Vezérczikk. (Taglalat.)
Vezérczikk. (Taglalat.)
Sokszor hallottam csudálkozni embereket, mikint lehet, hogy ipar és kereskedés körüli socialis mozgalmaink ellenei okokkal teljeséggel s elannyira nem tudnának küzdeni, hogy okoskodásaikban örökké vagy gúnyt, vagy rágalmat, s vastag homlokhoz illő ráfogást, vagy elferditést, vagy legfölebb kicsipegetett egyes szavakat, s modort vennének alapul, de soha sem a dolog lényegét*, s azért is aztán olly ok- és logica-soványak minden okoskodásaik, hogy ha még egy kis gyéb nemü capacitatio, vagy legalább capacitationalis remény is ne járul hozzá, nincs a világon ember a kit capacitálni képesek legyenek. – Én ezen tüneményen nem csodálkozom, és pedig azért nem, mert hej uraim! nehéz lehet ám rosz ügyet védeni. –
Legyünk igazságosak. Kinekkinek a magáét. Azon vád alúl, hogy elleneink a dolog lényegének nem szoktak neki menni, a Nemzeti ujságot ünnepélyesen kiveszem. Az ugyan egy tisztelt barátom ismeretes elménczsége szerint ollyan, mint a francziák a megriasztott poltronról mondják: tüznek, viznek, falnak, balnak neki megy szegény, és olly bizonyos észbeli begyességet szeret még legpiczinyebb embereinél is, affectálni, hogy no! – De hiszen ez az őszgyermek, ez a nemzetietlen nemzeti csak comicus és egyéb semmi, s azért nem lehet reá haragudni, hiszen Göethe még az egek urával is azt mondatja: „Ich habe deines gleichen nie gehaszt. Von allen Geistern die verneinen, ist mir der Schalk am veningsten zur Last.”
Idéztem a mult számban a Budapesti Hiradó egy levéltöredékéből egy §-ust, melly a védegyesületről, s annak minicipiumok, tanácskozások manoeuvrirozására, vezetésére használásáról, Sir Robert Peel kereskedelmi szabadságáról, s a védvámok czéliránytalanságáról szól. Taglaljuk egy kissé ha ugy tetszik.
Legelőször is van egy rövid szóm azon gyanusitásra, hogy a védegylet a 346municipumok, tanácskozások manoeuvrirozására, vezetésére használtatik. Erre azt mondom 1) hogy ez nem igaz, a levéltöredék érdemes iróját bizonyosan valami Delrieu-féle magyar emberek, hamis jelentésekkel vezették tévedésbe. Jó volna, hirkutfőit jobban megválogatni, ha ugy tetszik. 2) E vádban egy kis baklövés van. Kár az embereket arra figyelmeztetni, hogy a védegylet tán erre is volna használható. Nekünk ez ekkorig nem jutott eszünkbe.
Mondatik tovább, hogy a védegylet „haldoklik.” – Im feleletem: körülbelől nyolc hónapja már, mióta a védegyesületről mindig azt regélik: hogy „haldoklik,” Ugyancsak sok életerőnek kell benne lenni, hogy illy sokáig haldoklik. – Én amott a másik oldalon nem ismerek az ujabb korban eszmét, melly annyi ideig élt volna, mint a mennyi ideig a védegyesület haldoklik. Pedig bizony semmit sem mulasztottak el a nemzet szegénységét conservalni akaró orvosok, hogy a haldoklás kinjainak mi hamarébb vége legyen. És még mindig nem akar meghalni.! – Ámde hagyjuk a tréfát mert a dolog szomorun-komoly.
Békes érzelmü hazafiak szavat adtak egymásnak, hogy becsülendik, ápolandják a hazai szorgalmat, s ha kapnak belföldi iparműczikket, ennek elsőséget adadnak külföldi előtt. Már most tegyük fel, hogy ezen érzelem, azaz: a védegyesület valósággal haldoklik. Olly dolog volna e ez, melly felett éplelkü magyar embernek, akármi zászlóhoz tartozzék bár, örvendeni, gunyolódni lehet? Mi volna ezen káröröm más, mint öröm a felett, hogy e nemzetnek már nincsen jelleme, nincsen nemzeti érzelme. És ha ez ekkint volna, és ha akadhatna magyar ember, a ki e felett örvendeni tudna, ha akadhatna 347ember, ki egy illy moralis sülyedés felett gunyolódhatnék, ez olly nemzeti romlottságnak volna tanujele, melly ellen orvoslat nincs; – illy bomlásnak indult nemzetnek jövendőt isten kegyelme sem adhatna.
Amde az istennek hála! a dolog nem igy vagyon. Csak szemet kell nyitni uraim! s a védegyesületnek ép, erős s a nemzet életével mindennapi jelenségeiben, a házi élet szende viszonyaiban, a növekedett ipar és szorgalom hemzsegő munkásságában fel fogjátok találni, mikint feltaláljátok a teremtő lételét, a természet minden tüneményeiben.
Azt hiszem nem tévedek minőn azt mondom, hogy a védegyesület hatása csak két tényező körül foroghat. Egyik az iparmü-productio, másik a fogyasztás.
A mi az elsőt illeti. Szeretnők látni a vstag homlokbőr azon rhinocerosi példányát, a melly szemközt a kézzel fogható tényekkel tagadni merné, hogy a gyár-productio hazánkban a védegylet óta szembetünőleg javult, terjedett, gyarapodott. Mult novemberben az ujdon keletkezésü iparmüvekből egy kis kiállitást rendezénk. – Ez csak partialis kiállitás volt, nem ollyan mint amaz országos kiállitás, mellynek másodika 1843-ról még emlékezetünkben lehet. Volt e ember, kit a kettő közötti intensiv különbség meg nem lepett? Hisz a kézzelfogható tények ereje, még a B. P. Hiradótól is kicsikará az elismerést; csak az a különös, hogy a jó urak, kik mindent elkövettek hogy ezen eredményt meggátolják, most miután nem csak néklülök, de egyenesen ellenök, daczára minden ellenzésöknek, daczára minden ármányaiknak, akadályozásaiknak az eredmény csak ugyan meglőn, eléggé tréfásak voltak azt mondani, hogy ez az ő iparpártolásuk müve!! Ezen moralis orzási vágy a legnagyobb elégtétel, mellyet a védegyesületnek nyujthattak. – Hanem valóban furcsa! mig a B. P. Hiradó az eredményt bevallja s magának és társainak tulajdonitja, addig külföldi szövetségese a triesti „Lloyd”, melly kevéssel az előtt azt hazudta a német világnak, hogy Magyarországban nincs törvény, melly az urbéri örökváltságot megengedné, most ismét azt hazudja, hogy a védegyesület öt szobát rakott tele olly gyárak müveivel, mellyek ne mvoltak és nincsenek: a B. P. Hiradó levéltöredék irója pedig azt mondja, hogy a védegylet haldoklik. Ime uraim! gyönyörü összebomlott mintája ama tuloldali tábornak, melly vezetni akarná e nemzetet, mig egyikök balra, másik jobbra indul, a harmadik pedig hátra fordul. – Induljunk utánok, ha ugy tetszik. Jöjjetek először magatokkal tisztába édes urak czéljaitok iránt, valljátok be azt nyiltan, őszintén, és cselekdjetek – vivjátok ki tettekkel statusgazdászati képességtök iránt a bizodalmat, aztán akarjatok vezérleni. – A statusgazdászat nem olly mesterség, a mi magában gazdálkodódik; itt tenni kell uraim! becsületes munkában kell átizzadni a nap hevét, de ti nem tesztek semmit, s még is vezérleni akarjátok az éber munkásokat. Vezérleni, de hová? talán magatok sem tudjátok.
A védegylet keletkeztekor a nők kék karton-ruhára valának szoritva; Pesten alig volt kapható egy rőf magyar szalag: nem semmi, mit a divatvilág izletesnek tart; a férfiak pedig miután csak nem ostrommal kiüriték a gácsi gyár posztóraktárát, csaknem darócz-posztóra szorultak. Még csak alig mult egy éve, hogy a védegylet áll, s már alig 348van a divatnak olly kivánata, mellyet a magyar műipar ki nem elégithetne. – És még is a védegyesület haldoklik!
A védegylet keletkezteig alig láttunk egy két gyárnokot, ki müvéről be meré vallani, hogy magyar mű. Még a statio-utczai vagy aszódi gombostü gyártó is müvét carlsbadinak hazudá, még a király-utcazi gyufamártó is Bécset irt gyufáinak tokjára; különben vevőre nem számithata. Ma már önérzettel teszik ki a honi firmát; a magyar háromszin le egész a „nemzeti harisnya”” caricaturai kérkedéseig szaporodik szerte Pestnek utczáin; külföldi gyárnokok magyar czimet hazudnak, a népközt falukon házaló zsidó, még a mosonyi „Wassser-crobatok” közt is budainak esküszi a prágai foszlányt, s a nyakba függesztett faládával Pest utczáin „rrreibhölzlt” orditó zsidó fiu is, kit apja 15 garas tőkepénzzel jövendő millionaerré avatott, veres krétával mázolja nyakon függő boltjára a „hani” szót! – Minő különös roppant változás egy év alatt: – – És a védegyesület még is haldoklik!
De én azt mondom nektek uraim! s Austria műipari históriájának tudomásával mondom nektek azt: hogy a lángeszü, lángkeblü József császár uralkodói hatalmának minden pártfogásával, óriás-akaratának minden erejével, ajándékaival naturalisatiójával, védvámjaival nem idézte elé az austriai műiparban egy év alatt azon kifejlődést, azon gyarapodást, azon szembetünő változást, mellyet nálunk a védegyesület ezen egyetlen szava: „vagyok”” eléidézett, – és a védegyesület még is haldoklik!
Igaz, az embernek szive fáj, ha ezen kezdettel szemeink előtt meggondoljuk minő ne lehetne már az eredmény, ha ti inkább voltatok vala magyarok, mint szenvedélyes pártemberek, s ha már nem birtatok annyira felemelkedni, hogy osztoznátok az érzelemben, melly olly békés, olly törvényszerü, olly magyar és nemzeties; legalább ne ármánykodtatok volna ellene, – ámde hozzátok illik, ti „örökös tagadás szellemei” gúnyolódni, hogy háromszáz éves mulasztást, a rettegtetéssel depotencirozott védegyesület egy rövid év alatt ki nem pótolá? – Nem ugy uraim! országos műipar amollyan erőben, s amollyan hatalomban, minőre Britannia, Belgium, Francziaország, vagy a német vámszövetség a magáét hosszu idők során keresztül emelé, a szegény magyarnál egy éj fordulatán nem emelkedhetik, kivált miután eléggé magyarok s eléggé hazafiak voltatok, a könnyen rettenő külföldi pénztőzséreknél rágalmaitokkal mindent elkövetni, hogy iparmozgalmaink náluk bizodalomra ne találjanak; – de azért a gyárproductionak csodával határos egy évi fejleménye, s intensiv és extensiv gyarapodása, beoltotta már a műipart e nemzet földébe, s nincs erő, nincs hatalom, melly annak gyökerét többé kitépje. Van kétségtelenül a kezdő gyárnokok közt nem egy desperatus szerencselovag, ki pénzüket elorozza, s aztán megszökik, avvagy megbukik, de ez másképen nem lehet, mert emberekkel van ügyünk, a szilárd megáll: az eldölt helyébe más emelkedik, és a műipar fejlik, emelkedik feltartóztathatlanul. Tényezővé vált az a nemzet életében, mellyet ki többé senki nem irthat. – Csak néhány év mulva is, nem ugy beszélend az igazságos utókor, mint ti szólotok, hanem beirandja neveiteket azon neveknek gyászlajstromába, mellyek a magyar nép kifejlődésének nem valának barátai. És oh fájdalom, hogy mondanunk kell, mikint ama régi historiai tapasztalás ujra bebizonyult, hogy a magyarnak nem 349kün, hanem mindig önmagában valának legkártékonyabb ellenei.
Magyar magyart rontja, kár!
Bár több esze volna már!
Bár több esze volna már!
Igy énekelt egy pár század előtt az ecsedi menyegzőn ostrom alatti tánczban Szirmay Lajos. – Hajh! bizony még mára is rá illik éneke.
Ennyit a productió gyarapodásáról. A mi a fogyasztást illeti. Én bizony megvallom, hogy ha nem akarnám számba venni a városi középrendben kisértő antinationalis szellemet, ha nem akarnám számba venni (némi derék kivétel elismerése mellett), a magyar kereskedésnek azon jellemét, mikint az alig egyéb még, mint a szomszédok függeteg tőzsérje, ki régi szokásba bele kövesedve, inkább koldusmód idegen botba kapaszkodva tipeg előre bekötött szemmel, hogysem saját szemére bizná magát; inkább idegen mankón botorkál, hogy sem saját lábain járna; ha nem akarnám számba venni, hogy isten nehéz évet bocsáta reánk, s e szük esztendőben okos ember bizony kétszer megforgat, mielőtt kiadná, minden huszast: ha mind ezt számba nem venném, – meg kellene vallanom, hogy a belföldi árufogyasztás ohajtásimat ki nem elégíti. Azonban ennek oka csak az, hogy kissé nagy mértékkel szeretném mérni hazámfiai cselekvőségét, s engem nem könnmyü e dolog körül kielégitni. Ámde azt sem fogja még is senki tagadhatni, hogy hazai árufogyasztás tekintetében is rendkivüli változást, mondhatni, egész izlési, és szokási revolutiót teremtett egy év alatt a védegyesület. Csak egy tagadhatlan tényt akarok emliteni.
Im itt van a szomszédban Ausztria; 60 éve ápolják minden kitelhető dajkálkodással műiparát, és még is elannyira nem tudtak a nemzeti műipar iránt 60 év alatt közérzelmet költeni, hogy az osztrák „fashionablez még ma is franczia öltönybe búvik, ha elegantnak akar látszani. – Minálunk ezen külföldiesség a védegyesület előtt csak nem általános volt. A külföld majmai valánk, tributariusai idegen szorgalomnak, s külföldi fényüzésünk előtt, melly hazánkfiainak nem nyujta keresetet, sérült érzelemmel vonult háttérbe a tehetségtelen egyszerüség. És ma! tekintsetek végig a magyar salonokon: tekintsetek végig a magyar aristocratia azon házain, mellyek állásuknál fogva hivatvák az izlésnek törvényt szabni honunkban. Hazám szent istene, minő változás! A magyar hölgyek fénykoszoruja, és a vagyonos magyar urak kivetköztek a külföldiesség, hypochondriájából, az absentismus vágyai számüzetvék, nemzeti büszkeségöket helyezik abba, mit a hazai szorgalom nyujt; s becsülni, mit a hazai szorgalom nyujt, nemzeti becsületérzésök hitágazatává emelkedett. – Legyenek megáldottak érette! Olly jótéteményt adtanak ez által ez árva, elhanyagolt nemzetnek, mellynek áldása felszámithatlan. – Ők magas állásukban talán nem is foghatják fel egészen azon varázserőt, mellyet példájuk által a nemzet érzelmére gyakorolnak. – Ámde a társas élet viszonyaiban ők a mindenhatók. Évek előtt mondám, hogy a divat hatalmasb mint a logica, s esdeklém, tegyék hogy a magyar nyelv divattá legyen: és azzá lön; azóta a magyar táncz, s most legujabban a védegyesület által a magyar kelme is divattá lőn. – Ez az ő művök. A magyar még csak most lön magyarrá, mert a nemzetiséget nemcsak a nyelv egyedül képezi, hanem nyelvben, nemzeti szokásokban, nemzeti izlésben, nemzeti 350műnek méltánylásában, szóval a társas élet összes viszonyaiban rejlik öszesen a nemzetiség. – Aztán ti magatok is, kik a védegyesület ellen firkáltok, nagy részetöknél azon pamlag, mellyen nyujtóztok, azon köntös, mellyben a védegylet ellen gunyolódtok, azon szivar, mellynek füstjével elménczkedéstöket füszerezitek, magyar mű, mellyet a védegyesület teremtett. Akaratotok ellenére bele vagytok sodorva ez egyesület sodrába, tetteitekben hódoltok neki öntudatlanul. És még is haldoklik a védegyesület!! –
Avvagy ha titeket a védegyesület életéről sem az meg nem győz, hogy a gyáriparos productio csodásan fejlett, gyarapodott és növekedett, sem az, hogy a hazai iparműczikkek fogyasztása már a legfelsőbb körökben is divattá vált, ugyan mit kellene tennünk, miszerint ne mondjátok, hogy a védegyesület haldoklik? Azért mondjátok ezt alkalmasint, mivel zaj nélkül és csendességben működünk a hazai ipar érdekében szakadatlanul. Boldogtalan tacticusok!! ugyan miért ingereltek? miért idéztek dolgokat elő, mellyekről mi nem is álmodunk! Mondhatnám ugyan, legyen nektek a ti ingerléstök szerint, de nem mondom, hanem mondhatnám, hogy ha idézgetitek az ördögöt, ne csodálkozzatok, ha megjelenik, – de ezt sem mondom, hanem mondom azt, hogy a védegylet megteremtéséhez agitatio kellett; s volt is egy kicsi, de miután meglön, működése lárma nélküli, csendes, egyszerü, mindössze ennyiből áll: „ha mire szükségünk van, honi portékát veszünk.” Ez nem jár lármával, nem jár fitogatással, hanem csendben terjeszti termékenyitő malasztját, mint az istennek áldott harmatja. – Igy él a védegyesület, s fog élni nem hat évig, de örökké. Ugy legyen Amen.
Kossuth Lajos.
