Tiszavirág

Full text search

Tiszavirág
Nagybátyámat, Feliciánt, lelkek üldözték.
Nem volt ez valami nevezetesebb dolog, csak éppen némi kellemetlenséggel járt, mint a legtöbb üldözés. Sok bagóba, szivarvégbe került, amíg a kísérteties éjszakákon a lelkeket el lehetett távolítani a kerti lak környékéről, ahol Felicián meghúzódott, mint afféle nyugalmazott mérnök, akinek valaha része volt a városi térképek elkészítésében, a tagosításban, árterületek kijelölésében, Nyír-vizek szabályozásában, szóval: a földek és telkek elosztogatásában. Csak vénségére tudja meg az ilyen öreg földmérő, hogy voltaképpen hány embert tett boldogtalanná a tudományával. (A boldogok – már ha voltak ilyenek is Felicián révén – persze, nem járnak kísérteni, hanem még holtaikban is őrizgetik a maguk tanyáit.)
A törvényszékeken növekedtek a porok aktacsomói, régi ügyvédek helyére újak léptek, s vén pörlekedők végrendeletükben is unokáiknak hagyományozták a pöreiket. Elmentek a túlvilágra, és onnan üldözték Feliciánt a tagosítások, Tisza-szabályozások miatt.
Feliciánnak, bár már nagyon öreg ember volt őkelme, gyakran kellett esküt tennie. Ugyanezért a ferencjózsef kabátja mindig kivasaltan függött a szekrényben. Cilinderkalapot tett a fejére. És úgy lengedezett végig a vidéki város utcáin, mintha ő maga volna a kísértet. Félelmetes dolog volt az, amikor Felicián útra kelt, hogy hitet tegyen amellett, hogy ötven vagy hatvan esztendő előtt lelkiismeretesen, becsületesen mérte fel ezt vagy amazt a földdarabot. A gyerkőcök megfutamodtak előle. Az ablakokat hirtelen behajlította valamely szélroham. Ünnepi csend lett az udvarokon. Felicián esküdni megy a törvényszékre, megyeházra, valamely hivatalba, ahol már vártak rá a feszülettel. Nem nagyon csodálható tehát, hogy Feliciánt lelkek üldözték abban a kis kerti házban, ahol meghúzódott, mert333 hiszen mindig csak másvilági emberek ügyes-bajos dolgai foglalkoztatták.
Egy őszi éjszakán (éppen valamely százesztendős birtokper folyt a bíróság előtt, amelyben Feliciánnak majd megint esküt kell tenni) a lelkek a szokottnál is nagyobb zenebonát csaptak a kerti házban. A padláson vagy a pincében találtak valamit ezek a lélekdenevérek – talán valami bádogtokba zárt régi térképet, amelyet ötven vagy hatvan esztendő előtt rajzolt Felicián –, mert szinte az egész házat felforgatták a térkép miatt. (Valami árvízterületről volt szó, amelyet a Tisza minden harmadik, negyedik esztendőben visszaadogat a gazdájának, hogy aztán megint elvegye tőle jó időre.)
Felicián hiába gyújtott rá a legkomiszabb kapadohányra, hogy annak füstjével elzavarja a házból a lelkeket, azok továbbra is csörgették láncaikat, döngették az ajtókat, füttyentettek a kéményben. – Szivarosdoboz állott az ágy alatt, amelybe Felicián a szivarvégeket szokta összegyűjtögetni a 48/49-i honvédek részére, akikről feltehető, hogy e puskaporhoz hasonlatos dohányt is elpipázzák. Ezekre a szivarvégekre gyújtott rá pipájában Felicián, de az ablakot tovább is verdestek, a kályhacsövet kopogtatták, a házőrző ebet vonyíttatták a felizgatott lelkek.
Mindaddig tartott a zenebona, amíg Felicián papucsba tolta a lábát, gyertyát vett kezébe, és felment a padlásra, hogy azt a bizonyos térképes bádogtokot megkeresse. (A lelkek szinte érezhetőleg suhantak el mellette, az arcába fújtak, a slafrokjába kapaszkodtak.) A bádogtokkal Felicián szobájába vonult, és az éjszakát azzal töltötte, hogy a térképet szemlélgette, amelyet ötven esztendő előtt rajzolt. Holnap esküt kell tenni.
A térkép sok mindent beszélt azokon a cirkalomvonalakon, léniákon és számokon kívül, amelyek voltaképpen mit sem mondanak annak, aki nem ért a nyelvükön. A térkép azt beszélte, hogy itt állott a Tisza-parton egy omlatag kastély, benne egy hölgy: szívkirálynő.
– Kincsecském! – monda hangosan Felicián, és elgondolkozott, már amennyire ez öregembereknek a szokásuk, akik a Szívkirálynőket ötven esztendő múltával egészen másképpen látják, mint amilyenek azok valójában voltak.334
Éppen olyan esztendő volt, amikor a Tisza visszaadta a tulajdonosának azt a szép darab földet, amelyet néhány évig medrének használt. A földterület nagy örömmel menekedett vissza régi gazdájához, és olyan termést produkált, amelynek csodájára jártak.
– Különösen tökben! – kiáltott fel Felicián, és ujjával a térképre bökött.
Szívkirálynőről ez maradt meg leginkább Felicián emlékezetében, mert, őszintén megvallva, már hosszú idő óta nem gondolt Szívkirálynőre, akiért annak idején meg akart halni.
A következő esztendőben, a nagy tökök esztendője után, megint csak eljött a Tisza, és visszavette a földet a tulajdonostól. Szívkirálynő egyedül maradt az omlatag kastélyban, amelynek kertjét a Tisza őrizgette, útját ugyancsak ő zárta el. A gavallérok és kérők, akik a nagy gazdagság hírére mindenfelől előjöttek, és leánynézőben járván itt: kedvükkel, finomkodásukkal, táncukkal, figyelmességükkel felverték a kastélyt – elmaradtak, a kisasszony jegyesének választhatta a Tiszát.
Megint elmúlt két-három esztendő, a Tisza beléunt a vőlegénykedésbe, elvonult az omlatag falak mellől, új vidékre távozott, és a felszabadult földterület mintha egyszerre akarná kárpótolni Szívkirálynőt az epekedésben töltött esztendőkért: olyan gazdag terméssel ajándékozta meg a földbirtokos hölgyet, hogy nemcsak a közeli Felvidékről, de még Bácskából és a Dunántúlról is eljöttek a gavallérok, hogy személyesen meggyőződjenek a bibliai búzákról és rozsokról.
– Az ökrök akkorára híztak a legelőkön, mint egy falusi templom! – kiáltott fel nagybátyám, amikor a régi térképet tapogatta, mintha azzal tartaná megbeszéléseit arról az időről, amikor a szerelem miatt éppen úgy szenvedett, mint bárki, akit ez a nyavalya meglátogat.
Csak a leánynézők, ezek a furfangosak, akik tudták ennek a birtoknak az erkölcsét: óvatoskodtak, mondván, várjuk meg a következő esztendőt, mielőtt elhatároznánk magunkat. De éppen úgy kedveskedtek, udvaroltak, dalolgattak a kisasszonynak, mintha örök életűnek hinnék úgy a szerelmet, mint a gazdag birtokot.
Mégiscsak egy mérnökhöz kell férjhez mennem, aki segít az én nagy bajomon – gondolta magában Szívkirálynő, Kincsem, Szépilonkám,335 Tiszavirágom, már amint a különböző gavallérok a jó esztendőkben nevezni szokták.
Ekkor került a sor voltaképpen nagybátyámra, Feliciánra, mert megint csak rossz esztendő következett. A Tisza a kastély kapujáig jött a kisasszony udvarlására.
Nagybátyám – mint mondogatta – egy teljes esztendőt szentelt annak a rejtélynek a megfejtésére, hogyan lehetne az árvíztől mentesíteni Kincsem birtokát.
– Egy teljes esztendőt – ismételte nyomatékkal Felicián, mikor családi körben a múlt időkön elmerengett agglegénységén –, mert egy ravasz dunántúli urat kellett kiütni a nyeregből, aki Himfy verseit olyanformán küldözgette Kincsemnek, mintha azokat ő maga írta volna. Ez alatt az esztendő alatt meggyőztem Kincsemet arról, hogy nem minden mérnök részeges és nem bolond minden inzsellér, akármilyen a híre. Életem legboldogabb esztendeje volt ez, amikor csónakban, műszereimmel és földabroszaimmal töltöttem életemet. Keresztül-kasul vizsgáltam a Tisza folyását, hogyan lehetne tőle megmenteni a kisasszony birtokát. Nomád életem volt, nádkunyhóban laktam, hallal táplálkoztam, nádasokat bújtam, szakállt eresztettem, hogy megszenvedjek az én Tiszavirágomért. De a rejtélyre nem tudtam rájönni mai napig – kiáltott fel az elbeszélés végén nagybátyám, Felicián, akinek szakmabeli véleményét minden királyi törvényszék habozás nélkül elfogadta. Olyan tekintély volt a birtokperekben.
És most, ötven esztendő múltán, azon az őszi éjszakán, amikor megint csak elővette a régi térképet Felicián, hogy a házában dörömbölő kísérteteket megnyugtassa arról, hogy az igazság szerint teszi le perdöntő esküjét: a térkép, amelyet annyiszor nézegetett töprengve életében: most hirtelen megvilágosodni látszott öreg szemei előtt. Rájött a kulcsra, amellyel mindörökre mentesíteni lehet a kisasszony birtokát a tiszai árvizektől, csak egy földbevágást kell tenni valahol a partokon, a Tisza elkotródik, mint egy kosarat kapott leánynéző.
Felugrott ültéből, és kiáltozva futkározott szobájában, hogy a lelkek, amelyek idáig komótosan üldögéltek a kályhában, padláson, kéményben, felriadtak, és miután nem győzték hanggal, elmenekedtek336 az agglegény portájáról. Ugyancsak nekifiatalodott verekedés dolgában is Felicián úr, mert botjával kezdte megint dirigálni öreg inasát, amit a boszniai okkupáció óta nem tett. Reggel pedig úgy kiöltözködött, mint egy vőlegény.
– Majd megmutatom én az összes dunántúli gavalléroknak, a felvidéki svihákoknak, az alföldi bojnyikoknak, hogyan lehet a kisasszony kezét elnyerni! – fenyegetőzött Felicián nagybátyám, midőn tükre előtt mindenféle olyan pomádékat használt, amelyeket forró vízben kellett előbb felhígítani. A bajusz végre úgy állott, mint egy zsindelyszeg.
És útja, amely a törvényszékre vitte, valamely diadalmenethez hasonlított, véleménye szerint. Mindenkivel kezet fogott, akivel találkozott, beköszöntött az udvarokba, kocogtatott az ablakokon, beszólt a boltosokhoz, megsimogatta a gyermekek fejét. A kabátja alatt hordott bádogcsőből, a boldogságból, mindenkinek juttatni akart egy marékkal, mintha valami kincset talált volna az elmúlt éjszaka. Fejcsóválva néztek utána az emberek. Vajon mi történt a szertartásos, komor öregúrral?
A piacon a város koldusát, az öreg Fajankót, birtokába vette. A hónalja alá nyúlt. És a fülébe kiáltott:
– Gazdag emberré teszlek, atyámfia! – Mikor a törvényszéken megjelent, már együtt voltak mindazok a komor, fenyegető tekintetű atyafiak, akik az ilyen birtokrendezési pörökben megjelengetni szoktak. Bicska mindegyik szemében.
– Hol van a kisasszony? Hol van Kincsem, Szívkirálynő, Tiszavirágom? – harsogott most Felicián, hogy alig tudták lecsendesíteni.
A bíró, aki csak Felicián érkezését várta, most olvasni kezdte a per írását:
– Néhai Zabos Ilonka hagyatékából maradt birtokperben…
– Zabos Ilonka – valóban ez volt a neve Kincsemnek. De miért néhai? – kérdezgette szomszédjait Felicián.
Feliciánt ezután kihallgatásra állította a bíró maga elé, de az öregúr mindvégig csak azt kérdezgette, hogy miért néhai Kincsecske?
– Mert húsz év előtt meghalt – felelt végre a türelmét vesztett bíró. – Tessék nagyobb tisztelettel lenni a bíróság iránt.
Felicián ünnepélyesen letette a bádogtokot a bíró asztalára.
– Én nem vallok ebben a perben – mondta, és lehorgasztott fejjel kiment a szobából.337
Odakünn Fajankó, a város koldusa várta.
– Bocsáss meg, barátom, hogy az imént félrevezettelek. Mind a ketten megmaradunk tovább is szegény embereknek.
A lelkek ezután nem üldözték nagybátyámat. Legalábbis nem panaszkodott. A maga mulatságára vigyázott.
(1928)338

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi