Erdélyből.
Erdélyből.
Rendkivüli uton érkezett hozzánk a Siebenbürger Botenak egy száma, mellyből, részint mivel régibb dolgokról szól, részint az előttünk ismeretlen előzmények miatt érthetlen, csak annyit jegyezünk ki, hogy az ott dúló oláhcsorda ne igen élvezheti a nyugalom kényelmeit, mert a székelyekkel hol itt, hol ott történnek összeütközések, és hol ezek mutatkoznak, mint azt a nevezett gonosz irányú lap maga sem tagadhatja, az ezerekből álló csoportok többnyire szétfutnak. Kár, hogy azon erő melly a székelyekben van, nincs rendezve és öszpontosítva; akkor nem igen sikerűlt volna Pachner uramnak ephemer győzelmet is kivívhatni. Azon úr, ki néhány hónap előtt állítá, hogy szavára az egész székelység fölkel, de ennek még nem látja idejét, bizonyosan megfeledkezett szaváról.
Az említett lapból, melly kedves párthívei vandal barbarságát, a mennyire csak lehet, szereti simogatni és palástolni, az oláh hadjárat jellemzésére még csak egy adatot vonunk ki. „Nov. 14-kén – így ír – Czobiére, Kőrösbányától negyed órányira mentünk, s ott éjjeleztünk is. A körösbányai románok néhány órával előbb a „mongol zsiványok” által fölakasztott 7 román kapitányt levevén és koporsókba tevén, mig egy popa a ceremoniát végezte, hat elfogott magyarnak magának kellett magát felakasztania. A kötél nagyon vastag levén, némellyikök jó sokáig kínlódott, s ez alatt egyes lövések történtek reájok a románok részéről”. Ha valaki e hajborzasztó kegyetlenségeket olvassa, lehetetlen nem gondolnia, hogy a civilisatio, végképen kihalván, ismét a középkor századai térnek vissza. És ez embertelen kínzásokat mind az austriai dynastia emberei, az osztrák császár zsoldosai végzik.
