Nagy–Becskereken, julius hó 16–kán.
Nagy–Becskereken, julius hó 16–kán.
Sikerült e napokbann a Tiszán átkelt lázadó sajkásoknak a nagy–kikindai kerülethez tartozó két helységet, Tarrast és Kumandot, – azon biztatás mellett, hogy kétszáz határőr segedelmökre jövend, kikkel egyetértőleg folyó hó 15–kén becskereket hátulról megtámadandják, mialatt ugyanazon időben a perlaszi tábor a rendes katonaságot elölrül foglalkodtatandja, – nyilt lázadásra bírni. A lakosok ugyanis helységüket ganéjjal terhelt kocsikkal eltorlaszolták, – tanácsbeliöknek a törvényes engedelmességet felmondák, minden módon fölfegyverkezének, sőt egy, hivatalos irományokkal járó huszár ezredbeli hadnagyot öt legénynyel elfogván, a lázadó sajkásoknak átküldöttek. Mind ezek hivatalosan jelentetvén a megyei hatóságnak, ennek felszólitása következtében tegnap reggel 1 század gyalogság, s ugyan annyi lovasság küldeték a lázadó tarrasi község ellen. Egy óráig tartó kérelem, fenyegetődzés, capacitatio nem használt; mert a kiegyenesitett kaszákkal, villákkal, valamint lőfegyverekkel ellátott, s a helységen kívűl tanyázó lázadók a katonaságot gúnynyal, szidalmakkal illetvén, végre puskázni kezdének, minek eredménye lön: hogy a katonák által megtámadtatván, minthogy a torlaszok mögött a házakban ellenszegülésre készülének, azoknak szétrombolása után, a helység felgyujtatott; két harmad része porrá égett; ki fegyeverrel kézben találtaték lekonczoltatott, asszonyok s gyermekek azonban sértetlen hagyattak. Túl a Tiszán a lázadó sajkások három ágyú vonván a partra, azokból a lovas katonaságot, – melly a megfutamlott tarrasiakat üzőbe vette – lövésekkel fogadták; ez tehát visszafordulni kénytelenült. Hasonló sorsban lettek volna részesülendők a kumándi lázadók is; de minthogy a katonaság rögtön vissza parancsoltatott, szétveretésük iránt mostanáig mi sem történt. Holnap valószinüleg a kumándiak – kik – hir szerint már 3 ágyúval ellátva, a határőröktül segéd sereget is nyertek – fognak megtámadtatni.
Demum „ego Carhaginem delendam esse censeo” – e mondat igazságát ujabban s mind inkább látom valósulandónak. A kikindai kerület egyik végén még ott állnak az akasztófák, s a másik szélén a lakosok vesztünkre halálos elleneinkkel szövetkeznek. Ez nem egyéb, minthogy a rácz faj lelkébe befészkelte magát azon eszme – és ez kitörülhetlen – hogy a magyart tűrni nem kell, hogy a magyar kiirtandó. Itt tehát most csak az a kérdés: ki az erősebb? ki előzendi meg e kannibali, de létünket egyedül föltételező munkában a másikat? Félre ezentul minden philantropicus álmodozásokkal! a kebelben felmelegülő kígyó, csak kígyó marad mindig, melly a melegitő kebelbe eresztendi halál–fulánkját!
Tegnap reggeli fél 6 órakor a perlaszi lázadók tömegestől indulván ki táborukból, határunkba léptek; és visszanyomván kiállitott őreinket egy kedvező fekvésű halmon álliták fel ágyúikat. Tartott az ágyúzás fél 11 óráig szakadatlanul; s történt részünkről legalább 600 lövés. Egyedül ügyetlenségöknek, s az isteni gondviselésnek köszönhetni, hogy csak néhány ló esett el, és két közlegény sebesült. Mint hallók, az ellenség, gyalogságunk által, melly egy erdőben kedvező állomást foglalt el, tetemesen szenvedett; azonban, quid hoc pro tanta siti?
Tegnap átjövén a Tiszán 9 lázadó, felgyujták Kiss Erneszt ezredesnek az aradáczi határban lévő egyik majorját, és vagy 2000 kereszt buzáját, egyúttal ökröt hajtván el magukkal. Ma pedig elfoglalák több ide való lakosoknak a Tiszán álló vizimalmait, mellyeken eddig az itt egybevont katonaság számára szokott öröltetni a szükséges liszt.
