Vilma útra kél
Vilma útra kél
Budeusz János, a tanító, gyerekeket szállított Poprádfelkáról Podolinba. Harminc év óta ez volt a mestersége, azóta hordozta az alföldi gyerekeket a szepesi városokba, és viszont a szepesi fiúkat, leánykákat az Alföldre: magyar szóra.
A sors minden embernek kijelöli a maga mesterségét. Senki sem tehet arról, aminek született. Budeusz János annak született, hogy gyerekekkel kereskedjen. Az Alföldön ismerték őt, akárcsak Gábrielt, a bélai borovicskafőzőt, vagy a kézsmárki takácsot. Tudták róla, hogy derék, megbízható kereskedő, aki féltékenyen őrzi a renoméját. Dehogyis fordult elő, hogy valaki panaszkodott volna Budeusz János ellen.
A nyár volt a levelezés ideje. Nyáron Budeusz uram reggeltől estig leveleket írt. Az már az ő üzleti titka volt – hiszen akkor mindenki csinálhatná ezt a mesterséget! –, hogy hol és merre találkozik alföldi gyerek, akinek a szülője szívesen elcseréli gyermekét egy szepességi gyerekkel – egy vagy két esztendőre. Budeusz János tudta azt, hogy Kishalason lakik egy Tóth Laci nevű fiúcska, akiért a szülei szívesen vennének egy esztendőre házukhoz egy ugyanolyan korú leánykát – mert leányuk nem volt Tóthéknak –, mikor is a leánykának szőke hajúnak és kék szeműnek kellene lennie, mert Laci olyan fekete, mint a bogár.
Elindultak a levelek Podolinból, és üzenetükkel berepkedték a magyar falvakat, városokat. Ahová a levelek mentek, jó talajra találtak. A podolini tanító nem levelezett hiába. Az alföldi homokon megmozdult a szülők fantáziája, és dolgozni kezdett. Ugyan hogy is volna az, ha az ő gyerekük egy esztendő alatt németül megtanulna? Egy esztendő múlva németül beszélne a pappal, a tanítóval. A fantáziák még tovább mentek. Látták, hogy dédelgetik, vigyázzák, nevelik a gyereket ott a messzi idegenben az elcserélt szülők, mert hiszen olyan mértékben van jó dolga az ő gyereküknek is az alföldi szülőknél. A Budeusz levelei nemcsak a fantáziára hatottak, de a hiúságra is. „A szepességi gyerekek135 keveset esznek” – szokta volt írni leveleiben. No hiszen csak az kéne, hogy keveset egyen az a gyerek! Majd hátrakötnék a sarkát! Hát csak hadd jöjjön az a gyerek, majd kihizlaljuk.
Jöttek-mentek a levelek. A legutolsó levél az volt, amelyben azt írta Budeusz János, hogy a poprádfelkai állomáson vár. Ismertetőjele vörösbarna köpönyeg. Ezt megismeri minden gyerek.
Akkoriban úgy volt, hogy Gábrielnek, a podolini takácsnak a Vilma leánykája röpült ki a szülői házból, mert abba a korba került, hogy megtanuljon magyarul.
A szepességiek ugyanis többnyire leányaikat adták cserébe az alföldi fiúkért, mintha csak arra gondoltak volna, hogy fontosabb az, ha a jövendő nemzedéknek az anyja tud magyarul, mint az apja. Hisz a gyerek az anyjától tanul meg beszélni.
A kis Gábriel Vilmának keresztapja volt Budeusz János, a takácsék tehát teljesen bizonyosak lehettek arról, hogy a tanító a legjobb meggyőződése szerint cseréli el a keresztleányát. Folyt is a levelezés szorgalmasan egész nyáron, és Budeusz uram úgy válogatott az alföldi ajánlatok között, mint a dús kincseiben. Melyik lesz a legalkalmasabb? Hol fogják legjobban szeretni a kis Vilmát? Hol lesz édesanyja helyett édesanya a csereszülő? Még az ő gyakorlott szeme is tétovázott most, midőn a kis keresztleánykáját kellett elhelyezni. Mikor már megtetszett volna egy kis ajánlkozás, akkor Gábrielek találtak valami kifogásolnivalót a cserén. Egyszer például Gábrielné, aki írni-olvasni nem tudott, belenézvén egy alföldi levélbe, azt vélte, hogy a betűk nagyon vastagok, szigorú ember lehet az írója, s a kedvezőnek látszó ajánlatot elvetették. Máskor Gábriel uram, a finom vásznak mestere, azt találta egy levél külsején észrevenni, hogy az nem tiszta.
– Nem – mondta –, nem… itt nem öltöztetnék Vilmácskát olyan tisztán, mint ahogyan mi szeretjük.
Az idő múlt, és már a szepességiek aratásba fogtak, ami tudvalevőleg a nyár végének kezdetét jelenti ott, a fennsíkon. Budeusz uram forgatta, tanulmányozta a leveleket, mint a kártyákat. Újra meg újra átolvasta az összes ajánlatokat, és már csaknem azt határozta el magában, hogy Vilmácskát még egy esztendeig otthon marasztalják, amikor a sok levél között egy törökszentmiklósi özvegyasszonynak a levele akadt még egyszer a kezébe. Az asszony azt írta, hogy fájdalom, neki nincs gyereke, nem adhat cserébe senkit a leánykáért, de nagyon szívesen venné magához, és szeretné, mintha a maga gyereke volna.136
Máskor az ilyen ajánlatokra nem szokott reflektálni a podolini tanító, de most gondolkozóba esett. Nini, hátha ez volna még a legjobb. Hátha itt szeretnék Vilmácskát legjobban. Itt volna neki igazi anyja, hisz más gyerekek között nem kellene megosztani a szeretetét!
Az öreg tanító a mutatóujját a levélre nyomta, és még egyszer figyelmesen végigtanulmányozta a sorokat. A betűk, azok a betűk bizony nem a legrendesebbek voltak. Látszott, hogy írójuk tanyai iskolába járt, s azután sem forgatta valami nagy szorgalommal a tollat. De egészben véve tiszta és csinos volt a levél, mint egy friss, mosóruhás, barna hajú, jóságos szemű és halk beszédű asszony levele lehetett a Budeusz uram felfogása szerint.
Ez az asszony nem fogja bántani Vilmát – gondolta magában, és nyomban közölte Gábrielékkel tapasztalatát.
A takácsék egész hétig tanakodtak. Forgatták a levelet jobbról-balról. És Gábrielné már-már belenyugodott volna a dologba, amikor még valami eszébe jutott.
– Kedves komámuram – mondta a takácsné –, mielőtt odaadnánk Vilmát, valahogyan, okkal-móddal, azt kellene megtudni, hogy teszen-e rézkrajcárt ez az asszony az ugorkásüvegbe?
Budeusz uram nagyot nézett, de a komaasszony makacsul bólingatott a fejével.
– Ezt kell megtudnia. Addig nem határozok.
Budeusz uram fogta magát, és körmönfont levélben fölvetette a kérdést az alföldi asszonynak.
A válasz rövidesen megérkezett.
Az özvegyasszony nem tesz rézkrajcárt az ugorkásüvegbe, mert a réz ugyan szép színűvé teszi az ugorkát, de az egészségre ártalmas.
– Odaadjuk Vilmát – mondta ki az utolsó szót Gábrielné. – Most már nyugodt vagyok.
És a kis Gábriel Vilma így indult el az Alföldre, amikor abba a korba jutott, hogy magyarul megtanuljon.
(1910)137
