GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNRÓL.
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNRÓL.
Részint vad, részint szennyes érzetek szokták azon ürt megszállni, mellyet a kebelből elköltözött kegyelet hágy. A kegyelet – a szép és magasztos tettek e hatályos tényezője – ha a nemzet kebeléből távozik, búsító s szomorító; mert a jelennek a multtali legszebb összekötő fonalai metszetnek el ugy el azon szálak is, mellyeknek tovább fonása a jelennek a jövendőt biztosítja. Az érdemnek legszebb jutalma s egyik legnemesebb rugója veszve van. Fájdalom, nálunk újabb időben kegyelet-hiány sokképen s nagy mértékben mutatkozik. Azonban mégis reménylem: nemzetem nagy többségében van még elég kegyelet arra, hogy az, mi a Martius tizenötödike 151. számába gróf Széchenyiről áll, közbotrányt okozzon.
Gróf Széchenyitől, én régi és hű bajtársa, ollykor napszámosa is, már évek óta gyakran vagy inkább többnyire véleményben s eljárásban elértem, különböztem. Meg lőn tehát az elvrokonság köztünk többképen ingatva; a személyes barátság azonban, reménylem, nem. Én legalább annak érzetét híven tápláltam keblemben. Mindig nagyon fájt nekem, hogy magam előtt sem tudtam, nem a világ előtt, menteni azt, miként ő e közelebbi években olly ügyet, mellynek sokáig voltbuzgó harczosa, s olly személyeket, kik a jó ügynek mindig hív bajnokai voltak s maradtak, göyngédtelenűl támadott meg. – Nem tagadom azon hitemet, hogy Széchenyi a jó ügynek, mellynek ő előbb olly roppant sokat használt, később – bár használni akarva – sokat ártott.
Azonban expiálta ő e bűneit. Honához hű szíve, honáérti keservében tört meg. – S e keserv a hite szerint már eltávolíthatlan azon veszély borzasztó látására nehezedett rá, melly veszélyt események szerencsétlen összeütközése, gyalázatos pokolbeli ármány s részünkről sokszerűmegvétett lépés s eszélyhiány idézett e honra. – A csapások legborzasztóbbika érte őt, s hogy ez őt érte, s épen most érte, midőn hajdnai ereje s tevékenysége által olly sokat használhatott volna, nagy csaoás e honra nézve is. És e cspaás feletti bú s az annyi hálát érdemlő férfi iránti meleg részvét helyett, gúnyos és goromba szavkkal támadják meg őt, gyanúsítás ,hazudság s rágalom fegyverét használva.
Ha a czikkiró azt hiszi, amit írt, hogy t.i. Széchenyi nem beteg: ugy én alacson rágalmazónak nyilatkoztatom őt s mindenkit, ki azt merné állítani, hogy Széchenyi képes lehetne hona ügyét, bár mikor is, s annyival inkább a vész óráiban elhagyni, s a veszély elől megszökni, vag épen a bűn-koholta gaz reactió vétkes és gyalázatos pártfogására vetemedni.
Ha pedig a czikkiró, tudta s hitte a nagy csapást, melly Széchenyit érte: úgy iránta s barátaii s családja iránti rút kiméletlenséget követett el, csk nem gúnynyal szólván, olly szerencsétlenségről, melly minden művelt s el nem vadult kebelben részvétet, s annak érzetét gerjeszti, miként társadalmi s erkölcsi kötelesség, illy körülményben a dolgoról mentől kevesebbet szólani. Van, hála az égnek, remény, hogy honunk nagy polgárát, lélekben s testben épen, nem sokára visszanyerendjük. Addig, minden igaz magyar, fájdalmas részvéttel kisérendi sorsát. A kérdéses czikkre nézve pedig méltán kiált fel: „Szegény oroszlán, mire jutottál.”* Pest, sept. 9. 1848. Wesselényi Miklós
Minden hirlap-szerkesztők kéretnek e sorokat hasábjaikban közleni. W. M.
