Véghely Dezsőnek
Véghely Dezsőnek
Turin, 1883. márczius 20.
Különösen tisztelt Alispán úr!*
* Véghely Dezső, Veszprémmegye alispánjához. K. F.
Kedves kötelességet teljesítek, midőn meleg köszönetem elfogadására s átadására kérem azon kegyes üdvözletért, melylyel Veszprémmegye közönsége nevében engem 80-ik életévem betöltésének alkalmából megtisztelni méltóztatott.
Ha hosszu életem multjában tehettem valamit hazánk népe helyzetének a szabadság, egyenlőség, testvériség alapján megjavítására; ha munkás lehettem a 48-ki törvények megalkotásában, melyek milliókra nézve egy új élet hajnalával kecsegtettek, s melyek életfájának gyökérszálait sem az orosz interventio, sem azon szomoru évek, melyekre jelenleg oly készségesen szokás fátyolt vetni, a történelem termőföldjéből egészen ki nem téphették, a mint életerejüket az álparlamentarismus is zsibbasztja bár, de el nem fojthatja: – ez nem az én érdemem, hanem ama nagy idők korszellemének műve; a korszellemé, mely mindig megtalálta s meg fogja találni a maga végrehajtó eszközeit.
Nem én teremtettem azt a korszellemet, hanem az használta fel gyenge tehetségeimet.
Nem én sugalltam annyiak keblébe a lángoló hazafiságot s az önfeláldozásig magasult polgárerényt, hanem az a hazafiság s önzetlen polgárerény, mely az egész nemzetet áthatotta, az elmaradás érzetéből fejlődött vagy utólérni más szerencsésebb országokat a szabadság, a haladás utján, egy szóval, mind az, a mi az akkori nemzedéket, mely a politikából üzletet nem csinált, megkülönböztette, az sugalt engemet, az ösztönzött, az serkentett, az támogatott.
Egyszerü napszámosa voltam a jövő Magyarországnak és semmi több. Miért nem mondhatom, hogy még most is az vagyok? Fájdalom, nem mondhatom. Megnehezült felettem az évek súlya s balsorsom átka csak azért nyujtotta ily hosszura életemet, hogy soká bánkódjam az ut miatt, melyre nemzetem reá tévedett, s hogy honszeretetem sokáig keseregje tehetetlenségemet hasznára lehetni a hazának.
Mint balzsam a sebre, oly enyhítőleg hat ősz fejem bánatára a szives megemlékezés ragaszkodásának szellője, mely a távol hazából felém lengedez; de midőn e szellő azt a kivánatot is elhozza hozzám, hogy még sokáig éljek: hálával tölt el a jóakarat, melyből a kivánat ered, de jóratehetetlenségem érzete keserü mosolylyal hozza a felkiáltást ajkaimra, hogy »ugyan minek!« – – Ne legyen tőlem a vigasztalás megtagadva, hogy nem tévedek, ha a ragaszkodást, melylyel a hontalan halandó megtiszteltetik, a halhatatlan elv s eszme rovására irom, mely viszontagságos életem vezércsillaga volt.
Rövid idő alatt a fáradt napszámos elmegyen pihenni – talán a pihenést megérdemelte, mely nyugalmat ad; – de az elv, az eszme élni fog, annak élni kell, a mint élt századokon át meg-megtámadva, egy időre el is homályosítva, de újra feltünve, újra tettre serkentve új nemzedékeket; – s ha lesz még (én bizom, hogy lenni fog) nemzedék, mely a most félre tett – nem akarom mondani, félre dobott vagy épen széttépett – zászlót újra felemeli, én csak azt óhajtom, hogy szeresse a hazát önzetlenül mint én szerettem, szolgálja több tehetséggel mint én szolgálhattam, s érdemelje ki törhetlen kitartásával, hogy szerencsésebb legyen a sikerben, mint nekem lenni megengedtetett.
Mi, kik egykoron megizzadtuk a hazafiui kötelesség homokát, annyit megtettünk, hogy a jobbágyból polgár lett, tegye meg azon nemzedék, hogy az a polgár egy független magyar állam polgára legyen, s ha ezt kivívja, akkor az, a mit nekünk egy lehunyt korszak munkásainak érdemül számít be az emlékezet, elenyésző csekélység lesz azoknak érdeméhez képest, kik a magyar hazát saját magának visszaadják, hogy az őt megillető népfenség teljes birtokában haladhasson önczélias rendeltetésének utjain.
Az idők vihara iszapot torlasztott a jövő Magyarország alapja fölébe, melyet mi leraktunk; tisztítsa el az iszapot s építsen az alapra egy szerencsésebb nemzedék hiterős kézzel, kitartó honszeretettel, és legyen a mindig növekvő jóléttel termékeny biztos szabadság áldása építményéve1 az idők végeiglen.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
