39. Debrecen, 1849 január 7, 9. Alföldi Hírlap beszámolója Kossuth debreceni fogadtatásáról és az érkezéskor, valamint január 9-é…
39.
Debrecen, 1849 január 7, 9.
Alföldi Hírlap beszámolója Kossuth debreceni fogadtatásáról és az érkezéskor, valamint január 9-én tartott beszédeiről.
Debrecen, 1849 január 7, 9.
Alföldi Hírlap beszámolója Kossuth debreceni fogadtatásáról és az érkezéskor, valamint január 9-én tartott beszédeiről.
Jan. 7. Kormányelnök Kossuth Lajos úr – hülésből eredt gyöngélkedése miatt Szoboszlón tartózkodni kényteleníttetvén – csak ma délben érkezék városunkba. A szabadságtéren – daczára a dermesztő hidegnek, s a többször meghiusult várakozásnak – roppant néptömeg öröméljenzései között fogadtatott. Innen főbb előljárónk által a városházba nejével együtt bevezettetvén, a lépcsőkön két felől állók sorai s üdvözlései közben, a számára előre elkészített kényelmes szállásra eljutott. Különféle testületek várakozának már ekkor, a nagy-férfiut elkülönözve üdvözlendők: ő azonban rongált egészsége következtében óhajtását nyilvánítá, miszerint minden üdvözlő testületekkel együtt egy tömegben kivánna találkozni. Így az egész tömeg az elfogadási terembe bemenvén: a közérzelmeket helybeli népész s kis-prépost Molnár Péter igyekezett tolmácsolni. Beszédére – mellynek legnagyobb érdeme rövidségében állott – a kormányelnök utánozhatlan lelkes szavakkal válaszolt:
Debreczen szives elfogadásáért háláját nyilatkoztatá. Serényen bevallá, hogy érdemei nem egyéniek. Az isteni gondviselés egy utat nyitott meg a magyar nemzet előtt, s történetesen neki kellett belépnie ez útra, mellyen felsőbb intésnél, de egyébkint érzelmeinek besugallata után is örömest haladott mindeddig. A lelkes válasz szavai között megható vala különösen azon szent komolysággal tett hazafiúi nyilatkozat, miszerint az üdvözlött férfiú mindaddig el nem hagyja Debreczent, mígnem ennek kebelében vagy végét életének, vagy a hazát megmentve találandja.
E szavakra olvadásba jöttek a hallgatóknak kebleik; s a közérzelem közéljénhangokban ömlött ki. – Ekkor superintendensünk, Szoboszlai Pap István a kormányelnöknek bemutattatván, szólott ez is; szavait nem érthetők, mert néhány nap óta nagyon el van rekedve, de bizonyosan jól szólott, mert mindig is jól szokott szólni, most pedig a kormányelnök meleg kézszorítása s szives felelete is meggyőzött e felől bennünket. Utoljára a hajdukerület főkapitánya, Péli Nagy Gábor jelenté tiszteletét, s biztosítá a kormányelnököt kerületének hazafiui tiszta érzelmeiről; mire az ünnepelt férfiu bizodalmát fejezvén ki a hon szabadsága érdekében historiai nevezetességet kivívott derék magyar faj iránt, s megemlítvén vég szavaiban, miként a törzsgyökeres magyar Debreczen népéhez is szólni óhajtana, ezt azonban törődöttsége miá 24 órán belül tenni alig lehetne képes; a tisztelgő tömeg öröm- és hálaérzelmeinek kitörő nyilvánítása közben eltávozott.
Debreczen Január 9. 1849. Reggeli 10 órakor a »szabadságtéren« élénk vidor néptömeg hullámzik: termetes, harczra született férfiak, Debreczen városának s a tiszavidékének heti vásárra begyült magyar népe. A férfiak között, mint gyönge virágok a puszták füvében, szép lánykák s csinos nők tünnek fel; az egész tömegnek helyzete valami nagyszerű ünnepet gyaníttat. A város házával szembe a Szilágyi ház erkélye vörös szőnyeggel van bevonva. Minden arcz az erkély felé fordul, minden szem a vörös szőnyegen csügg. És kilép az erkélyre Kossuth Lajos, a nép üdvezitője. – Éljen! éljen! éljen! több ezrek ajkán csendül meg a nép szívének kivánata. Kossuth csöndet kér és szól. Szavai a szabadság s az örök igazság lángbeszéde:
Elmondja a népének miként törekszik a gaz ellen kiirtani a magyar nemzetet a földszínéről; elmondja, miként uszította a német kormány ellenünk a rácot, oláhot, horvátot; miként gyilkoltatja a csecsemő gyermeket, az ártatlan nőt; mint rabolja, égeti, pusztíttatja helységeinket, s ezek fölött hadsereggel támadta meg az országot, csak azért, hogy szolgaság igájába görbítse a magyar nép szabadságát, csak azért, hogy a magyar nemzet fiait kihurczoltassa az országból s idegen népek elnyomására használhassa fel. Csak azért, hogy kizsákmányolja a népet vagyonából s fizesse vele a roppant adósságot, melly annyira megy, hogy egy ember hatszáz év alatt éjjel nappal mindig számítva nem győzné kiolvasni, azt az adósságot szeretné a gaz ellenség a magyar nemzet véres veritéken gyűjtött igaz keresményéből fizetni: holott ez ország javára azon nagy mennyiségű pénzből egyetlen fillér nem fordíttatott, a nemzet fiai a katonaságból koldusbottal tértek haza, az alföld termékeny vidékei, a közlekedés nehézsége, a rossz utak miatt, gyakran szükségét szenvednek – s adott-e a bécsi kormány egyetlen fillért a magyarhoni utak készítésére? soha. A magyar nemzet mégis a legnagyobb hűséggel viseltetett az uralkodó házhoz, s vagyonával és életével védelmezte s tartotta meg a trónt; s most azzal hálálják meg, hogy a magyar nemzetet a népek sorából kiirtani, s Magyarországot német szolgatartománnyá akarják tenni. De vitéz hadseregünk, s a Tisza vidéknek törzsgyökeres magyar népe, melly mindig első kelt föl vész idején a szabadság védelmére, s melly győzött mindig, e nép nem fogja tűrni, hogy a zsarnokság zsoldos serege, a Tisza vidékének szent földét lábaival megfertőztesse; e nép nem fogja tűrni, hogy dicső őseinek hamvai fölött a nemzet szabadságát rablócsordák gyilkolják el, e nép, amit ősei megszerzettek s ezred éven át megtartottak, meg tudja védeni az országot, s épen fogja hátra hagyni unokáinak. Én bízom a népben s nem hagyom el a nép ügyét, a szabadság ügyét soha; sőt ha kell életemet is örömest leteszem érette, de a nép is legyen készen, gyámolítsa a hadi sereget; s legyen hű enmagához: – akkor Magyarhon szabadságát semmi erőszak nem fogja elrabolni.
Megoltalmazzuk! megmentjük mi a szabadságot! fölkelünk, rohanunk az ellenségre mindnyájan, mindnyájan! – s megsemmisítjük a czudarokat, – kiáltott a nép – a lelkesedés örömhangján.
Kossuth üdvözlé a népet mint testvéreit, s fölhivá, hogy vinnék haza rokonaikhoz, ösmerőikhez testvéri üdvözletét, s távozott.
A nép az áldáskodás és az átok szavaiban oszlott szét; áldá Kossuthot, átkozta az ellenséget.
E napnál nagyobb ünnepe nem volt Debreczennek.
Alföldi Hirlap. 1849 január 10.
