A Poprád nem jön haza
A Poprád nem jön haza
Boldogházi-Felsen, a semmittevő, akkoriban második esztendeje lakott a Kárpátok alatt egy ócska kastélyban, és egyéb híján azon gondolkozott, hogy miért folyik a Poprád folyó minden más magyar folyóval ellenkező irányba: felfelé, a Kárpátoknak, kifelé, a határon túl, lengyel földre? Egy barna, jablonkai medve bőrén heverészve gondolkozott Boldogházi-Felsen, és annyira belefáradt a semmittevésbe, hogy még a szokásos cigarettát is elfelejtette megsodorni. Fehér, kék eres kezét a feje alatt nyugtatta, amely hullámos fekete hajjal volt borítva, míg fáradt, nagy szemét gondolkozva függesztette a mennyezetre. Egy vastag selyemujjas borította testét, amelyről azonban a gombok hiányoztak, míg a lábán félcipő volt, amelyet ő papucsnak hívott. Mint afféle jó családból való ember, megmosakodott ugyan mindennap, de a borotválkozással már nehezen tudott kibékülni. Ugyanezért nem mozdult ki naphosszat az ócska kastélyból, ahol magánosan lakott, és a Pestről érkezett leveleket, újságokat felbontatlanul rakta a sarokba. A kék borítékú levelek, amelyek a Felsen és Társa európai hírű szövőgyár firmájával voltak ellátva, már kívülről elárulták a tartalmukat. A borítékon hol az édesanyja, hol a fivérei írását ismerte fel, és kívülről tudta, hogy családjának tagjai milyen kifejezésekkel szoktak élni. Az anyja könyörgő levelei éppen olyan hatástalanok maradtak, mint a fivérek korholó, szigorú írásai: a harmincesztendős férfiúnak esze ágába se jutott elhagyni megszokott magányát, és a cég üzleti dolgaival törődni. A hivatalos gépírásos leveleket nevetve dobta félre, a Felsen és Társa cég egyik tulajdonosa még a legutolsó esztendő mérlegét sem tartotta érdemesnek a megtekintésre. Boldogházi-Felsen Ottó egyszerűen elutazott Budapestről, mert gátolták a semmittevésben, és aludni sem hagyták néhanapján kedvére.
– Mióta élek – mondta elutazása előtt –, sohasem hagytatok eleget153 aludni. Mindig felköltött valaki. Most elmegyek, hogy kedvemre kialudjam magam!
A család birtokában volt az ócska kárpáti kastély, amelyet valamelyik Felsen azért vett meg elzüllött tulajdonosától, az utolsó Miczky gróftól, hogy majd egyszer lovagvárrá alakítja, ahol a Miczky ősök képeit Felsen ősök képeivel cserélik ki. A dologból nem lett semmi, mert a Felseneket sohasem hagyta a szövőgépek kattogása lovagvárakkal, ősapák képeivel törődni. A Miczky ősök nyugodtan megmaradhattak a hosszú, bolthajtásos folyosó falán, és akár azt gondolhatták, hogy a kastély még most is a család birtokában van. Felsen Ottó helyükön hagyta a régi bútorokat, az öreg cselédeket, és a mozsárágyú most is megszólalt azon a napon, amely napról valamelyik régi Miczky így intézkedett. Talált a kastélyban egy hatalmas nyoszolyát, amilyenben a sokgyerekű lengyel nemesasszonyok szoktak hálni, talált egy akkora kandallót, amelyben máglyanagyságban ropogott a fenyőfa – a nyoszolyában kedvére kialudta magát, a kandallónál melegedett, esze ágában sem volt bezárt szobákat felnyitni, szentképek alatt égő örökmécseket eloltani. A medvebőrön heverészve tán még valamivel lustább, álmosabb lett, mint budapesti lakos korában. A Miczkyek tunyasága, semmittevése mintha a színes ablakokon betáncoló napsugár villogó porszemecskéivel belopta volna magát a Boldogházi-Felsen különcködő lelkébe. Miután a Miczkyek sem törődtek soha szövőgyári ügyekkel, nem leveleztek, nem gondolkoztak, Felsen Ottó most már egészen természetesnek találta, hogy életét a magányos, régi kastélyban fogja leélni, és sohase látja többé Budapestet. Azt a mogyoró nagyságú valamit, ami talán kő volt, vas volt, vagy éppen aranyból való volt, amely egyszer kicsúszott mellénye alól, és a Dunába esett, többé sohasem találhatja meg. A nyári este aranypiros felhői alatt lágyan borultak össze a távolban a Margitsziget öreg fái, a katonabanda egy régi valcert játszott, és Boldogházi-Felsen a hajó korlátján áthajolt. Akkor történt ez a baleset: kiesett a szíve a helyéről, és a Duna fenekére esett. Azóta egy lyuk van ott bévül. Felsen Ottó nem szólt senkinek a dologról, csak kerülni kezdte az embereket.
Ha megtudnák, hogy nincsen szívem, hogy a Dunába ejtettem azt, kinevetnének, és bolondnak tartanának – gondolta magában.
A lyuk – a szíve helyén – néha zsibbasztóan fájt. Felsen Ottó a tenyerét a fájó helyre szorította, és azon töprenkedett, hogy vajon mással154 is történt-e már ilyen baleset. Honnan lehetne egy új szívet venni a régi helyébe? De még az édesanyjának sem merte bevallani a titkát.
A régi Miczkyek között sétálgatva, a kárpáti kastély egykori lakóit elgondolkozva nézegette. A lengyelesen öltözött, zöld mentés, prémes, kucsmás és semmitmondó arcú Miczkyek üres tekintettel bámultak egymásra a folyosó két oldalán. A szakállak és bajuszok nagyra nőttek, és egyik-másik még sárga csizmáját vagy aranyos bakancsát is felrakta a kép szélére. A feje felett mindegyik ott viselte a medvés, saskeselyűs címert, de egyiknek se volt a szíve a képre föstve.
Talán ezek is elvesztették a szívüket, éppen úgy, mint én – gondolta magában Boldogházi, és különösen egy félszemű, zsiványképű Miczky őst szeretett, mert annak egy tőr volt a szívébe mártva. Állítólag ezt a vén haramiát szentnek tartották a családban.
Tehát abban az időben, midőn már csak a kastély alatt elfutó Poprád érdekelte a szív nélküli embert, olykor felkelt a medvebőrről, és egy hátulsó folyosón, végig a titkos ajtón, a folyó partjára ment. A fehér keblű, kék hegyek bőven eresztették a hó levét, és a Poprád megnövekedve, tavaszias sustorgással vágtatott sziklás partjai között. A jégtáblák egymást megelőzve futottak a havas árral, és a bokrok bolyhosodni kezdtek. A falusi tanító, aki az egyetlen ember volt a világon, aki tudott Boldogházi-Felsen titkáról, nagy csizmáival nyomban a helyszínére érkezett, ha a kastély urát a folyó partján látta őgyelegni. Hátrafont karral, elgondolkozva nézte a vizet, és a tanítónak háromszor is kellett köhécselni, amíg észrevette.
A víz hátán egy darabig szalmafödeles háztetőt repítettek tova a hullámok. A tanító köhögött:
– Hehe, ugye, nagy kutya a Poprád. Elviszi a szegény tótok házikóját. Elviszi a gerendákat, a gyerekeket, a lovakat, néha még az öreg tótokat is. Mert nem bírni vele ilyenkor. Hehe – fejezte be szavait a sárga bajuszú tanító, és hol levette, hol feltette a kucsmáját, amit Boldogházi ajándékozott neki a kastély kamrájából. (Volt egy zöld bundája is a tanítónak, valami vajdaságot viselt Miczky hagyatéka. Vasárnap abban kellett neki járni.)
A folyó hátán most egy pár rongyos bocskor úszott, aztán mindjárt egy kis, piros falevéllel teli bölcső.
– Viszi a Poprád a bölcsőt. Valahol alul meghalt egy gyerek, odafent pedig, a határszélen túl születik egy gyerek. Annak viszi a folyó a155 bölcsőt. Talán már holnapután egy kis lengyel gyereket fognak benne altatni – beszélt a tanító, és a sapkáját titokban jól belehúzta fejébe.
Későbben úszó fagerendák, elszakított kerítések, kicsavart fenyőfák jelentkeztek a mozgalmas folyón.
– Odafent csákánnyal várják már az emberek a Poprádot – szólt a tanító, és a hegyekre mutatott. – Nekünk nem ád semmit a folyó, mindent elvesz csak: kis gyereket, nagy gyereket, néha még szép, szerelmes lányt is. Mindent a lengyeleknek visz.
Boldogházi csak ekkor szólalt meg:
– Ennek is a királyok az okai – mondta –, mert vigyáztak volna jobban a folyóra.
– Lehet is erre a kutyára vigyázni! – legyintette a tanító. – Nyáron még csak hagyján. Elhever, mint egy sárga macska, amikor ruhamosó menyecskék énekelnek neki a folyóban, térdig felgyűrvén a szoknyát. De télen…
– Mondom, hogy a királyok csinálták rosszul a dolgot – kiáltott fel hevesen Boldogházi. – Szív nélküli emberek voltak szintén. Zsigmond zálogba tette a szepesi városokkal együtt a Poprádot is. A folyó tudta kötelességét. Nyomban megfordult, és irányt változtatva, visszafelé kezdett folyni, új gazdája országába. A városokat visszaváltották, de a Poprádot nem. Azért sajnálták érte a pénzt, mert se katonával, se adóval nem fizet. Ha egyszer valakinek eszébe jutna keresgélni a régi adóslevelek között, s kiváltaná a folyót a zálogból, a Poprád mindjárt hazajönne.
A tanító csóválta a fejét.
– Vénasszonyt nem lehet új erkölcsökre tanítani – válaszolt.
– Ne papoljon. A kastélyban van egy régi térkép, egy régi mérnök térképe. Azon világosan láthatni, hogyan lehetne a Poprádot újra hazahozni. A határszélen van egy középkori malom, ahol puskaport őröltek valamikor: hol a lengyel vajdáknak, hol a környékbeli haramiáknak zúgott a malom. Hát ennek a malomnak a gátját kellene csak a levegőbe röpíteni. A Poprád megfordulna nyomban. Az egykori lengyel kapitányok azért csinálták azt a furfangos gátat, hogy a szepesi városokat féken tartsák vele. Ha a gátat eltávolítják, a Poprád vize elönti az egész Szepességet. Így írta meg azt Miczky Jaroszláv, aki egyszer itt parancsolt a Hernádtól a Dunajecig.
A tanító ismét lekapta a sapkáját, és alázatosan forgatta Miczky Jaroszláv eleven utódja előtt.156
– Holnap megnézem azt a gátat, ha parancsolja! – felelt.
– Aztán szerezzen puskaport, Prékopa. Sok puskaport. Majd meglássuk, nem bírunk-e ezzel a folyóval!
A tanító lengyelesen meghajolt, és elballagott a rongyos falucska felé. A szív nélküli ember megfenyegette az áradó folyót, amely alattomos zúgással sodorta a partokat.
– Be foglak szüntetni, te kutya! – mondta Felsen Ottó a folyónak, amelynek kanyarulatánál most egy elsodort ló hullája jelent meg a jégtáblákon.
– Nem garázdálkodol itt tovább – szólt még Boldogházi –, bizonyosan sok szív lehet a medredben elveszítve. Talán valamelyik Miczkyé is. Te kutya, te!
Másnap az ünnepi bundában kopogott Prékopa a kastély kapuján. Egy nehéz hordót cipelt maga után kézi szánkón, és titokzatosan hunyorított a szemével.
– Itt a puskapor, nagyságos úr!
A szív nélküli embernek felvillant a szeme.
– Holnap légbe röpítjük a malomgátat! – felelt izgatottan. – Már csak egy napig tart a folyó garázdálkodása. A Poprád hazajön.
A puskaporos hordót elhelyezték a folyosón, és a tanító beleigazította a hosszú kanócot.
– Csak meg kell gyújtani, aztán még megreszket tőle a gerlachfalvi csúcs is – mondta, és a hosszú bundaujjak alatt a kezét dörzsölgette.
A szív nélküli ember nagyon megörült a tanító szavainak.
– Megreszket tőle az egész Kárpát! – tódította. – A Kárpát, Prékopa.
És még egy bundát ajándékozott a tanítónak, amely bundát Szaniszló király viselte valamikor.
– Vasárnap ebben énekelsz a templomban, Prékopa fiam!
A tanító savószínű szemei még egy pár zöld csizmára tapadtak nagy szerelemmel. Hát azt is neki adta Felsen.
– Most pedig gyerünk vacsorázni!
Az öreg gazdasszony – „a kárpáti boszorkány”, mint Felsen mondta – az asztalra tálalta a vacsorát. Egy vaddisznósonkát főzött meg, és két nagy kupa bort állított a tál mellé.
A házigazda és vendége jókedvűen falatoztak. A szív nélküli ember jókedvében tegezte a tanítót, és megdicsérte annak kapa után ültetett, sárga bajuszát.157
– Vajon helyeselnék-e a Miczkyek a robbantást, ha tudnák? – vetette fel a kérdést Felsen.
A tanító a bajuszát pödörgette.
– Minden bizonnyal. Hisz ez még az ő kötelességük lett volna, mert ők voltak itt a legnagyobb urak. Nekik lett volna szabad megfékezni a hűtelen folyót.
– Hát majd elvégzem én helyettük. Olyant fog durranni, hogy még Pesten is meghallják.
A tanító meghúzta a kupát.
– Tán még a király is megköszöni a dolgot. Hisz a birodalma növekedett a Popráddal. Szép is lesz az. A király eljön a Miczky kastélyba, megszemléli a megváltozott folyót…
– Te, Prékopa! Két bundában fogsz akkor énekelni. Neked adom a Lubomirski herceg menyétbundáját is.
…Ami ezután még történt, azt nagyon röviden kell elmondani. Éjfélig ittak, énekeltek az összeesküvők. Felsen egy fáklyával kísérte ki vendégét a kastélyfolyosón, és jókedvűen integetett az álmukból felriadt Miczkyeknek.
– Holnap, holnap néznek nagyot az urak – dörmögé.
A tanító szokása szerint alázatosan köszönt az ősapák képeinek.
A folyosó végén még így szólt Felsen:
– Te, Prékopa, mintha már nem is volna olyan nagy az a lyuk a szívem helyén. Mintha egy csöppet sem fájna már.
– Akkor szüret, kezét csókolom – kiáltott fel lelkesülten a tanító Szaniszló király bundájában.
Az ég viharos felhőkkel volt teli, és a Poprád felett heves szélroham süvöltött. A tanító még a faluig sem ért, mikor megrendült a lába alatt a föld, és nagyot dördült a háta mögött a fekete éjszakában megnyíló pokol. A kastély tűzben, lángban, mennydörgésben a levegőbe röpült. Másnap reggel valahol a megáradt folyó túlsó partján találtak egy félcipőre. De a Miczkyeknek örökre nyomuk veszett, őket elröpítette a puskapor messzire erről a tájékról. A Poprád azóta is kifelé folyik az országból, a piros pettyes pisztrángok a határszél felé úsznak, és a boldogtalanul szerelmes tót leányok lengyel földön temetkeznek.
(1910)158
