Beregszász, oct. 23.
Beregszász, oct. 23.
A négy napon keresztül tartott dob- és fegyverzörej szűnni kezd, 5000-nyi nemzetőreink haza térnek epedő családjaik körébe, reménylem máskor kevesb aggodalommal és kevesb jajoktól kisérve, lándsát és kaszát ragadandók. A Hartmann gyalog ezred bujtogató gaz tisztjeivel együtt nincs többé hazánkban; kihordta a félelelem és kényszer zivatara Gallicziába. Ezen ezred ismeretes átkozott szelleméről annyira, hogy bővebben jellemeznem felesleges. Csak a tényt mondom el röviden, melly az őket kiseprett kényszer zivatarát előidézte. Ezen ezred Ung megyében feküdt, egy része bizonyos gaz Knorek főhadnagy vezénylete alatt, mint tudjuk, a kapufélfától véve búcsút, egy éjjel Ungvárról megszökik s minden kopogtatás nélkül Munkács alatt terem, f. hó 10-kén szállást és élelmezést követelvén. A város ismervén a jó madarat czimboráiról, különben is tartván azon ezredből a kellő számot, megtagadta. Ez egy éjelre legényeivel egy udvarra huzódott, másnap követve a Munkácson tanyázott több társaitól a vár alatt állította fel seregét. Majd, miután az igen derék várparancsnok Laube őrnagy be nem eresztette, az oct. 3-iki híres manifestum kihirdetését követelte a város birájához küldött levelében, gyujtással és hadi törvénynyel fenyegetőzvén. Megkisértette fenyegetések közt ugyanezt Szintay kormánybiztosnál, majd a lelkészeknél s várparancsnoknál. Fenyegetésének ellenfenyegetés lett eredménye. Ekkor a Munkácson ülő megyei teljhatalmú bizottmány Eötvös őrnagygyal egyetemben elhatárzák minden használható erőt mozgásba tenni. Az összes megyei nemzetőrség fegyverre szólíttatott. Aggodalommal néztük a jövőt; 17 szuronyos puskánk, vadász fegyvereink meglehetős számmal és lándsák, vasvillák, a jól fegyverzett Hartmannok 600-an, 800 társuk Máramarosból minden órán váratott. A vár csak névvel, de valósággal kezünkbe nem volt, mert 12 nemzetőrünk ben, 200 sorkatona ellenében. Megtudtuk a rabló Simonics beütését, meg azt, hogy ezek is hozzá csatlakozni és Ungon keresztűltörni akarnak. Ekkor elhatárzá a választmány tudtul adni a Hartmannoknak, hogy rég ki levén már parancsolva az országból, f. hó 21-eig a vereczkei utvonalon Gallicziába kiereszti bántatlanúl, ellen esetben, ha addig ki nem vonulnak, vagy másfelé huzúdni akarnak, megsemmítésöket várhatják. Felszólíttattak a szomszéd megyék is; mind készségüket ajánlák. Azonban a bécsi események segítettek itt is kissé; a fenyegetőző hang kéréssé változott; az ellenséges fenyegetés baráti hangokba olvadt. S igy f. hó 20-án a 600, Munkácson keresztül Vereczkének vonult. – 21-én estve kellett volna a marmarosi 800-nak megérkezni. Ennek megparancsolta a bizottmány, hogy Munkácsra bejőniök nem szabad, hanem csordájuk többi része után kell menniök, engedelmeskedtek. 22-én reggel kaptunk kétszáz szúronyos új fegyvert és egy felszereletlen kartács-ágyút. Ha csak ezen fegyverünk lett volna is, máskép beszélendettünk a Hartmanokkal, mert magyarjainkban a lelkesedés nem hiányzik, s az egy század önkénytes nemzetőrök is megmutatták volna ki fiai. A fegyverek megkapása után, 6 század nemzetőrség a város körűl felállíttatván, Szintay k. biztos, Pulszki alezredes és Eötvös Tamás őrnagy a várba bemenvén, annak valóságos áltadását kivánták, mit a derék Laube várparancsnok teljesített is. 150 nemzetőr betétetett, 50 hagyatott meg, minden tiszt nélkül, mert az egy jó kovászból van gyárva – a várőrizetből, a nemzetőrök szolgálati bevezetésére. S igy már most örömmel mondhatjuk, hogy a hős Zrinyi Ilona, Rákóczi sat. laka, a nemzetnek olly rég nem tulajdona, az önkény egyik átkos emlékű és könynyel áztatott vas ketrecze már most a mienk. Köszönet és a nemzet hálája a derék Laubénak! – r. l.
