Útak.*
Útak.*
Az 1841-iki »Pesti Hirlap« 46-ik számából. K. F.
– – – –
Nekivágtattunk a rákosi úttöltés portengerének. Oly gyönyörűséges szép, finom por feküdt utunkban, hogy ha gyermek vagyunk, elszöknénk hazulról, csakhogy ily szép porban játszhassunk; s miért nem? Miután írva van, hogy egykor a 18-ik brumairi hős által improvizált hollandi király fiacskája, a gyermekvilág minden dicsőségei közül, mikkel akkoron még gyermektelen császári nagybátyja körülhalmozá, sírva kivánkozék a kertészfiúkhoz ki a porban játszani. És a mint haladánk, kocsink kerekei mögött szépen összecsapott a kétfelé szelt porözön, mint Byron nagyszerűen a tengerről mondja, hogy rajta százezer hajóhad nyomot nem hagyva hömpölyög. Csak néha, ha egy-egy vak német ló magasat lépett, vagy egy ármányos veréb száraz fürdőt vőn, csattan kétfelé a portenger, mikor aztán látni lehetett a küllő veszélyes kerékvágások tátongásait. És jött egy jámbor kapával kezében, s a kétfelé csattant port a kerékvágásba ismét szorgalmasan beegyengette; de az ármányos verebeknek egész passiójok volt mindig a frissen összehúzott porban fürdeni, s mit a jámbor épített kis szárnyaikkal nyomban elronták; mire ő kimért útdarabján Sisiphus munkáját újra kezdette. Mi végre huzogatja azt a sok port (mert porról van szó, gyönyörűséges porlisztről s nem porondról) barátom? – kérdezők. »Mert comissárius úr parancsolta« – volt a felelet. – De hiszen, jó földim, nem ér az semmit – mondánk. – »Nem biz az, uram, egy irgalmas kiáltást.« Auch gut – gondolók Saphirral, s mentünk.
Nálunk vagy tatarozzák az utakat, vagy nem. Ha tatarozzák: utunk járhatlan, mert Mak Ádámot gúnyolva, reáfektetnek egy féllábnyi magas kőréteget – »glarea facile contunclibilis«, mint stylo commissariatico szokták mondani s közre nem ritkán kődarabokat (a kinek tetszik, Zemplénben megláthatja) nagyokat, mint egy cretinfej. Ezt a tatarozott utat, hacsak szerit tehetjük, messze kerüljük, természetesen. Ha pedig nem tatarozzák: no ekkor hát nem tatarozzák, ennek nem kell commentár.
Francziaországban volt egykor egy útfelügyelő. Ennek az évszaki rendes tatarozást kellett volna megtétetnie; de történetesen még nem hordták szokott mennyiségben a »facile contundibilis glareát«. Mit tőn? Seprőt, vastag nyírseprőt ad a kapa mellé minden útkaparónak kezébe és a port rakáskákra oldalt seperteti. Mi lett belőle? útja sokkal jobbá lőn a tatarozási félmennyiséggel, mint volt máskoron kétannyival. És azóta Francziaországban az utakat mindig söpregetik; és az utak kétszerte jobbak, mint előbb voltak és félannyiba kerülnek. És midőn ezt ujsággyanánt megírá valaki, Bajorhon felszólalt, hogy ezt ő már jó régen teszi és teszik mások is; és igen okosan teszik; mert por miatt áll meg különben jól épített úton az esővíz; és ebből lesz a szép sárhabarék és a gyönyörű sok szép pocsolya és ez az, a mi az utat rontja. Ez ellen nincs könnyebb, nincs olcsóbb óvószer, mint elseperni a port és ha valahol az esővíz megáll, ezt is azonnal szétseperni, s az ilyen homorú helyecskéket poronddal behuzogatni. Mennyi tömérdek erőbe kerül például ns. Heves megyének gondos szorgalommal készített utait fentartani, midőn a tiszai vonalhoz minden szekér kő avagy porond egy egész, sőt jövés-menést számítva, két napi szekeres közmunkába kerül. A keskenyen hosszu Zemplénnek utain néha tíz mérföldnyiről jő a nép dolgozni; és Zemplén megye rendes útkaparókat is tart; mibe kerülne a kis kisérlet, mindeniknek egy seprőt adni kezébe oly parancscsal, hogy seperje föl a port és sepregesse szét a pocsolyát, az ilyen helyet poronddal töltse be? »Ki győzné a sepregetést!« mondjátok. Elgyőzik biz azt, Uraim, a mint másutt, nálunk is; mert ez igen háladatos munka, minél többet teszünk egy-két éven át, annál könnyebb lesz, annál kevesebbre lesz szükség. – Hát az utazók kényelme, a porfellegektőli mentség nem érdemel semmi tekintetet?
Előttünk fekszik nemes Somogy megye küldöttségének a közmunkák szabályozása iránti javaslata, mely már megyei határozattá vált. Miután eddig Somogyban közmunkák tekintetében a »guantum satis« elv uralkodott, mely habár a nemes megyének gondossága s egyes tisztviselők humanitása által gyakorlatban legtöbbnyire mérsékeltetett: magában véve mindazáltal ott, hol a közszükség meghatározásához az azt egyedül fedező néposztályoknak szólójuk nincs, oly elv, minőt csak rabszolgák irányában követel a kényúr, ki akaratján kívül törvényt nem ösmer; lehetlen meleg hálával nem adózni a lelkes választmánynak, mely ezernyi erkölcsi és anyagi akadályok daczára buzgón közremunkált, hogy az adózó nép közterheinek határa, mértéke legyen; és lehetetlen meleg hálával nem adózni a nemes megyének, mely az üdvös javaslatot határozattá emelé és kétségtelenül gonddal leszen, hogy a mit végzett, papirosáldás írott malasztja ne maradjon. Azonban alkotmányos hon szabad polgárait megilletvén a szabad vélemény nyilt szózata. Megmondjuk e tárgyról véleményünket, annyival inkább, mert a lelkes választmány munkálatából gyakran látszik szólani valami, mintha mondaná: hogy a baj hatalmasabb, mintsem törvényhatóságilag gyökeresen orvosolni lehetne; s azért javaslatát a választmány maga is csak ideiglenesnek tekinti, s ideiglenes gyanánt is csak olyannak, mely a »quantum satis« ellenében időt s körülményt fontolóra véve, arra figyelmezett: »quantum licet«.
