A patikusné
A patikusné
Abban az időben mindig csak Észak vonzott; nagy terekben paprikavörös orcával utazni, számos régi, alvó kisvárosokban, ahol láthatólag még az is megzavarta az emberek nyugalmát, ha idegen szánkó hangjai csevegtek végig a középkorias piacon. Így kerültem X.-be, három-négyszáz esztendővel vissza az időben, egy olyan fogadóba, ahonnan a gazda évek óta nem kukkantott ki az ablakon, mert amúgy se állott meg utazó a vendéglő előtt. Miután álnév alatt utaztam, egy gróf nevén mutatkoztam be. De nem sokat törődtek itt még ezzel sem.
– No, grófom – mondom magamban –, mit szándékozik ebben a városban kezdeni?
Ebben az időben még sohase unatkoztam, bágyadtság vagy magányos gőg ismeretlen dolgok voltak előttem, szerettem az életet még a hidakon is, ahonnan mindig csak vízfolyást lehet látni.
Négy nő volt a Jámbor Testvérekhez címzett fogadó tulajdonosa.
Kettő – majdnem ikertestvér – a lakószobák dolgát irányította a négy közül, ugyanezért szép, hosszú, fekete ruhában jártak, minden szobalányi teendőt szívesen elvégeztek, és megmaradtak hajadonoknak, hogy mindig fürgék és frissek lehessenek. Az egyiket Emíliának hívták – csak Északon hívják így a szobalányokat –, méla, mint egy cipruság, amelyet valahol valakinek az emlékezetére őrizgetnek.
– Bevallom, egy katona volt. Útja innen Lengyelországba vezetett, ha igazat mondott, de soha többé nem tért vissza – mond Emília, amikor rövid itt-tartózkodásom után a helybeli nők álmai iránt érdeklődtem. – Vladimírnak hívták őt, uram, amennyiben érdekli.
Miután Emília kedvesen és engedékenyen beavatott titkába, abban a reményben, hogy volna valami mondanivalóm az eltűnt Vladimírról, most már könnyebben ment a megismerkedés az ikertestvérrel,369 Helénnel, aki ugyancsak jóságosnak mutatkozott, hogy egy unatkozó úriembert elbeszélésével mulattasson.
– Én bonyolultabb dologba keveredtem – mond Helén, miután meggyőztem őt arról, hogy titkát jó helyre helyezi el. – Az én emberem egy kéményseprő, aki innen Amerikába ment, mert itt nagyon sok a kéményseprő. Oszkár nem akart más mesterséget tanulni, mert azt vélte, hogy az apja és nagyapja után ő sem lehet más, mint kéményseprő. Amerikába ment. Mondja, uram, van jövője Amerikában egy kéményseprőnek?
– Az a kérdés, jönnek-e Amerikából levelek?
Helén válasz helyett keblébe nyúlt, és amerikai bélyeggel ellátott levelet mutatott fel. Erre megnyugtattam őt, hogy egy kéményseprő mindenütt megél a világon, mert kémények mindenütt vannak.
Miután a két testvér bizalmát ilyenformán sikerült megszereznem, most már a fogadó földszinti részében néztem végig a dolgokon. Mint már előzőleg értesültem, a konyha és a vendéglő ugyancsak két másik testvér gondjaiban van. Ezek már férjezett asszonyok, akik természetszerűleg jobban értenek a vendéglői üzemhez, mint a hajadonok. Ám a sors akaratából mind a ketten fiatalon özvegységre jutottak. Így Georgina férjét medvevadászaton érte baleset, Junó férje pedig egy napon hirtelen megbolondult, ellódult hazulról, és soha többé nem tért vissza.
– Nagy átok ez, kérem, hogy ilyen közel vagyunk a gránichoz – monda Junó, amikor áttértünk az eset bővebb megbeszélésére. – Itt csak egyet kell lépni az embernek, hogy egy másik országban találja magát. Más városok, más lányok. Nem igaz, hogy a világ mindenütt egyforma. Vannak vígabb házak is, mint a mi házunk. Férjem megunta magát, elment. Mit tehetnék én, szegény asszony, egy férfi akarata ellen!
Georgina ugyanakkor közölte velem, hogy olyan bátor férfira, amilyen a medvevadász volt, amúgy sem akadna többet ebben az életben, tehát nem is gondol a férjhez menésre. A fogadósnék, ellentétben az emeleti hajadonokkal, tagbaszakadt, derék asszonyságok voltak, akik olyanformán mentek végig a deszkákon, mintha azokat megrengetni akarnák. Különösen Junó vett nagy svungot a lépteivel, mert őnála a pénzeserszény. Szinte dobja magát, mint egy nagy kenyeret, amikor bejárja a gyér számú vendégeit, hogy krétával és palatáblával számoljon velük. A palatábla néha nyikorgott az ujjai370 alatt, mire Junó rosszalló pillantást vetett a vendégre, a postamesterre, a fuvarosgazdára, az irodistára, akik foglalkozásuknál fogva korcsmajáró emberek voltak. Néha a gyógyszerész is átjött pohár sörére, és a halandóságot emlegette, mint valami ismerősét, akitől az imént vált el a boltban. Komoly ember volt, és meggyőződéssel beszélt arról, hogy tavaszra kuglizót kellene építeni, ami nagymértékben megnövelné az „üzlet forgalmát”.
Körülbelül harmadik napja tartózkodom a fogadóban, holott azzal költözködtem be, hogy amúgy is rövidesen elutazom, a hölgyek nyugodtan rám bízhatják titkaikat, mint már az ilyen idegenre szokás, akit sohasem látnak többé az életben. Nevüket a vendég majd egy messzi városban írja fel egyszer ujjával a borosasztalra, és a történet örökre befejeződött.
Egy átutazó szélhámosnak még a megyebeli orgonistánál is nagyobb sikere lehet a fogadósnék körül, holott az orgonista már évek óta meresztgeti a szemét Junó perdülő bokái után, és ígéri, hogy legközelebbi zeneszerzeményét neki fogja ajánlani. Nem, az orgonista csak maradjon meg a sarokasztalnál, amelyet évek előtt lefoglalt magának.
Ugyanígy vagyunk a megyebeli postamesterrel, egy meglehetősen változó bajuszú úriemberrel, aki mindig kuglizóról álmodozott, amelyet a ház végére akarna felállítani. De a korcsmárosnék oda sem hallgattak a postamesterre, mert vigyáztak a becsületükre, amely hamar megkopik az ilyen kisvárosban, ahol jelentősége van minden szónak.
Elképzelhető tehát, hogy mily zavarba hoztam a hölgyeket, amikor rövidre ígért látogatásomat napról napra hosszabbítottam. Magáztak, és félni kezdtek tőlem, hogy esetleg visszaélek a rám bízott titkaikkal. Nagyon szerették volna már meg nem történtekké tenni bizalmas óráikat. Mit akar még itt ez a gyanús utazó, aki a maga idegenségével, futamodásával, sietségével hamarább szakította le csókjaikat, mint bárki a megyebeliek közül, akik erre évek óta reménytelenül várakoznak? Mit akar itt még ez a furcsa legény, aki a korcsma vendégeitől most már azoknak családi élete, felesége felől érdeklődik, és ha becsíptek a korcsmavendégek, ügyesen elmondatja velük házi titkaikat, feleségeik és leányaik szokásait, templomba járásait, szeszélyeit?
Különösen a postamester volt gyanútlan ezeknek a dolgoknak az371 elbeszélésében, mert az utazó kezdettől fogva oly tiszteletre méltóan bánt vele, mintha ő volna a városka első polgára.
– A postamesterek mindent tudnak, mert voltaképpen olyanok ők, mint a főispánok – a kormány bizalmasai. – Mindig nyitva a szemük, és a legtitkosabb gondolatnak is tudói – mondom a postamesternek, aki valóban el is mondott néhány esetet a megyebeli társadalmi életből.
Másnap, amikor a harang a sötétségben megszólalt, hogy hajnali misére hívogassa össze a városka vallásos hölgyeit, magam is talpra ugrottam, hogy a rorátén szemügyre vegyem azokat a hölgyeket, akikről előző estén, igen nehéz bikavér mellett, a postamester elbóbiskolva beszélt. Különösen a patikárosné érdekelt, akinek férje, gyógyszertárát a lengyel koronához címezte, itt, Északon, és a patikárosnéról köztudomású volt, hogy a lelke minden társadalmi mozgalomnak. Zárdában nevelkedett, és számon tartja barátnőit, vajon azok látogatják-e pontosan a hajnali misét. Már a neve is varázslatosán hangzott: Cecíliának hívták. Mily könnyűszerrel lehet e név elé a szent szót alkalmazni!
– Cecília – mondtam magamban, amikor a sűrű hóesésben keresztülvágtam a piacon, egyenesen abba az irányba, ahol a templom ajtaja világított. Már reggeli szaga volt idekint a levegőnek, de odabenn a templom hajójában még fülledt, álmos, szinte zárt levegő volt, mintha ágyaikból a látogatók magukkal hozták volna az imént elmúlt álmaikat is. Az oltár gyertyái ugyan küszködtek a hideggel és az álmokkal, kigyúltak néha, amikor új látogató jött. A fekete padokban olyasformán üldögéltek a nagykendős, bundás, ruhabatyu formájú nők és férfiak, mintha máris odaát volnának a másik életben, ahol mindig ilyenformán fognak üldögélni, hogy életük könnyelmű álmaiért vezekeljenek.
Előrementem lábujjhegyen a padok között, elhaladtam az első sor mentén egy városi bundás és kalapos nő mellett, aki ott térdelt, és a szívem megérezte, hogy ez lesz a patikárosné.
Amint kivehettem, szőke asszony volt, mégpedig hamvasszőke. Jó, egészséges, elég nagy szája volt Cecíliának – amely száj alkalmas a hagymás heringek elfogyasztásához is, és esetleg söröspoharat ürít utána. – Az orra is húsos volt, és elég nagy, hogy mindenféle szagokat megérezzen az életben. A szeme az szürkeféle volt, de volt valamely csillogása, mintha valami gondolat fényesitené. Igazi, házikenyér370 és befőttízű polgárasszonynak látszott Cecília. Örömös élettárs lehet egy ilyen asszony, aki a legkisebb ízeket is észreveszi az ételben, de étvágya is olyan, hogy mindent szeret, és a tányérját kitörli az ételek után.
Ájtatosságom alatt, amelyet a patikárosné előtt térdelve végeztem, egyszerre csak valami kis neszt hallottam magam körül. Egy gomb karikázott körülöttem, mégpedig egy bundagomb, amely valamiképpen eljött hozzám látogatóba.
Nem volt nehéz megállapítani, hogy kié a bundagomb, amint a mise végeztével a patikárosnét a templom kockáin keresgélni láttam valami után. Tiszteletteljesen közeledtem hozzá, és a talált bundagombot átnyújtottam neki. És egyben bemutatkoztam.
– Köszönöm – mondta ő azon a hangon, amely akkoriban, csalódások és csalások után leginkább megközelítette a szívemet. – A gomb valóban az enyém. Írni kellett volna miatta Lőcsére, mert ebben a városban hasonló gomb nem kapható. Az uram egyébként már sokszor beszélt magáról, amióta a városunkban tartózkodik. Valóban olyan romantikus okból utazik, mint az uramnak mondta?
Ebben a percben nem emlékeztem, hogy mit mondtam a patikárosnak utazásomról, ezért jobbnak véltem elválni a megismert hölgytől a templomajtónál.
– Futárt várok Pestről – mondtam egyszerűen, amint a fogadó felé ballagtam a frissen esett hóban.
Cecília a tér másik oldalának ment, és titkon utánanézegettem középmagas alakjának, amely ebben az arányban is a szolid, polgári rendet példázta.
Délben, a sörnél mosolygósan, pirosan, szinte hevülten megérkezett patikáros barátom. Két karjával ölelt meg vidéki szokás szerint, és hangos, cuppanós csókot mért az arcomra.
– Pajtáskám, barátocskám, lelkem, gyönyörűm, nem is mondtad eddig, hogy vallásos, ájtatos ember vagy! Persze, mindennek ez a korcsmai levegő az oka, mert az ember szeret megfeledkezni a szívbeli dolgairól. De hát hogyan is lehetne itt vallásról beszélni? A feleségem mondta, hogy te voltál a legbuzgóbb az imádkozásban. Nem kell a vallást szégyellni, kedves barátom.
Amíg így ömlengett kitűnő barátom, a megyebeli patikáros: Georgina, aki a konyhát vezette, hirtelen kilépett konyhájából, és szilaj, kígyóbűvölő, nem sok jót ígérő tekintettel haladt el asztalunk373 mellett. Különösen én nem érthettem félre a pillantását, mert ismerős voltam női ügyekben. Elszótlanodtam, habár sok mindent szerettem volna Cecíliáról beszélni. De bizonyos voltam benne, ha még sokáig maradok a fogadóban, előbb-utóbb megmérgeznek itt. Elutaztam tehát. A női viszály elől.
Ez a patikárosné története.
(1928)374
