2

Full text search

2
…Frigyes sejteni kezdte, hogy a vidéki „baronet” nem minden „felvilágosítás” nélkül érkezett Aszódról Pestre.
Az édesanyák kezei hosszúak…
Ki tudná azt pontosan elmondani, hogy miképpen is folynak, igazodnak, mendegélnek azok a tanácskozások a Vadász utcai szalonok végén szerénykedő „dolgozószobában” (ahol még az egykori bányagróf megjegyzései láthatók például Fessler történelmi könyvében a margókon, amely könyvet a tudós a besnyői kapucinus páterek kolostorában írt, de történelmi adatokért a protestáns Podmaniczkyak aszódi könyvtárába járogatott). Ki tudná a „dolgozószoba” titkait: midőn53 Frigyes báró elintézendő adósságai és az uzsorások körméből való végleges kiszabadítása körül tárgyalnak az édesanya elnöklése alatt Thaisz Andris, a család régi jogtanácsosa, valamint Podmaniczky Andor, aki aszódi lakos lévén leginkább értett a nagyvilági dolgok sima lebonyolításához?
Frigyes csak arról gondoskodott, hogy adóssága legalábbis annyi legyen, mint a korabeli vidám gavalléroknak szokott lenni, akik a „high life” levegőjében mozognak. De csak sok év múlva jön rá annak a titkára, hogy miért ér az ember csak addig valamit, amíg az édesanyja él.
Frigyes báró ebben az időben tehát nem csodálkozott, midőn a néhány hónap múlva beköszöntő farsangon (miután odáig kifogástalanul viselte magát) egy rejtélyes kéz meghívót küldött neki a Budai Polgári Lövölde báljára, holott ez a kedves kártya mind ez ideig hiányzott a régebben kapott meghívások közül. És ugyanekkor leugrott aszódi szánjáról a vidéki baronet, és ismét ezzel a szóval nyitott be a Vadász utcai Podmaniczky lakásba:
– Itt vagyok megint, de most már meguntam a fogadói szellőzetlenséget, a hanyag kiszolgálást, a borravalóért vigyorgó kellnerhadat az „Angol Királynő”-ben. Elhatároztam, hogy ezentúl nálad szállok meg, kedves Elizám, ha Pesten lesz dolgom – szólt jégcsapos bajsza alól az aszódi baronet, aki eddig „kocsma” és vendéglői szabadosság nélkül el sem képzelhette a fővárosi kirándulásokat. Vajon mit mondanak az „Angol Királynő”-beli vidám gavallérok, ha már az aszódi Andor báró se telepedik közébük Pesten való mulatozása alatt? Pedig mindig a legnagyobb respektussal hallgatták meg sokszor elmondott anekdotáit.
A vacsorához a nagy ebédlőasztalon szinte természetszerűleg helyezkedett el még egy teríték, a háziasszony jobbján, és a szobalány tán nagyobb gonddal volt erre a terítékre, mint például Frau Gödl (P.-né társalkodónője), Frau Bábi (P.-né házvezetőnője) mindennapi és Thaisz Andris jogtanácsos úr ugyancsak elég gyakori terítékére. A vacsora előtt megtartatott a szokásos családi tanácskozás a „dolgozószobában”, ahonnan ragyogó orcával tért vissza Andor báró. Nyilván az utolsó simításokat is elvégezték Frigyes báró bonyolult ügyeiben, rendet csináltak a makacs belvárosi szabóval is, aki nadrágszabáson kívül uzsoraügyletekkel is foglalkozott:
– Holnap este tehát bálba megyünk, valamely jelmezről kell gondoskodnom, éppen azért jöttem egy nappal hamarább Pestre – mondta54 ártatlanul a nagybácsi, mintha nem is az lett volna sietésének oka, hogy a pörösködéssel fenyegetőző szabóval végleg elszámoljon. (Egy Podmaniczkyt nem lehet beperelni.)
Frigyes és nagybátyja másnap bejárták a várost, hogy Andor báró részére megfelelő jelmezről gondoskodjanak.
Frigyesnek kéznél volt az a jelmeze, amelyben a német színházban egy színész valamikor Hamlet szerepét játszotta, és amelyet Frigyes valaha a grófnők és hercegnők társas összejövetelein használt (mert jelmezestéket is rendezett a „Cottéria”, ahol az úrnők és az urak valódi régi selyem- és más díszruhákban, valamint igazi ékszerekkel pompáztak, akár a „Laszlovszki”-nál tartják is vala összejövetelüket), de az aszódi baronet legutoljára jelmezt ezelőtt harminc esztendővel húzott magára, mégpedig egy prágai karusszel alkalmából, amikor is a második négyesre volt szerencséje szerepelhetni, éppen Mária Angela főhercegnő társaságában, mint a 12. dragonyosezred főhadnagya:
– Azt hiszem, az a jelmez már koromnál fogva se illenék manapság testemre, nem beszélve arról, hogy a Polgári Lövöldében gyalogszerrel táncolunk – monda Andor báró, amikor végignézett százharmincöt fontos termetén, és észrevette, hogy derékban, mellben a szabók már nem is mindig érik körül a használatban levő mérőszalaggal.
Ámde Frigyes találékonysága segített a baronet zavarán, mégpedig olyan formában, hogy bemutatta Andor urat Mr. Beauval táncmesterek, aki ez időben a német színházban a balettmester hivatalát is betölté. Beauval úr igen előzékenyen fogadta Andor bárót, bár sohase volt szerencsés őt növendékei közé számítani, és a színház ruhatárából kölcsönadta a Falstaff Jankó kosztümét, amely minden valószínűség szerint illeni fog Andor úr kissé „elprovinciásodott” alakjára.
– Sir John is sok időt töltött London környékén – monda a balettmester, s e megjegyzésével bizonyságot tett arról, hogy akkor is a kulisszák között tartózkodik, ha nem éppen a Tavasz és Tél című balettet játsszák. Andor báró felpróbálta a jelmezt, a német színház tükrében megigazította frissen fodrozott parókáját, és Frigyes karjába kapaszkodva, vígan felkiáltott:
– Ha most nem viszek feleséget haza a Budai Polgári Lövölde báljáról, akkor egész életemben özvegyember maradok – mondá Andor úr, miután első felesége, Kubinyi Róza korán elhalálozott, és az egykori lovastisztet a sors véletlenségeire bízta.55
Így tudódott ki, egy elejtett megjegyzés révén, hogy mi is volt az okozója igazában Andor báró „gyakori” pesti utazásainak; a Budai Polgári Lövölde báljának kellett jönni, hogy a vidéki baronet elárulja legtitkosabb gondolatát. Frigyes báró, aki Andor urat második atyjának tekintette, megkomolyodott fiatalember létére így felelt:
– A fő dolog szerintem mindig az, hogy tespedés ne vegyen erőt rajtunk, e halálos ellensége minden szépnek, jónak s kellemesnek. Úgy tudom, hogy a polkatánc ezen a télen jött divatba Budán.
– Éppen, mikor Széchenyi István annyit küzdött a csárdásért, mint akár a védegyletért. Alig pár év, s már mindent feledénk – sóhajtott a vidéki baronet nem minden szemrehányás nélkül, midőn este hét óra tájban a pesti hajóhíd felé siettek hőseink, mert a meghívó szerint innen indul majd az a komp, amely a pestieket a budai bálra átviendi. A sötét Dunán csikorgó, sustorgó jégtáblák úsztak, a hidasnál már toporgó, krákogó, mormogó társaságot találtak, amely hiába várakozott a hétórai harangszó után és a budai part felől ígért kompra. (A hajóhidat a jégzajlás miatt persze szétbontották. A várakozóbódé ugyan ott állott, tetőzetéről zúzmarás lámpás csüngött alá, de a bódéban csak egy zöld vadászruhás inas tartózkodott, és feszesen köszönt az ifjú Podmaniczkynak.
– Nos, Jean, itt vannak a butéliák?
– Parancsára, ájer Gnaden – felelt az inas, és egy kosárra mutatott, amelyből borospalackok piros pecsétjei kandikáltak ki.
Andor báró, aki shakespeare-i jelmeze fölé derék falusi bundát öltött (míg Frigyes, divatos ifjú létére, csak Hamlet ismeretes, vékony színpadi köpenyegében állta a Duna felől áramló hideget), azt indítványozta, hogy a komp megérkezéséig Jean felnyithatna egy flaskót a bordói vörös borral töltött palackok közül, Frigyes azonban nevetve intett:
– Hadd, Andor bátyám; a budai polgároknak viszem meglepetésként az ő budai borukat… Mihaleknél, a kaszinó szakácsánál ugyanis rendeltem nyolc üres bordói palackot. Megsúgom neked, hogy a palackok üresek voltak, és pompás budai vörös borral töltöttem meg. Hadd igyák a budaiak a saját borukat mint valódi bordói, francia bort.
A beszélgetést egy köpenyeges úriember is végighallgatta a váróbódé eresze alól, és midőn a lámpa alá lépett, az úriemberben hőseink meglepetéssel ismerték fel Széchenyi István grófot:
– Csak gratulálhatok Frigyes bárónak a jó tréfáért. Valóban megérdemlik ezt azok, akik a honi termékeinket mellőzik az idegen kedvéért.56 A Duna-parti szél meglibbentette Széchenyi István köpönyegét, frakkban volt a gróf, és a frakk hazai, gácsi posztóból volt szabva, míg mellénye a pesti Valero utcai bársonygyárból került ki. Igaz, hogy Müller, a Kígyó utcai aranyműves látta el megfelelő gombokkal. – Ha akarjátok: éjféltájban majd elnézek magam is a lövöldei bálra, hogy megtudjam a tréfa lefolyását. Most búcsúznom kell tőletek; „Vieux temps”-t, a világhírű művészt, aki Budán Keglevich Gáboréknál zenél ma este: nem várakoztathatom.
Így szólt a gróf, és a Duna-part felé tartott, ahol John, a „Csónakda” angol kormányosa várta őt egy ladikkal… Podmaniczkyék, de mások utánasiettek a grófnak, hogy életveszélyesnek látszó utazásáról lebeszéljék. (Széchenyi már nagyon népszerű ember volt Pesten.) De a gróf úr csendes mosollyal intett a kétségeskedőknek.
– Nem várathatom a művészt, se József nádorispánt, akik bizonyára már elfoglalták a helyüket a nagyszalonban. – És Széchenyi István John kormányossal és az evezőssel szemközt, elhelyezkedett a futamodó jégtáblák között ingadozó ladikban.
– Majd elmondom a bordói palackok históriáját Keglevichéknél – intett még a gróf a Dunáról, és néhány pillanat múlva ellepte az éjszaka a csónakot.
Bár a Budai Polgári Lövölde farsangi jelmezestélyét kizárólag a polgári társadalomból meghívottak, főleg a Lövölde fenntartói és családtagjai részére rendezte: nem csodálható, hogy ezen a télen, midőn a Duna zajlása miatt életveszélyes volt a testvérvárossal való közlekedés: a Budán unatkozó arisztokrácia is megtisztelte látogatásával a céllövészek mulatságát.
Természetesen csak a férfiak jöttek el úgy éjféltájban, „mert a dámáknak sok bajuk volna az öltözködéssel, nemde?” – igazolta magát a főlövészmester, egy régi budai patrícius előtt egy várából, palotájából leszállott ifjú gróf.
A főlövészmester ugyan nem értette, hogy miért volna több dolga a grófnénak a báli ruhája felöltésével, mint akár az ő feleségének vagy leányának, de hát ő volt az a bizonyos előzékeny házigazda, akinek fogadni kellett volna a lövészek bálján a nádorispánt, ha az történetesen meg nem hal, s ugyancsak ő volt arra kiszemelve, hogy a nádorispán távollétében nyegléskedő gavallérok szottizait zsebre dugdossa.
Olyan szakálla és bajsza volt, mint akár Tell Vilmosnak lehetett hatvanesztendős korában; a válla és a vagyona is elég terjedelmes volt57 ahhoz, hogy mindenki megtiszteltetésnek vehesse, ha ez a derék budai patrícius vendégül látja – talán a dámák is sajnálni fogják utólag, hogy elmulasztották az öltözködéssel járó fáradságot, ha értesülnek a báli közönség előkelőségéről.
Mert jóformán ott volt mindenki, aki Budán számított valamit abban a névsorban, amelyet kétszer-háromszor szoktak átnézni a becsületbírósági hatalommal felruházott rendezők, mielőtt a meghívót szétküldenék, és a főlövészmesternek van fenntartva az a jog, hogy a meghívókat még egyszer, végleg cenzúrázza, mert sok minden történt még Budán is egyik farsangtól a másikig. Némelyek elköltöztek vagy „elfelejtettek”, még akkor is, ha Budán maradtak volna…
A főlövészmester előtt az ifjú Podmaniczky Frigyes mint az udvariasság és a jólneveltség mintaképe igazolta magát:
– Édesanyám nagyon sajnálja, hogy nagybecsű meghívásuknak nem tehet eleget, de ő atyám halála óta nem szokott bálba járni.
– Én pedig özvegyember vagyok – mondá a falusi baronet, miután az ő meghívóját „és b. családjának” is adresszálták.
A főlövészmester megelégedetten vezette felesége, a bálanya udvarlására a két kiváló úriembert, akik nem sajnálták a fáradságot, hogy Aszódról és Pestről elsiessenek a budai lövészek meghívására. „Ezek a Podmaniczkyak mégiscsak úriemberek, ha Mária Terézia idejében kapták is a bárói koronát” – dörmögte magában „Tell Vilmos”, és az újabb vendégek fogadására sietett.
Megérkezett Lederer báró katonai főparancsnok, aki mindig ápolta a polgárság és katonaság közötti barátságos viszony fenntartását; és mintha csak a jóságos nádorispán másvilági parancsára tenné: megjött díszruhájában Festetich Albert gróf, József nádor egykori főudvarmestere. Majd Török Bálint gróf, a helytartótanács alelnöke, és amint a Keglevich palotában a világhírű „Vieux temps” művész tiszteletére adott estélynek vége lett, ígéretéhez híven, megérkezett Széchenyi István gróf is, és mint mindenütt szokása volt, a nagyterem közepén, a báli csillár alatt foglalta el helyét a Raststundében, midőn a táncosok a melléktermek terített asztalainál helyezkedtek el, és a gróf zavartalanul beszélgethetett budai barátaival.
Ugyanekkor lépett ki – Széchenyi jöttének hírére – az iménti polkában felhevült és táncosnőjét édesanyjához vezető Podmaniczky Frigyes a mellékteremből, mire Széchenyi István az ő nobilis barátságosságával messziről intett a létramagasságú fiatalembernek, akit olyan gyakran58 látott hallgatói közül kiemelkedni, ugyanezért így szólt: „Es ist doch immer der alte Fritz, von Jahre 1836.”
(Hej, hogy örvendez majd a Vadász utcai lakás szalonjában az éjféli órában is fiára imádattal gondoló „magyar özvegy”, ha hírét viszik neki Széchenyi István mondásának, amelyet azonban Frigyes báró sem felejthetett el.) A mellette álldogáló vidéki baronet megrántotta Frigyes úrfi hamleti jelmezét, amelyben a „gróf” oly hirtelenséggel felismerte: – Hát te csak maradj itt most már a politikusok között, én megyek vissza a hölgyek közé, mert Gyürky Tercsi nekem ígérte a második négyest – szólt a vidéki baronet, aki bár csak tegnap jött Aszódról, jóbban kiismerte magát a budai jelmezbálon, mint Frigyes báró valaha hosszú életében.
Hát ilyen különbségek vannak a pesti és a vidéki bárók között.
1930

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi