A vén sas
A vén sas
Régen volt ilyen melankolikus az ősz a Nyírségben… pedig Magyarországon azelőtt is itt szokott az október a leghosszabban, bánatosabban, érzelmesen ásítani a rőt mezőkön, búskomoly vadvizeken, nyírfákon, amelyek úgy reszketnek, mint az öregasszonyok. Posta most ritkán jön a Nyírségből, bizonyosan csendesen alusznak a kastélyok, udvarházak, tanyák a leereszkedő ködben, az égboltozat felhői megannyi gyászoló arcú őszi barátok – a dér-piros reggelek, télelői füstbe burkolózó alkonyatok oly eseménytelenül múlnak, mint a kalendáriomi hétköznapok; nem hallani agárversenyről sem az agarászok báljáról – olyan messze van ide a Nyírség, hogy napokig tart, amíg a hír idáig érkezik. Talán gyorsparaszt hozza, vagy ismét jár Biasini delizsánca… és fáradt utasok, mikor kinyújtóztatják törött derekukat a pesti vámnál, csendesen mesélik: meghalt ám az öreg Kállay Andris. És mikor ezt a hírt hallja az ember, úgy érzi, hogy ismét egy lap fordult Magyarország történetében, végleg elment ismét valaki a borús magyar ég alól, aki ezt az országot valóban, két szemével még olyannak látta, amilyennek Jókai leírta; elballagott egy ősz magyar nemes, aki hazáját két emberöltőn át ésszel és szívvel és nem lankadó honszerelemmel szolgálta; ellépkedett egy büszke kemény magyar, akit én mindig úgy néztem ifjúkori fantáziámmal, mintha Zabolchot, a honfoglaló vezért látnám megelevenedni a főispáni székben. Ilyenek lehettek azok az ázsiai ősök, akik lóháton jöttek a Don mellől. Középtermetű volt, mint a réti sas és szívós, töretlen, ruganyos, mint azok a kardvasak, amelyeket a szabolcsi homokbuckákban találtak az ősmagyar sírokban; mélyen ülő keselyűszeme messzi nézett, mint ősapjáé a tokaji Kopasz-hegyről; hátravetett szeme, büszke szakálla, az „első foglalásból” származott nagyhalászi domíniuma, zengő lelke, a múlt század nagy magyar táblabíráinak műveltségét is messze felülmúló kvalifikációja – mert hisz késő öregségéig284 mindig tanult –, a nemzeti történelem humuszában gyökerező családfája, szent rajongása a boldogtalan magyar fajtájáért, fáradhatatlan lelkesedése a közügyekért: arra is alkalmasak lettek volna, hogy az egész ország vezére legyen, de ő nem akarta elhagyni a szabolcsi határt, amelyet a honfoglalók egyenes leszármazottjaként őseitől örökölt. Itt érezte ő jól magát a Nyírségben, ahol hosszú élete folyamán felnövekedni és meghalni látta maga körül az embereket, a jegenyefákat, összeroskadni meg ismét talpra állani a magyar nemességet, elpusztulni és újraépülni udvarházakat… ahol néha úgy áradt a lelkesedés (a „nemzeti ellenállás” idejében legutoljára), mint tavaszkor a Felső-Tisza, ahol úgy aludt el a hazafias hevülékenység, mint a messziségben a pásztortűz… sok jó derék magyar embert látott elnyargalni maga mellől a ködbe borult homokbuckák felé, ahol az ősök várják, gyűjtik, toborozzák maradékaikat, mintha az volna megírva a csillagokban, hogy a históriai széllel, az ezeresztendős avarral, a futóhomokkal, sátoraljával, ősi mitológiájával, szekértáborával ismét vándorútra kel a nemzet… a legendák ködalakjai leszállnak a Kárpátról, előjönnek a mélyen rengő pusztai éjszakából, a fehérvári királysírokból, és ismét megy, vándorol a nemzet, amerre a csillagai vezetik.
Mintha most is látnám a kalpagos, díszmagyaros kiskirály büszke alakját, amint a nyíregyházi új vármegyeházán elnököl a megyei urak között, az ősz-veres, kopasz és négyszögletes koponyák felett (amelyeket a megyei főorvos, a tudós Jósa András mindig összemért a cölöpsírokban talált csontokkal). Röviden, félig elharapva, szinte ajándékba adta a szavakat az emelvényről, utóda azoknak a magyar főispánoknak, akik csillogóvá, pompázatossá, fejedelmivé tették a soha többé vissza nem térő nemzeti históriát. Ebben a vármegyében akkoriban még mindenki emlékezett a „fokosnak fénykorára”, a nagykállói öreg megyeház őrizgette régi választásoknak zúzott emlékeit, a zöldre festett rácsos kapuk mögött (itt született az a bizonyos nóta is) elégedetlen, elkeseredett, mogorva honfiak fenekedtek a mindenkori kormány ellen, évtizedekig csupa ellenzéki képviselőt küldött Szabolcs Pestre. Kállaynak kellett annak lenni, aki ráncba szedje ezeket a kemény, fenyegetőző magyarokat.
A nyírségi ködben halkan ellépdel Kállay Andris, mint utolsó szemtanúja annak a félig alvó, félig parázsló múlt századbeli megyei közéletnek, amely még mindig azt álmodta, hogy a régi vármegyei285 világot vissza lehetne állítani, feliratban megbélyegezte a moderneskedő Grünwald Bélát, opponált és politizált, nehezen egyezett bele a közutak javításába, de magyar volt, mint az ypszilon.
A nyíregyházi Morgó temetőben, ahol a honfoglaló Süttő nemzetség mauzóleuma körül többnyire csak a múlt századbeli magyarok feküsznek, most újra felnyitották a régen lezárt temetőkapukat, hogy a kései őszidőben, mély borulatban érkező Kállay Andrissal teljes legyen a régi Magyarország nyíregyházi galériája.
1919286
