Kárpáti éj
Kárpáti éj
A kárpáti szél zúgott a határszéli szoros felett, a nagy szakállú Livinski Kázmér már messze hajtott gyors lovaival. Tágas lengyel mezőket világított meg a felhőrongyok mögött bujdosó holdvilág, amerre a kis Gábriel Annát vitték el a lakodalmáról a hosszú sörényű lovak. Fenn, a szoros tetején, a félig romba dőlt kovácsműhelyben bundájára feküdt Tarnóczi Pál, de csak a szemével aludt. A füle ébren volt, ez hallgatta a szél zúgásán is átalhallatszó hangokat: messziről jövő kocsikerekek zörgését. Dél felől, a mély völgyekből szokatlan gyorsasággal közeledtek szekerek, hogy szinte visszhangoztak a völgyek, hegyoldalak a lovak patkóinak dübörgésétől. Akkor zörögtek utoljára így a kerekek, amikor az egyik Livinski kisasszonyt elszöktette Poprádi uram, a szép kézsmárki takács. Csakhogy akkor a másik oldalról, lengyel föld felől futottak a szekerek a szökevények nyomába. Tarnóczi Pál, a szoros kovácsa már akkor is odafönt lakott a hegyen, és a legenda szerint egyedül neki köszönhető, hogy a bosszút szomjazó lengyel urak utol nem érték a nőcsábító takácsot. Tarnóczi Pál ugyanis fordítva verte fel a patkókat a lovak sarkára, és azok visszavitték a bosszúállókat oda, ahonnan hozták őket.
A szép takács elmenekült a lengyel kisasszonnyal.
Sok esztendő múlott el azóta, és a Szepességbe mulatni járó lengyel urak sohasem lehettek olyan mámorosak sem a szepességiek borától, sem a híres kézsmárki cigány, Protya muzsikájától, hogy elfelejtették volna a Livinski kisasszony esetét.
Általában a magyar és a lengyel között az a különbség, hogy a magyar jókedvében elfelejti, megbocsátja régi sérelmeit, és olyanformán gondol reájuk, mintha csak hallotta vagy olvasta volna valamely szép történetben az egész esetet. A lengyel sohasem felejt. És mert csupán múltja van, tehát mindig a múlton rágódik.
Az esztendők elmúltak, és íme, eljött az elégtétel napja. A bélai borovicskafőző,198 az öreg Gábriel leánykáját éppen a lakodalmáról szöktette el a fiatal Livinski a nagyapa segítségével. A szemével alvó kovács a fülével hallgatta az alantról közeledő szekerek zörgését, és azon gondolkozott magában, hogy vajon fordítva verje-e fel most is a patkókat, mint hajdanában.
A hegyvidék mély sötétségébe egyszerre fáklyák lobogása öntött vérpiros színt; barna lovasok jöttek legelöl a fáklyákkal, mögöttük beláthatatlan sora a szekereknek. Az elszöktetett menyasszony üldözésére felkelt az egész lakodalmas nép. A bundákba színes ruhájú asszonyok voltak burkolva, a férfiak testén az akkoriban divatos lengyel–magyar öltözék, amely tarka színeit a lengyel viselettől, sujtásait pedig a magyar ruhától kölcsönözte. Aki legelőször a nyeregből a földre ugrott, egy vérpiros mentéjű, deres szakállú, széles vállú férfi volt.
A kovács nyomban felismerte benne Poprádit, az egykori szép kézsmárki takácsot.
– Patkolni, Tarnóczi Pál – kiáltotta Poprádi. – Vigyázz a patkolással, mert a kezedre nézek.
A szekerek egymás után megállottak. A gyors hajtásban az alig járható hegyi utakon mindegyiknek történt kisebb-nagyobb baja. Tengelyszegek elhullottak, kerékabroncsok meglazultak, istrángok összeakadtak. De az ördög bánja a szekeret! A fődolog az, hogy az elrabolt leányt utol kell érni. Nini, az utóbbi szekéren ott van a híres Protya is bandájával. A cigány akkoriban még hűséges volt. Nem hagyta el a bajban sem azt, akinek jókedvében muzsikált.
Az első szekérről Gábriel, a híres borovicskafőző szállott le személyesen. A kovács tiszteletteljesen kapta le a süvegét előtte, mert véleménye szerint Gábriel uram volt a legelső szepességi kereskedő. Az ő borovicskáshordóit szállították a legmesszebbi országokba a határszéli szoroson át.
Piros képű, zömök emberke volt a híres bélai borovicskafőző, bár lakodalmas ruha volt rajta is, mint a többieken, mégis olyan szaga volt a ruhájának, mintha a legfinomabb fenyőpálinkával volna belocsolva. (Erről a szagról ismerték fel Gábriel uramat külországbeli kereskedők, akik egyébként sohasem látták, csak a hírét hallották.)
Gábriel uram nagy könnyűséggel egy közepes terjedelmű borovicskáshordót emelt le a szekérről, és a kovácsműhely elé állította.
– Hogy a patkolás gyorsabban menjen – mondotta, és szekercévével199 beütötte a hordó fenekét. – Meg hogy el ne unjuk magunkat itt a hideg éjszakában.
A fáklyákat a sziklahasadékokba tűzködték, a párolgó lovakat letakarták. A széles országút mentén heverő szikladarabokra, fatörzsekre telepedett a lakodalmas népség, a határszéli kovács pedig munkához látott.
Ezalatt hamarosan kiürült a borovicskáshordó: hideg volt az éjjel, az asszonyok is segítettek a férfiaknak. Tarnóczi Pál, amíg a vasat tüzesítette, elismerő hangon szólalt:
– Sok borovicskáját megittam már Gábriel uramnak, de ennél jobbat még nem ittam.
– A lakodalomra főztem – mondta a híres Gábriel. – Hej, ha előre tudtam volna, dehogyis főztem volna…
Poprádi takács – öreg korára lemondván az asszonyok bolondításáról, leginkább mint mulatságrendező tette emlékezetessé a nevét – felkiáltott egyszer:
– Hopp! A lengyel elvihette a leányunkat, de a jókedvünket nem rabolhatja el. Unatkoznak az asszonyok, Gábriel úr. Engedd meg, hogy megszólaljanak a hangszerek.
Gábriel uram elgondolkozott.
– Igaz, ami igaz, hogy az alkalom nem alkalmas a vigasságra. De hát lakodalomból jövünk! Ne mondhassa el senki a két országban, hogy cinkét fogott az orra a híres Gábriel-féle lakodalmon. Hát hadd táncoljanak az asszonyok.
Poprádi takács helyeslőleg bólintott.
– Mindig mondtam, hogy bölcs ember vagy, Gábriel úr. A világot és az asszonyokat nem szabad tükörből nézni, hanem közelről. Akkor meglátjuk, hogy mennyi pirosító van az orcájukon. Meg aztán, ha a menyasszony el is ment lengyelnek, itt maradott nekünk a vőlegény. Már az ő kedvéért se tartózkodjunk a mulatozástól. Hopp! Hol van az árva vőlegény?
– Hol van a vőlegény? – hangzott a kérdés mindenfelől. Valakinek eszébe jutott, hogy Budeusz Gyurit, a vőlegényt otthon felejtették Bélán. Sok bort ivott az árva, és elnyomta az álom. De hát minek iszik bort, aki borovicskához van szokva? Az öreg Gábriel elgondolkozva csóválta meg a fejét.200
– Ejnye, ha előbb tudom, hogy milyen gyenge természete van Gyurinak, nem adtam volna hozzá Annát.
A Protya felhangzó muzsikájában elvesztek további szavai. Az asszonyok, amúgy lengyel módra, egyszerre valamennyien táncra perdültek, és mindegyik túl akart tenni a másiknak tobzódó vigasságán.
(1910)201
