b) 1833. február 20 A főrendek ülése A magyar nyelv kérdésének másodszori vitatása. Wesselényi és Széchenyi beszéde a magyar nyel…
b)
1833. február 20
A főrendek ülése
A magyar nyelv kérdésének másodszori vitatása. Wesselényi és Széchenyi beszéde a magyar nyelv mellett.
1833. február 20
A főrendek ülése
A magyar nyelv kérdésének másodszori vitatása. Wesselényi és Széchenyi beszéde a magyar nyelv mellett.
Már most visza menyünk a Február 20-ki és 21-ki ülésekre.
Februar 20-án a Fő RR tábláján, mint már megiránk, másodszor lőn vitatás tárgya a magyar nyelv, mellyre nézve a RR azon kivánságoktól hogy valamint a felirások, ugy a kir. válaszok, de a törvényczikkelyek is egyedül honi nyelven szerkeztessenek, egyátaljában elállani nem akartak.* Első szóllott e tárgyban
Az alsótábla viszontizenetének szövege: Iratok, I. k. 61. s köv. l.
B. WESSELÉNYI férfias bátorságu beszédjének rövid summázatja ez:* Nemzetnek egyik drága kincse, nyelve. Azért tekintetem nyelvünk régibb, s újabb sorsára forditom: Hajdon a régi magyarnak ajkairol magyar szó dörgött véres csatáiban, magyar szó vólt mellyel királyokat tett törvényeket hozott, s azon felséges testet alkotta, melly 8 századnak leve képes zivatarival vivni. Az erős és igaz, de durva magyarra miveltség kezde átszivárogni, a külföld áldást, s átkot hozó ajándéki közt vólt a latin nyelv is. A sors és ellenség csapásai közt elhúnyt Róma, áldásul hagyta nyelvének tudását s az által tudományait az őket követő erős nemzeteknek, de hogy élő nyelvök el mellőzésével a megholtnak majmolják szavát, ezen törekedést gyötrő kisértet gyanánt bocsájtotta ki véres sirjából hogy bosszút áljon azon vadnépeken kik őtet le tiporták. Itt előadja mint kezdette ezen holt nyelv a magyar felett is űzni hatalmát, darab ideig nem hajtotta a magyar büszke nyakát idegen nyelv járma alá, végre még is – s hogy később ezen mostoha egy más mostohának nyújtotta kezét, s innen származtak ama gyáva, s undok kortsok, a honi nyelv felejtése, megvetése s a nemzeti elhidegülés. Minden köz dologból ki zárva, már csak a házi életben létezett; De hiú fény vadászás, s udvari kegy szomja kitsalta a magyarok birtokosabjait honokból. A nagyurak, s az őket majmolók szolgai csordája németesedni kezde, s nyelvünk számkivetetten bujdosék. Végre midőn erőszakkal akarák az önként sikámlót sirjába hurczolni, az erőszak órájának ütése lárma harangként riasztá fel a magyart, győzelmi pompával hozták visza az elűzött nemzeti szokásokat, a nyelvet, s bár a nemes tüz csilapodni kezdett, de az előitéletek hamúja alatt sem aludt ki a magyar nyelv szeretete, s egy országgyűlésről a másikra halkal, de folyvást előlépések történtek, s most már forrásig hevült azon közönségessé vált érzés hogy Isten s ember előtt nem lehet, nem szabad, nemzetet legszentebb természeti javától nyelve köz használásától elzárni. Ezen közönséges érzés tolmátsai a KK és RR midőn azt kivánják; hogy felirásaikat ezentúl csak magyarúl tegyék (mi az [1]805-ki t[ör]vény után nem újság hanem szükséges, és természetes előlépés)* – s hogy törvényeink magyarúl szerkesztessenek. Nemzet csak törvényében szól úgy mint Nemzet, s ezt ne tehesse saját élő nyelvén? Teremtőjétől nyert örök jusa ez, mellytől ha soká el van zárva, az nem az ő jusát gyengiti, hanem azoknak kettőzteti tartozásokat, kik rajta e sebet ejtették, vagy gyógyitatlan hagyták. Csak azon ország lehet biztosan boldog és csendes, mellynek törvénye polgárai szivökbe van metzve, s minden kor és karbeliek tudása s érzése tárgyává válik. – Oly törvény, melly nem a nemzet nyelvén van irva, hasonló ama Zsarnok törvényéhez, melly oly magasra vólt függesztve, hogy a nép ne olvashassa. (Itt azon ellenvetésre hogy sok ajkú nép lakja hazánkat, azt feleli: hogy azon nyelvet, mellyen eddig törvényeink irattak, szint oly fáradságal kell a magyarúl nem tudóknak, mint a magyarúl tudóknak meg tanulni. Horvát Ország lakosinak is kevésbé rokon a latin nyelv mint a magyar, mert magyar s nem latin korona s polgári alkotmány oltalma alatt élnek) – Mondják: Ő Felsége már más izben is kéretett, de nem hajlott a kérésre, s most sem lehet ily kegyelmet reményleni. Hát az értelem világa csak nálunk nem oszlatja e szét az önkényes középkor azon tévedését, hogy mint kegyelmet, ugy keljen uralkodástól koldulni azt, a mi megkivánná nemzetnek tagadhatatlan jusa van? Megmutatván továbbá, hogy honi nyelvünk eléggé gazdag tárház, erős mint a zúgva rohanó árviz, elhatározott mint férfias elszánt akarat, s egyszerü és tiszta mint az anyai hű kebel aggodalma, azon nemzeti felség sértő állitást, hogy nyelvünk nem alkalmatos a törvényhozásra, nehogy fekete hazafiságtalanságnak legyen kéntelen nevezni, nyelvbeli értetlenségnek tulajdonitja s az ilyest mondók ellen nem szóllitja fel a köz vélemény ostorát, nem a megsértett nemzeti genius boszúját, hanem Idvezitőnkkel igy fohászkodik: Uram! bocsáss meg nekiek, mert nem tudják mit beszélnek!! – Végre állitja hogy a KK és Rknek a magyar nyelv igazinak visszaszerzésére intézett hazafiu törekedésöket előmozditani a fő RRnek még talán nagyobb kötelességök. Eleven szinekkel festé, mily szép, mily ditső egy magyar mágnás helyzete, menyi tömérdek javaival bir a hazának, ő azzá születik a mivé másik csak kevés válhat, s amelly fényes polczra másutt csak fáradság, s érdem által juthatni, ő született törvényhozó, mind ezen fény, boldogság hatalom teher nélküli osztály része, s utánna teszi hogy az Isten mindezen reá árasztott áldásnak birtokához, csak egyetlen egy könyü bért, csak egy feltételt csatolt t. i. ezen menyei parantsának teljesitését: Légy magyar, légy hazafi! Kérdi bé töltötték é ezen parantsot? S meg valja hogy nehéz bünök terhelik a mágnásságot s hogy sokat vétkezett hazánk geniusa a honi nyelv ellen. Éles ecsettel rajzolá mint támadt a mágnásság körében s onnan mint harapódzott a magyar nyelv felejtése, megvetése, tömérdek pénzét az országnak mint vivé külföldre el fecsérelni. És a helyet cserébe németesedést hozott, mig végre ó szégyen ó fájdalom! elég van kinek ezen tisztes nevezet hogy magyar gunyára válik, mert még magyarúl sem tud. Enyi bün helyrehozására eljött (ugymond) az engesztelő áldozat ideje, ne késsünk, nehogy a boszús egek el vegyék a mit nem akartunk meg érdemleni. A ki közülünk nem tud vagy nem akar magyar úr lenni, nem érdemli hogy úr legyen!!” – Nagy sensatiót gerjesztett beszédjét hangos éljen közt azzal végzé; kéressék ő felsége hogy szólhasson királyához a Magyar magyarúl, s lehessen a Magyarnak Magyar törvénye!
Itt oldalt Kossuth kézirásával, áthuzva: 4-ta arkust vagyis két lapot kell hagyni ezen beszédnek. (Ugy látszik, a szónoktól elkért kéziratból utólag készitette el a beszéd kivonatát.)
Az 1805. évi 4. tc. szerint a feliratok latinul és magyarul fogalmaztatnak meg.
Erre A NÁDOR: Kötelességemnek ismérem az előttem szóllónak beszédjéből némellyeket felvenni: Azt tartom, annak a mit mondott legnagyobb része nem tárgya jelenleg tanátskozásunknak, hanem egyedül az, most kelessék e felirást tenni, vagy ezen kérdést, az Ország gyülése rendszeres elszerkeztetésének idejére halasztani. Engedjen meg nekem az előttem szólló úr, midőn azt mondom, hogyha akarnám, meg tudnám mutatni, hogy nem a maga helyén, nem a maga idején, s nem is őseink iránt tartozó tisztelettel szóllott. De ezekbe nem ereszkedem, csak azt jegyzem meg 1.) Hogy akár ki is, nem kiálthat előre átokzárt (anathémát) azokra, kik netalántán más véleményen lesznek, az ellenkezik a szóllás szabadságával melly nemzetiségünknek, s polgári alkotványunknak őrangyala. 2.) Azt mondá hogy nem illő e tárgyban kegyelmet (ha jól emlitem ezen kifejezésel élt) kóldulni; figyelmeztetem, hogy törvény változtatás forog kérdésben, hogy a törvényhozó hatalom közös, itt tehát arrol van szó, hogy a törvényhozó hatalom azon félrészének, melly egyszersmind a summum imperiumot! is birja, megegyezése kéretik: 3.) Azon állitását sem mellőzhetem szó nélkül, hogy ha tovább is megtartjuk törvényeinkben a latin nyelvet, elvész nemzetiségünk, s mind az, mit szentnek, kedvesnek nevezünk. Eddig még csak latin volt a törvényhozás nyelve, s mondhatjuk e hogy őseink kevésbé voltak magyarok? kevésbé szerették a Hazát, és királyt? kevésbé viselték sziveikön alkotványunk feltartása gondját? mint mi? Nagyon kételkedem, valjon ha a jelenkornak divatozó szelleme hozzánk is beharapódznék, a mindnyájunk által elővinni ohajtott honi nyelvhöz való hő ragaszkodás mellett is, nem inkább mi lennénk e képzelt ujonan szülött (regenerált) magyarok helyet, alkotványunkhoz hiven ragaszkodott őseinknek elfajúlt ivadékai? (Degeneres.)
FŐ POHÁRNOK (B. ÖTVÖS) a felirás ellen szóll. Azt vetik ellen úgy mond hogy a nyelvöktül megfosztott népek megszünnek élni; kérdi lehet e ezt M[agyar] Országnak 5/8-ad részéről mondani hogy nem él? Azt mondják a RR hogy az 1805: 4-ik czikely nem változhatatlan; igaz, de azon törvény, még az 1792-ki Június 22-ikén kiadott királyi válaszra* alkottaték, 14 év lefolyta után, s miért oly későn? mivel a polgári alkotvány feltárására hiven ügyelő RR, méltán aggódtak, nehogy az országunk bölcsőjével egyidős szokásnak hirtelen változtatásával, a heveskedő ujitásnak veszélyes örvényébe merüljenek. Itt fel hozván hogy 1805-től minő felirásak, s kir. válaszok jöttek közben a magyar nyelv tárgyában, végre azt is megemliti, hogy az 1827-ik Aprilis 11. költ resolutio* következésében, országos küldötség neveztetvén ki, ez javallatba hozta a 3-ik t. czikelyt, melly a honi nyelvnek a közigazgatás ágaiba leendő kiszélesitéséről szóll,* mellyre a RR azt mondták hogy ezen art[icu]lusra nincs szükség, mivel előforduland a rendszeres munkákban, 1830-ban pedig újolag azért folyamodván a RR hogy a törvényhatóságoknak küldendő Decretumok példányai is diák magyar nyelven küldessenek, ezen kérdést a Felség újólag a rendszeres munkákra halasztotta,* nincs tehát egyéb hátra annál hogy azon ideig a kir. resolutióknak engedelmeskedjünk. Azon ellenvetésre hogy ha nem alkotjuk most hozandó törvényeinket magyarúl, csak a forditandók garmadája nevekedik, azt felelé: tudni kellett vólna a RRnak, hogy már két országgyülésen magyar törvényczikelyek is irattattak. Végre azt mondják, hogy forma dat esse rei, – igaz, – de az alaknak nem kell magát a dolgot alájavetni, – a RR azon panaszkodtak, hogy a rendszeres munkák szünjenek meg végre, mindent elnyelő örvény lenni, s most úgy látszik, azon Munkákat a Magyar nyelvnek subordinálni akarják. Végre következtetést vonnak a RR hogy mit tennénk idővel, ha ők most elállanának kivánságoktól, – vonhatnak a mily következést akarnak. [1]830-ban is igy tettek, nem várták bé, akarjuk e nem e, csak ránk küldték a magyar izenetet.* – Hasonló értelemben szóllott
Az 1792-iki országgyűlés Iratai. (Acta), 110. l.
Az 1825-7-iki országgyűlés Írásai, II. k. 1120. l.
De lingua patria ad institutionem et administrationem publicam uberius extendenda. (U. o. II. k. 1304. l.)
1830. dec. 2-án a király hozzájárult, hogy a magyarnyelvű feliratokra a helytartótanács magyarul válaszoljon, ragaszkodott azonban a circularek latin fogalmazásához. A rendszeres munkálatokról ezekkel kapcsolatban nem esett szó. (Az országgyűlés Írásai, 411. l.)
Az első magyarnyelvű üzenetet az alsótábla 1830 október 5-én küldte át a főrendeknek.
B. SZEPESSY emlékezetbe hozván, hogy Magyar Országnak 10 millio lakossai közzül még alig beszél 4 millio magyarúl. Erdélyben sokkal nagyobb kiterjedésben virágzik a honi nyelv s a közigazgatás ágaiban is majd nem közönséges, még is a latin nyelv ott is anya, s diplomaticai, törvényeik, honi fejedelmeik alatt igaz magyarúl alkottattak, de az ausztriai Ház uralkodása alatt latinúl, ennek példáját követve nem látja átal, miért kellenék a nemzetiséget félteni, ha most a honi nyelv diplomaticai pólczra nem emeltetik. Mondá azt is, hogy nincsenek a szükséges előlépések megtéve, mert elébb szükséges lenne hogy oskolákban minden tudományok azon tanitassanak hogy a törvény könyvhitelesen leforditassék, s at. – ha 1825-ben azt óhajtották vólna a RR hogy a rendszeres munkák iránt hozandó törvények magyarúl alkottassanak, azon munkákat is magyarúl rendelték volna készittettni, de igy mennyi vita lenne szavak felett!! Végre nem áll a mit mondanak a RR hogy csak ezen lépés van hátra, mert az [1]830: 8. következésben, a Helytartó tanács, még csak magyarul levelező törvényhatóságoknak felel magyarúl, a Kir. Curia csak a feljeb vitt magyar pörökben itél magyarul s a t. – még minden a mit eddig tettünk, az országhoz csatolt részekre ki nem terjesztetett, és igy még egy ivadék szakig van mit tennünk, mig a RR mostani könyörgésére (preces) eljutunk, annyival kevésbé van tehát ennek ideje, mivel Ő Felsége a királyi kötéslevélben arról is biztosit, quod bonas et approbatas consvetudines fel fogja tartani, már pedig a latin törvényhozás 800 éves, annál fogva et bona etapprobata consvetudo és igy ha nem tenné, inkáb arra kellene Ő Felségét kérni, hogy ezt feltartsa. Ezekhez
B. BEDEKOVTTS (Kőrösi Fő Isp[án]) a honi nyelv iránti buzgóságának előre bocsájtásával azt adá: hogy a magyar nyelv ügyében mindég úgy hozódtak a törvények hogy egyszersmind a jövendőre tennivalót kijelelnék. 1791-ben az mondatott:* in dicasteriis lingva latina „nunc adhuc” relinquitur, most már ezen „nunc adhuc” ideje lefolyt, s jelenleg azt kellene tenni, mit a[z 1]830-ki törvény ki jelel. Tapasztalta a szónok, mily könyűséggel foglal helyt honi nyelvünk a főtörvényszékekben, de a technikus szavak iránti kécség el nem vólt kerülhető. Várni kell mig a ki rendelt küldötség, mig a magyar tudós academia ezen hijánt ki pótolja. Nem is élünk már oly időket, mint midőn valamit a rendszeres munkákra utasitani anyit tett, mint félrevetni. Ezen mostani csekély halasztás, eléggé kipótoltatik azon gazdag nyereségel, hogy midőn ezen kérdés rendszeresen vétetik fel, mind jobban készen lesz.
1791. évi 16. tc.
G. SZÉCHENYI ISTVÁN: Minap e tárgyban szóllván, okom van hinni, hogy nem elégé világosan fejezém ki magamat, mert más következtetés váratott. Azt mondottam, az erőltetést károsnak, czélt vesztőnek tartom, mivel a visszahatás hatalma erősebb szokott lenni a hatásnál. Én csak olyan erőltetést értettem veszélyesnek, hogy ha mi országunk külömböző népeire magyar nyelvünket úgy tolnánk, hogy a tót legényt ki tótul is rosszul tudja ki fejezni a mit érez, arra kénszeritenénk, azt mátkájának magyarúl még rosszabbúl mondja meg. Ezen erőltetés értelmét, én csupán belső viszonyainkra szoritottam. De ha megfontolom hogy nemzetiségünk 40 év óta halálos álmából felébredvén, honi nyelvünk természeti jusait mily erővel kivánja visza, szeleskedést nem látok, sőtt éppen most látom idejét tenni, a mit a KK és RR kivánnak. Ha súlyos körülmények között, egy két subsidionalis kérdés lenne jelen gyülésünk tárgya, inkább vélném a dolgot halaszthatónak, de most, midőn ily létegesitő (organicus) sorompóba lépünk, nem látom okát mi állhatna ellent. A Fő Pohárnok tagadta a RR azon állitását, hogy a Nemzet nem éll, ha nyelvét nem használja, én azt állitom, bár mint magyarázzuk is nem lehet mondani hogy él, igaz ugyan, a kalitkába zárt kis madár, idegen hangokra tanitva is él, sőt talán biztosb, mert a ragadozó nagy madarak hozzá nem férhetnek, de ezen hasonlitás Nemzetre nem alkalmazható, mert Nemzet elég erővel bir, magát a ragadozó nagy madár ellen is védeni. Azt mondják: „előttünk vannak a rendszeres munkák, ott majd előfordúl nyelvünk kérdése is, procrastinatiotul féni nem lehet.” Kérdem azon Fő Ispán Urat ki ezt mondá. (Bedekovits) tudja e bizonyosan hogy 12 évig megint békesség lesz? s vettük e 12 évi béke után nagy hasznát az operatumoknak. Vannak itt némellyek kik a Corpus Iurisbol mutogatják (B. Ötvös) hogy még kora a kivánság, én a világ évrajzaiból mutatom meg, hogy 12 évi békesség, csuda történet, s hogy a procrastinatiotol félni nem lehet!!
A természetnek szent törvénye előtt kéntelen minden argumentum vissza vonúlni. Valamint ha valakire azt mondja a nagy természet: meg kell halnod, rajta semmi Consilium nem segit, – úgy azt hiszem egy nemzet, ha maga erejét érzi, s szándékában magát eltökélli, úgy mint én, ki inkább magyarúl halok, mint másként éljek!!! természeti jusait, minden ellenzés ellenére is gyakorolni fogja. – Én anathemát senkire nem kiáltok, de magam véleményét is férfias bátorsággal ki mondom, s amit mondtam, úgy hiszem, úgy vallom, a mint mondtam!! Két osztályból áll az emberi nem, egyik a stagnans, másik melly az idővel megy elő; ha nézem a historiát, úgy látom, a stagnáns rész azon szemrehányást szokta tenni a másik osztálynak, hogy mindent felforgat, ha az idővel megy elő; én kérdem ki háborgatja fell a viz csendét az e a ki csendesen folyni hagyja, vagy az aki erőszakkal feltartóztatja? ki akarja a természet rendjét felforgatni, az e aki márul holnapra, holnaprol holnaputánra megyen, vagy a ki felkiált: idő állj meg, ne haladj!! De én mind a mellett is azt tartom, egy ember élet lefolyta után, vagy magyarabb világ lesz mint ma, vagy elvész a magyar. Nem tagadom én a latin nyelvnek minden elsőségét, de valamint érdemetlen ember is ül a királyi széken, oly bizonyos mint kétszer kettő négy, hogy az élő a hóltat ki fogja helyéből mozditani. Angliában mily lárma, mily búsongás volt, hogy meg szünik az angol angol lenni, ha törvénye nem diák nyelven hozatik, azomban látjuk a dolog foganatját. A ki kételkedik, azt Lord Brougham munkájára útallom* meg fog győződni, hogy az angol nemzet nagysága progressiv idomzatban az óta megy elő, mióta ön nyelvén hozza törvényeit. Kiküszöbölték e azért a latin nyelvet? Isten mentsen – mindég mivelt nyelv marad az annak, ki felfogta valódi classicus szellemét, ha nem tud is beszélleni, mi beszéllünk széltében, s tudunk e egy Mórust s a t. mutatni, – mi Kollárra szoktunk hivatkozni.* De Kollár azt szokta mondani, nem fog Magyar országon irott diák könyv olvasásához, mielőtt tudná, magyar, tót vagy német irta e, mert mig azt nem tudja, nem érti, – ha igy beszövődött a latin nyelvbe az élő nyelvek bélyege, classicusab lett a diak nyelv, miota a gőz hajózás feltaláltatott, oeconomia politica iratott s az emberi értelemnek más találmányai születtek, mikről Julius Casar, Quintilianus nem is álmodtanak; könyü megfejteni. Ha valaki, mint tisztelt barátom b. Wesselényi nagyobb tüzzel veszi fel a dolgot, az némellyek előtt ábrándozásnak, theoriának látszik, én azt tartom, az igazi praxis, ellenben a ki azt mondja hogy nem lész magyarab világ, az ábrándozik a theoriák országában.” – Beszédje folytában felhozta, Gallilaeit azon igasság feltalálásáért, mellynek tengelyén forog a teremtett világ ismérete, mint nevezték bolondnak, Fulton, a gőz hajó feltalálója mint támasztott előbb barátinál is szánakozást, kérdi mit fognak 50 év mulva ezen discussiokról mondani, olvasván menyit vesződtünk azon hogy a magyar magyarúl szólljon e? nem tsudálkozna, ha élőnyelvek között folyna a harcz. De meg nem foghatja miért ragaszkodnak olyan nyelvhez, melly a magyartúl ugy mint némettül egyformán távol van, s nem egyéb, mint egy rég megholt diak spectrum, mellyet illő helyére temetni, eléggé nem siethetünk! Fel hoz példából egy Angol Lordot, egy franczia Marquist, egy spanyol Grandot, gyönyörü elmésséggel tünteti ki mindegyiknek személyes becsét, érdemét, dicsérendő tulajdonit, de mindeniknek utánna teszi, hogy honi nyelvét nem érti – mily nevetséges!! – alkalmaztatja magunkra! végre honi nyelvünk ellenségeit belsőkre s külsőkre osztja. Amazok a törvények érthetetlenségét egy bánthatatlan nimbusznak tekintik, ő azt tartja, polgártól nem lehet kivánni hogy törvény szerint éljen, ha a törvényt úgy hozzuk hogy nem értheti. Azt mondják, nyelvünk nem eléggé mivelt, s az Academia munkáitol akarnák várni; ugy de Cuvier* 300 nyelvet számol, s e közzül hánynak nincs nyelvmivelő academiája, ne legyen tehát hazai nyelvén irott törvénye is, vagy az Eskimónak is diák törvénye legyen. Azt mondják, most nem ez van a nyelvre nézve tenni valók közt progressivus renden, hanem a tudományok magyarúl oktatása, én fogadom, ha ez vólna inditványban azt mondanák: nem lehet mig magyar törvény nem lesz, s nékik mindég más lenne a tennivaló, de soha sem tennének semmit – ez hasonlit azon utza nemhez, mellyből nincs kijárás, ha csak vissza nem térünk. Azt mondják, nincs idő a Corpus Iuris forditására; én azt tartom, a mit az ember szivesen tesz, arra mindig van idő, a mit nem szivesen tesz, arra soha sincs idő, ha forditásról van szó, azt hiszem találkoznék sok ki étkéről, álmáról el felejtkezne, s nem követné példáját egy bizonyos gyülésnek, mellyből kiki haza siet, bár mily fontos dolog maradjon is függőben, mert két fertály kettőre!! Azt mondják idővesztés! de én azt hiszem, diák törvényt hozni s magyarra forditani több idő vesztés, mint magyar törvényt hozni. Azt mondják, hogy lehet kivánni hogy azon tanácsosok Bécsben magyarúl tudjanak de én kérdem miért ne, és valóban miért ne lehetne tőlük kivánni, hogy nemzeti erőnk jövendő kifejléséről szólva, a Monarchia egy fél részének nyelvét tudják, fájdalom bizon! azt igen is tudják hogy kellessék a magyarbol mentől többet ki facsarni, de nyelvét meg tanúlni még egynek sem jutott eszébe, – etc., etc. (Felhozza Gróf Cziráky azon munkájának mellyet „de modo consequendi supremum imperium in Hungaria” irt vólt franczia mottáját.)*
Brougham Henry jogtudós és publicista, az Edinburgh Rewiew megalapítója, 1830-ban lordkancellár.
Kollár Ádám Ferenc († 1783) történetíró, a bécsi udvari könyvtár igazgatója.
Valószínűleg Cuvier Georges, 1802. a francia közoktatásügy főfelügyelője, majd az akadémia titkára.
Gr. Cziráky Antal országbíró Disquisitio historica de modo consequendi summum imperium in Hungaria c. munkájának (Buda, 1820) mottóját Pradt mecheleni érsek Du congrčs de Vienne c. munkájából vette.
A külső ellenségek azt mondják, ,,es ist eine nebensache”, ez s ez fáj leginkább, hogy a mit ennyin, s ily sziv szakadva kivánunk, ezt „nebensache”-nak nevezik. Legyen bár nem a szent természet sugallása, legyen bolondság a mit kivánunk, de kivánjuk, s ki azt tőlünk elragadja, egy nagy résznek leg szentebjét ragadván el, ne kivánja hogy jó barátjai legyünk. Azt mondják veszedelmes, mert kifejlődik a magyar, igaz kifejlődik, de ez nem lehet egy szeretett kormánynál akadály. Ép, erős, egéséges oroszlánnal barátságban lenni nem veszély, de egy beteggel, ki megromlott gyomra miatt gyakran nem jó kedvü, igen is. Amaz azt tartom igen jó alliance.
Végre felhozza hogy bár a paputs kormánynak nem barátja, még is kénszeritve int azon napkeleti nemzetek példája, mellyeknél az asszonyok minden közérdekü tárgyak tudásábol, s közvetett befolyásátul is ki lévén zárva, az egész nemzet nagyon alacson fokán áll a miveltségnek s itt ezen hazában, hol az özvegyeknek különös jusaik vannak, s az Országgyülésére követet is küldenek, vagy kénszeritik őket hogy diakul declináljanak, vagy hozzunk általok is érthető magyar törvényeket. Árpád apánk kihozott minket Ásiából, de egy lábunk még ott maradt, illő hogy ezzel is lépjünk egészlen a civilisált Europába.
Bizonyosakká teszi a fő RRket hogy egy negyedét sem mondta el annak, a mi mondani szándékozott, s hogy ezen tárgyról 4 hétig folyvást el tudna beszélni. S azzal végzi hogy kérni s mindég ismételve kérni kell a királyt, mig csak a RR kivánsága nem teljesitetik. (Beszédjét hangos tetszés követé, az ülés hátra lévő része következni fog.)*
V. ö. Zichy: Széchenyi beszédei, 104. s köv. l.
