha okainkat előadjuk, melyek minket azon meggyőződésre vezetnek, hogy ezen ohajtásunk V. E. király s az olasz nemzet érdekeivel összhangzásban van.
VII. Azonban bármi legyen e tekintetben a turini kormány határozata, arról nem kételkedhetünk, hogy a turini kormány is meg van a háboru kikerülhetlen szükségéről győződve. Bizonysága ennek az, hogy a legnagyobb erélylyel fegyverkezik.
A kérdés tehát ez: miután az olasz kérdés megoldva még koránt sincs, s megoldása okvetlenül háborut feltételez, van-e vagy nincs a turini kabinetnek szándékában a magyar nemzetnek azon háboruban való részeltetését combinatiójába felvenni?
Ez az, a mi iránt bizonyosságot szerezni ön küldetésének sark-feladata.
Ha nincs szándokban: fel fogja ön kérni miniszter urat, legyen annyi tekintettel jobb sorsra érdemes s Olaszország iránt testvéri szeretettel viseltető nemzetünk iránt, hogy azt nekünk tisztán és határozottan mondja meg, – miszerint nemzetünk tudva, hogy nincs mit ez oldalról reménylenie, vagy minden illusió nélkül a kétségbeeséstől vegyen tanácsot, vagy pedig azon utra léphessen, melyet a szomoru kénytelenség legtanácsosabb gyanánt mutathat ki.
Ha pedig szándokban vagy csak lehetőségben is van az, hogy a harcz megujulásának esetére Magyarország részeltetése igénybe vétethessék, ugy Magyarország harczkészültsége a turini kormány harczkészültségének alkatrésze gyanánt tünik elő; s ha a turini kormány mindamellett, hogy ha lehet, a békét fentartani ohajtja, mégis harczra készül, ugy mulhatlanul szükséges, hogy Magyarország is a harcz lehetőségére előkészittessék, mert késő lesz készületekről akkor gondolkozni, midőn már cselekedni kellene.
VIII. E készületek között a fegyver és lőszer első helyet foglal el, s tudván, minő költségei vannak a turini kormánynak mostani helyzetében, örvendek, hogy módomban van önt oly kérésnek előterjesztésére utasitani, melynek teljesitése a kormánynak semmi áldozatába nem kerül, mi reánk nézve pedig kiszámithatlan fontossággal birna.
A tavalyi hadjárat kezdetekor Napoleon császártól a sardiniai kormány utján, tehát közvetve huszezer puskát (lőszer-készlettel) kaptunk volt, mely fegyverek a hazánkkal határos Moldva-Oláhországba Couza herczeg tudtával s megegyezésével el is szállittattak. Minthogy ez adomány volt, melynek visszaadásáról közöttünk szó sem vala, mi feljogositva valánk a fegyvereket nemzetünk tulajdonának tekinteni, s azért a háboru befejeztével egyrészről mi, a M. N. Igazgatóság, másrészről pedig Balacsánó ur, mint Couza herczeg felhatalmazottja szerződést kötöttünk, minélfogva azon huszezer fegyvert – tizezeret felmondásunkra bizonyos feltétel alatt visszatéritendő, kölcsön, tizezeret pedig letéteményképen – Couza herczegnek átadtuk. Történt azonban, hogy a franczia hadügyminiszteriumban ezen fegyverek Sardiniának adott kölcsön gyanánt levén bevezetve, mult őszszel (mielőtt még Cavour miniszterelnök ur hivatalba visszalépett volna) a franczia miniszterium a volt sardiniai kormánytól ezen fegyverek árát követelte. Mire a sardiniai miniszterium Couza herczegnek ajánlatát, hogy azon fegyvereket megtartja s megfizeti, elfogadó, minélfogva mi, az adományosok, kik magunkat ama fegyverek tulajdonosainak véltük, azoknak birtokától elestünk.
Azonban ugy vagyunk értesitve, hogy Couza herczeg részéről sem a párisi, sem a turini kormánynak e fegyverek árában még semmisem fizettetett.
Másrészről pedig azt véljük feltehetni, hogy Savoya és Nizza átadása után a párisi és turini kormányok között ilynemü apró, a mult hadjáratra vonatkozó számlák többé fenn nem foroghatnak.
Kérésünk tehát az, hogy ezen fegyverek nekünk visszaadassanak, – mi akként volna eszközölhető, hogy Cavour miniszterelnök ur Couza herczegnek tudtul adatná, miként a volt miniszterium, midőn azon fegyvereket fizetésért a herczegnek átengedni ajánlkozott, azt csak azért tette, mivel az ügy folyamát és természetét nem ismervén, nem tudta, hogy a szárd kormány ezen fegyvereket másoknak adományozá. Mivel pedig a szárd kormány sem adományát vissza nem veheti, sem visszavenni nem akarja: kivánja miniszterelnök ur, hogy Couza herczeg ezen fegyvereket továbbra is az eredeti adományosok tulajdonának, s a köztük és a herczeg megbizottja között azok iránt létesült szerződést érvényesen fennállónak tekintse.
Hogyha pedig miniszterelnök ur ezen fegyvereknek a volt miniszterium által közbejött eladását meg nem másitandónak itélné, akkor kérésünk az volna, hogy a tőlünk elvett adomány kialkudott árát Couza herczegtől behajtani, s nekünk átadni méltóztassék, annyival inkább, mert nem gondolhatjuk, hogy a párisi kormány által ezen fegyverek ára többé követeltessék, azt pedig teljességgel nem hihetjük; hogy a szárd kormány, melytől legionariusaink irányában oly sok, minket örök hálára kötelező nagylelküséget valánk tapasztalni szerencsések, ez, egyszer nekünk adományozott fegyvereket tőlünk visszavonni akarhatná, kivált akkor, midőn Magyarországnak, a valószinü háboru esetére, némi fegyverrel való ellátását az olasz érdekek annyira javasolják.
Ha az első alternativa fogadtatnék el, azon esetre Couza herczeg válaszának velünk leendő közlése kérendő leszen.
Ezen pont az ön küldetésének legközvetlenebbül gyakorlati részét képezi, azért azt önnek figyelmébe különösen is ajánlom.
IX. Valószinüleg kérdeztetni fog ön Magyarország hangulata felől, s hogy lehet-e arra számitania a turini kormánynak, miszerint az osztrák elleni háboru esetére Magyarország fel fog kelni?
A mi az elsőt illeti, ön eléggé ismeri hazánk hangulatát, hogy e részben részletes utasitásra szüksége ne legyen. Ön tudja, hogy az osztrák uralom iránti gyülölet mélyebb, mint valaha, és engesztelhetlen és általános. Ön tudja, hogy nincs faj-, nyelv-, vallás-, osztály-, párt-külömbségi differentia, hanem egység van az osztrák hatalom iránti gyülöletben, mely annyira megy, hogy a nemzet kész akárkinek, még az orosznak is karjai közé vetni magát, csakhogy az osztráktól megszabaduljon. Ön ismeri a katholikus főpapság, az aristocratia, a nép hangulatát; ismeri a szenvedések minden nemeit, melyekkel szegény nemzetünk el van halmozva; ismeri a nemzeti érzelem eleven lángolását, s tudja, hogy én és társaim sohasem voltunk honfitársainknak minden osztályával – az aristokratiát is beleértve – bensőbb egyetértésben, mint épen most, s ehhez képest fogja miniszterelnök urat, ha kivántatik, felvilágositani.
A mi pedig azt illeti: lehet-e és mennyiben háboru esetén arra számitani, hogy a magyar nemzet felkelend? – legujabb tudósitásaink azt tanusitják, hogy a magyar nemzet annyira elkeseredett, miszerint inkább attól lehet tartani, hogy tulvakmerő kitörésekre fakad, semhogy arról lehetne kételkedni, miszerint háboru esetére felkél, mint egyetlen férfiu.
Azonban nekem az állásommal összekötött felelősség higgadtságot parancsol; nekem a sikerre kilátást nem igérhető kitöréseket (emeut-öket) nem javallani kötelességem, s jellemem nem engedi, hogy miniszterelnök urnak olyasmit igérjek, mit az ellenséges körülmények tettel beváltani nem engednének.
Azért is annyiért fejemmel kezeskedhetem, hogy ha háboru esetére tekintélyes erő kiséretében jelenhetek meg társaimmal hazánk határán: az egész nemzet egy óriási felkelésbe törne ki.
De ha ily segitség nem leszen, akkor az ut, melyet nekem a kötelesség parancsol, ez: megtudni, mi az, a mit a nemzet kivülről várhat, ezt tudatni a mozgalom otthoni vezéreivel, a határozatot a nemzetre bizni, s veszélyeiben osztozni.
Adja nekem miniszterelnök ur tudtomra, mi az, a mire nemzetünk ő tőle számithat s én két hét alatt értesiteni fogom, mi az, a mire nemzetünk részéről teljes bizonyossággal számithat.
Azonban vannak oly pontok, melyeket előlegesen is minimumok gyanánt jelölhetek ki arra, hogy a magyar nemzet felkelésére számitani lehessen. Ezek a következők:
1. Háboru az osztrák ellen oly erővel megkezdve, hogy az osztrák haderőnek legnagyobb része igénybe legyen véve hazánkon kivül.
2. Biztositás arra nézve, hogy felkelés esetére külavatkozás nem lesz ellenünk, vagy ha lesz, mellettünk is lesz.
3. Mód és eszközök, hogy olasz háboru esetére olasz földön magyar sereget alakithassunk.
4. Támogatás és segédeszközök arra, hogy a hazánkkal határos Moldva-Oláhországban és Szerbiában, az ottani kormányok egyetértésével vagy legalább elnézésével, a harczra némi előkészületeket tehessünk.
5. Fegyver és lőszer a határ szomszédjába szállitva.
6. Némi pénzsegély, mely az előkészületeket lehetségessé tegye.
X. Ezen pontokat illetőleg a következő figyelmeztetések s illetőleg kérések lesznek miniszterelnök ur jóakaratába ajánlandók:
A második pontra. Az avatkozás ellenünk orosz vagy porosz részről lehetséges, mellettünk pedig franczia részről. Miniszterelnök ur fogja megitélni tudni, vajjon lehetséges-e, hogy az iránt a porosz kormánynál kérdést tehessen: minő attitude-re számithat a turini kabinet a porosz udvartól, olasz-osztrák háboru esetére; de arra nézve, nem hiszem, hogy nagy nehézségek forognának fenn, miszerint (a mint már Bixio ur által is kértem) a szentpétervári kormányhoz ily kérdés intéztessék. Ez utóbbit én tanácsosabbnak tartanám, hogy egyenesen Szent-Péterváron történjék inkább, mint a turini orosz követ által.
E tárgy Magyarországra nézve életbevágó fontosságu. Kérni fogja ön miniszterelnök urat, hogy e részben lépéseket tenni méltóztassék, s azoknak sikeresitésére biztositandja ön miniszterelnök urat, hogy a magyar nemzet minden lépéstől óvakodni fog, mi az orosz udvarban aggodalmat ébreszthetne, hogy a magyar szabadságharcz a lengyel forradalmi elemnek akár összegyülekezésre, akár pedig bármi mozgalmakra alkalmat szolgáltathatna.
Különösen felkérendi ön miniszterelnök urat arra: vesse magát közbe a francziák császárjánál a végett, hogy az ellenünk való külavatkozás elháritására, vagy ha elháritható nem volna, ellensulyozására magát elhatározza. Én mindent elkövettem, hogy nemzetünk bizalommal viseltessék a császár iránt, s remélem, hogy meggondolván, mi fontos szövetségesül szolgálhatna lehető eventualitások esetére neki hazánk, ugy a keleten, mint Németország irányában, nem fogja nemzetünk szenvedéseitől s reményhiusulásitól e kedvezést megtagadni.
A harmadik pontra nézve figyelmébe fogja ön miniszterelnök urnak ajánlani, hogy ez még azon esetre is nagy fontossággal bir Olaszországra, ha a háborut Magyarországra kiterjeszteni a körülmények nem engednék.
A mult hadjárat tapasztalása, a magyar ezredeknek szelleme, s ama négyezer nép-apostol, kik kellő utasitással ellátva s ő felsége a király iránti hálaérzettől telve, tavalyi legiónkból hazamentek, biztositékul szolgálhatnak e részben, hogy ha idejekorán szabadságot s eszközöket nyerünk arra, hogy háboru esetében Olaszországban munkálkodhassunk, jóformán bomlást vethetünk az osztrák hadseregbe.
Mi erre előlegesen is ajánlkozhatunk, de mivel egyrészt mi a nélkül, hogy a kormányt compromittáljuk, már csak a háboru valóságos megkezdése után léphetünk fel nyiltan, másrészről pedig kivánatos, hogy a dolgok jó eleve akként legyenek előkészitve, hogy a midőn felléphetendünk, azt lehető gyors és rögtönös sikerrel tehessük: fel fogja ön nevemben kérni miniszterelnök urat, hogy Vetter tábornokot olasz szolgálatba vétel végett a királynak ajánlani méltóztassék.
Vetter tábornok ur legjelesebb vezéreink egyike, ki 1849-ben harminczezer embert vezényelt, nagy ütközeteket nyert, szintoly bátor, mint tudományosan mivelt katona, ki akár az organisatióban, akár mérnökkari s tábor-vezérkari körben, s felszerelés és fegyverzés körül a leghasznosabb szolgálatokat teheti a királynak. E mellett senki jobban, mint ő, az osztrák hadsereg erejét s gyengéit nem ismeri, s e részben a legfontosabb felvilágositásokkal szolgálhat.
Az osztrák hadseregre gyakorlandó jövendőbeli munkásságunkra nézve szerencsés előlépésnek tartom azt, hogy már nehány magyar főtiszt a király szolgálatában van. Ezek között volt vezérsegédemet: Ihász ezredes urat, mint a legloyalisabb, leglovagiasabb, vitéz és szolgálatismerő katonát, tiszta keblü hazafit, s nekem rendithetlenül hű s kedves barátomat emlithetni különös örömömre válik, ugy, hogy ha még Vetter tábornok ur is szolgálatot nyerne (neve igen jóhangzatuan ismertetvén az osztrák hadseregben), azt hiszem, igen hatályos előlépések volnának téve arra, hogy háboru esetében az osztrák hadseregre gyors és mély hatást gyakorolhassunk.
Azt is emliteni kivánom, hogy ha pl. a solferinói csata előtt képesek lettünk volna egy pár zászlóaljat magyarosan felszerelve, az ellenséggel szemközt felmutatni, annak lehető hatását a magyar ezredekre alig lehet kiszámitani. Azért, nehogy hasonló esetben a mindenesetre időt kivánó felszerelés hiánya ilyesminek lehetőségét ismét megakadályozza, nagyon tanácsosnak látnám, ha gond fordittatnék arra, hogy a felszerelési raktárak legalább egy pár ezer emberre magyar egyenruhával elláttassanak. Ihász ezredes ur e részben a kormánynak minden felvilágitással szolgálhatna.
Ha magyar sereget szervezhetendünk Olaszországban, annak, nemzetünk felköltésére, Magyarországba szállitása szükségessé s kivánatossá válhatik. E tekintetből is óhajtanám miniszterelnök urnak a flotta ügyét (ugy szállitó-, mint hadi hajókat értve) gondoskodásába ajánlani, miszerint az az adriai tengeren az osztrák (nem igen tekintélyes) tengeri erejét sakkban tarthassa.
Ő felségének, Victor Emánuel királynak birtokai már is kiterjedvén Olaszország mindkét partjára, miniszterelnök urnak éleslátását a tengeri haderőnek fontossága a jövő háboru esetére bizonyosan nem kerülheté ki.
Én, a mit mint Olaszország barátja, forróan óhajtok,. hogy t. i. ő felsége a király az olasz egységet mihamarább Olaszország déli részeire is kiterjeszsze, annak teljesülését mint magyar is nagy elégedéssel szemlélném. Nápolynak szép flottillája van; ha arról V. E. király rendelkezhetnék, nem aggódnám az Olaszországban alakitandó magyar hadsereg hazaszállitása felett.
A negyedik pontra. Fel fogja ön kérni miniszterelnök urat a belgrádi s moldva-oláhországi szárd consuloknak odautasittatására, hogy minket az ottani kormányoknál befolyásukkal gyámolitsanak, odaküldendő ügynökeinket bizalmas érintkezésre méltassák.
Az ötödik pont. VIII. pont alatti kérésem által megelőztetett.
A hatodik pontot illetőleg nem titkolhatjuk, hogy munkásságunkban pénzhiány miatt gyakran zsibbasztva érezzük magunkat. Ezt azonban, minden kérés nélkül, miniszterelnök ur belátására kivánjuk bizni s most legalább még ebböl lényeges kérdést nem csinálunk, de nem tagadhatjuk, hogy ha a viszonyok fejleményei a háboru felé közelebb hoznak, legjobb akarattal sem leszünk képesek kikerülni, hogy e pontot, mint a munkásság – fájdalom! – mellőzhetlen eszközét, ő felsége nagylelküségébe s miniszterelnök ur figyelmébe ne ajánljuk.
XI. Az angol politikának Francziaország ellenében coalitionális szándokokra mutató fordulata nem teszi tehetetlenné azon szomoru perspectivát, hogy a francziák császárja, azon ellenséges combinátió megelőzése végett, franczia-orosz-osztrák ellencombinatióra sodortathatik, mire a keleti kérdés szolgálhatna igen kisértő alapul. Igyekezzék ön ezen fordulatnak, mely hazánkra nézve halálos csapás volna, Olaszországra nézve is káros voltáról miniszter elnök urat meggyőzni s reábirni, hogy e veszélynek (ha csakugyan fenyeget) elháritására befolyását a Tuilleriákban felhasználja. Ne hagyja magát azon illusió által hátráltatni, hogy az osztrák talán a keleten kapható kárpótlásért Velenczét alku utján feladni kész leend. Ferencz József azt tenni sohasem fogja. Különben is az osztrák, kinek jellemében van, hogy minden uj szerzeményhez kapzsian hozzányul, de semmi vélt jogról, semmi igényről soha le nem mond, minden uj területnagyobbodást végtére is minden bizonynyal Olaszország ellen forditana.
Emlitenem sem kell, hogy Angliára nézve minden felvilágositást meg fog ön adni miniszterelnök urnak, mikre felhivatik, – s tanácsos leend kijelentenie, hogy a turini kabinet érdekeit azon irányban, melyben kivántathatnék, az angol sajtóban képviselni kedves kötelességének ismerendi.
XII. A mint miniszterelnök ur önt legelsőbben elfogadandja, kérem, ne mulaszsza el kijelenteni, miként különösen ő felségének a királynak mutassa be legmélyebb köszönetemet s nemzetünk hálaérzelmeinek biztositását mind hazánk iránti kegyes szándékaiért a multban, mind különösen a magyar legió ügyében bizonyitott sok és nagy kegyességeért, – s tegye biztossá ő felségét tiszta őszinte hódolatomról, szolgálati készségemről, és egész nemzetünknek hozzá való tiszteletteljes ragaszkodásáról.
* * *
Mennyire leszen tanácsos az első fogadtatás alkalmával ez utasitás különböző pontjaira kiterjeszkedni? – az a körülményektől függ, s önt tapintata el fogja igazitani. Jó lesz azonban miniszterelnök urat megkérdeni, vajjon ha valami további közleni valója lesz önnek, azt szóval vagy irásban kivánja-e miniszter ur, hogy ön megtegye?
London, april 3. 1860.
Kossuth.
