I. A sánta gyógyszerész meglepő vallomása
I. A sánta gyógyszerész meglepő vallomása
Az orvosok, akiknek véleményétől függött, hogy a Tiszából kifogott holttest egykorú lehet-e Solymosi Eszterrel, egy tizennégy-tizenöt esztendős leány holttestével, egy júniusi estén érkeztek Nyíregyházára, és az Európához címzett vendégfogadóban szállottak meg.
Hárman jöttek, három országos nevű orvostudós, akiknek véleménye majd körülbelül eldönti, hogy a tiszadadai csonkafüzesnél partravetődött női hulla miféle eredet. Csakugyan lehetséges az, hogy a bajbajutott zsidók kedvéért egy idegen hullát úsztattak a Tiszán, amely hullának se életkora, se testi terjedelme, se egyéb sajátsága nem lehet azonos egy fiatal hajadonéval, hanem valami kimustrált nőszemélyével? Vagy talán a Glück eszlári boltos húszesztendős leányáéval azonos, aki körülbelül abban az időben halt meg, amikor Solymosi Eszter eltűnt, és az eszlári temetőből a szegény Glück leány holttestét kellett kiásni, hogy a zsidók kimenekedjenek a bajból?
Az orvosoknak kellett véleményt mondani a nagy pör legnagyobb kérdésében, hogy Solymosi Eszter halála olyanformán történt, mint azt némelyek eddig is gondolták, hogy a szegény leányka önszántából (vagy valamely titokzatos szerencsétlenség révén) a Tiszába esett, és odafulladt; majd holttestét a víz sodra Eszlár alól Dadára, a füzesbe 525sodorta?
Ez volt a tiszaeszlári per magva, amely magból nőttek azok a „vallásszertartási gyilkossági” vádak, amelyek egy egész országot izgalomban tartottak több ideig, mint esztendőig; amely vádból következett a másik vád, amely szerint a gyilkosság tetteseinek megmentése céljából egy ismeretlen holttestet öltöztettek Solymosi Eszter ruháiba, hogy az igazságot téves útra tereljék…
*
A pesti egyetemi tanár úr, a medvekülsejű, mogorva, többnyire hallgatag, csak felindultságában sokszavú Scheuthauer professzor úr „szügyébe vágott fejjel, haragos tekintettel nézett körül a városon”, ahová az esti vonat meghozta.
– Kuruzslók és bábák városa! – mondta, mikor leszállott talyigájáról az egyemeletes fogadó előtt, mert ő csak ebből a szempontból ítélte meg a már akkor is nagyon szép fejlődésnek indult Nyíregyházát, amely akkor körülbelül ötven és egynéhány esztendős volt.
Mogorván, kelletlenül, bozontos szemöldökei alól haragos pillantásokat lövellve maga körül foglalta el helyét másnap a törvényszéki tárgyaláson, mintha ő lett volna nyomban a legfőbb elnöke azoknak az eseményeknek, amelyek az orvosok vizitjével kezdetüket vették.
*
Külön asztaluk volt az orvosoknak a tárgyalóterem közepén, éppen úgy zöldposztóval volt borítva az asztal, mint a bíráké. Az asztalfőn a galambősz hajú Scheuthauer, mellette jobbról a kolozsvári egyetem küldöttje, Belky tanár úr – elegáns, barna, mint egy erdélyi mágnás –, balról 526Mihálkovics, a pápaszemes tudós, aki a legtürelmesebbnek látszik a tudósok között. Nemigen jön ki a sodrából, akármint verdesi mellette az asztalt Scheuthauer, aki minden egyes tanútól legalábbis tudományos képzettséget kívánna, mint amilyen képzettsége neki, az európai hírű professzornak van.
Az orvos urak elsősorban arra a bizonyos Zurányi nevű tiszalöki gyógyszerészre kíváncsiak, aki karbolról gondoskodott a tiszadadai hulla megtalálásakor, és ezzel jelét adta annak, hogy tudja, mi a kötelessége a tudomány szolgájának a tudatlanok között.
Akik emlékeznének a feljegyzésekből a korábbi Zurányira, a fuvolázgató, ábrándos tiszalöki gyógyszerészre, azok nagyon csalódnának, ha Zurányit mostani egészségi állapotában meglátnák. Betegsége (lábbaja) előrehaladt azóta, botra támaszkodva lépett be a terembe az egykori életvidám patikus. Az elnök intézkedik is nyomban, hogy széket adjanak a sántikáló úriember alá.
Zurányi most bezzeg nem ugrana oly szolgálatkészen a sírgödörbe, mint tavaly tette, mikor még a szerelem is hajtotta – mondják a hallgatóság körében, mert az ábrándos gyógyszerésznek az volt a híre, hogy többek között egykor Solymosi Eszterbe is szerelmes volt, mikor még nem bírt a szívével, mint faluhelyen a fiatal gyógyszerészsegédek…
Ámde hölgyhallgatóság úgysem volt e napon a teremben, miután a nyíregyházi nők nem akarták meghallani azokat a kényes kérdéseket, amelyeket a „vén medve” Scheuthauer esetleg „megengedett magának”.
Zurányi minden feszélyezettség nélkül vallhatott arról, hogy milyennek találta ő a 527holttestet.
– 144 centi volt – ismételte az orvosok meglepetésére, mert Zurányi még ott a sírgödörben megmérte a holttestet.
– Önnél volt mérték? – kérdezte az elnök.
– Nem, hanem Weinberger bérlő úrnak a zsebében volt egy centiméter, ezzel eszközöltem a mérést.
Majd a holttest lábán látott tehéntaposás nyoma felől kérdezgették Zurányit, amely jelről jóformán senkinek se volt bővebb tudomása, csak olyan ábrándos embernek, aki a leányka lábát még életében többször kezében tartotta.
Scheuthauer tanár úr nyomban elő is vette ez irányban a sok mindent tudó, harmincesztendős gyógyszerészt:
– Tessék nekem megmondani, hogy az a heg csak a szélén volt-e barnás, és a centrumban, a közepe táján talán fehér? Tehát egy fehér korona körül barnás szegéllyel? Vékonyabb vagy vastagabb szegéllyel-e, vagy az egész egy barnás korong volt? De egészen talán egy vart sejtető fehér csík volt?
Zurányi:
– Ha megengedni méltóztatik, legcélszerűbb volna, ha lerajzolnám. Mert több mint hússzor is lerajzoltam otthon.
Mond Zurányi, és ügyes kézzel, ábrándos ceruzavonalakkal, mint valamely virágot: lerajzolta Solymosi Eszter lábát és a lábán látható sebhelyet, hogy a szakértők kézről kézre adták maguk között a rajzot, és nagy elismeréssel bólintottak Zurányi rajzolási tehetségének. (Egy falusi gyógyszerész még azt a lábat se tudná lerajzolni, amelyet kezében tartott?)
Nagy kár, hogy a mindent tudni akaró Scheuthauer tanár úr csakhamar olyan kérdéseket is intézett a gyógyszerészhez, amelyek a női test egyéb titkaira vonatkoztak, amely kérdésekből olyasmit is lehetett gyanítani, hogy a sírjában 528feltalált leányka hullája nem volt egészen olyan, mint egy égből leszállott angyalé.
Zurányi ellenben kifogástalanul felelt, mint a tudomány szolgájához illik tudományos kérdésekben. Nem lehetetlen, hogy az ambiciózus gyógyszerész orvosi könyveket is lapozgatott előbb, mielőtt a törvényszéki tárgyaláson megjelent.
Bár csak férfiak voltak jelen a törvényszéki tárgyalásnak ezeken a napjain, a teremtésnek ezen erős idegekkel megáldott kiválóságait is megrendítette az a jelenet, amely ezután következett.
A törvényszék pincéjéből egy batyut hoztak fel a szolgák, és a batyuból Solymosi Eszter viseltes ruháit kezdték kibontogatni. Ott volt a téli kendő, az otthonka, a rövid ing, a kötény, amelyet vörös övnek néztek gyűrődöttségében a sírnak első megszemlélői, de Zurányi nyomban tudta, hogy az Eszterke köténye, mintha régebbről ismerte volna a figyelmes gyógyszerészsegéd.
Ezek a ruhácskák egykor nagyon bájosak lehettek egy fiatal hajadon testén; az otthonkának varázsa tán vetekedett bármely nagyvilági hölgy öltözetével, a szoknyácska ráncai csinosabban fodrozódhattak a színházi táncosnők fodrainál… De most, egy esztendő múltán, midőn e kánikulai napon kiteregették őket a bíróság és a szakértők előtt, a tiszaeszlári vérvád egész fertelmes bűzét magukkal hozták a túlvilágról!
Kiállhatatlan szag töltötte meg a termet. Talán ne is időzzünk mi, kései szemlélői e jeleneteknek a tárgyalás e pillanatainál. Nemigen tehetnénk meg azt, amit Scheuthauer tanár úr, aki kezében bontogatva a ruhadarabokat, 529megszagolta azokat, aztán elismeréssel adta tovább őket a mellette ülő Belky tanár úrnak, mondván:
– Valódi hulláról való ruhák!
Az elegáns erdélyi úr, aki külsejében inkább egy kolozsvári grófnak látszott eleinte, mint orvosnak: ugyancsak helyeslőn bólintott a ruha megszagolása után.
Zurányi látható erőfeszítéssel megmaradt a tudomány szerény szolgájának, és a ruhák megszemlélése után kijelentette, hogy valóban ezeket a ruhákat öntötte le annak idején húsz gramm karbollal…
De Gruden Ernő törvényszéki bíró úr, aki a tárgyalás negyedik hetében is még oly finoman mosolygott, mint egy fantáziabeli, régi királyságbeli francia márki: ekkor váratlanul „beadta a kulcsot”, mint könnyebben mondani szokták. Rosszul lett, elsápadt, és ingadozó léptekkel ment le az emelvényről.
(Többé nem is jelent meg a bírósági tárgyaláson: helyét a pótbíró, a későbbi táblabíróvá lett Fehér Barna foglalta el.)
Csak a szakértők voltak megelégedve a dolgok menetével. Scheuthauer tanár úr többször elismeréssel bólintott Zurányi gyógyszerész úr felé: „passzió ilyen tanúval dolgozni”, mondván.
Míg a helybeli orvos urak egyike, Trajtler Soma, aki annak idején a boncolását végezte a tiszadadai hullának, többször felkapta gavalléros, paripás fejét, kipödrött bajszát, úriemberes tekintetét, amikor Eötvös Károly a védőemelvényről mindenféle célzásokat tett arra nézve, hogy a boncolásról felvett jegyzőkönyvben hiába keresné azoknak a megfigyeléseknek nyomait, amelyeket az egyszerű tiszalöki 530gyógyszerész tett például a tehéntaposásról, mint Solymosi Eszter testén lévő legkétségtelenebb jelről.
– Állunk elébe! – kiáltotta Trajtler Soma a csípősködő védőnek, míg Scheuthauer tanár úr bozontos szemöldökei alól kutató pillantásokat vetett jobbra és balra.
Itt, úgy látszik, hogy még a tudománynak is harca lesz a tárgyalás következő napjain.
*
Közeledik az idő, amikor világosság derül a tiszaeszlári titokra. Eötvös Károly rengő céhmesterléptekkel sétálgat a városban, és az ezüstforintosok osztogatását végleg beszüntette, mert szokatlan csendesség lett egyszerre a hangoskodó városban, amikor a „tudományos szakértők” betették oda a lábukat.
– Egy tehéntaposás buktatja meg az egész históriát? – kérdezgették egymástól a hallgatók, amikor a tárgyalás hírét szertevitték a városba.
