3
3
De másnap.
Ez a nap nem különbözött a többitől, aminthogy Pest megyében többnyire egyformák szoktak lenni az ilyen se téli, se tavaszi napok, amikor a házőrző kutyák is leginkább csak várakozással töltik az időt: mi lesz, télbe megyünk vissza, vagy pedig a tavasz kezdődik? Senki sem tudta, talán csak a házigazda, aki véleménye szerint végképpen megnyerte eszméjének a kántort, és titokban már azon gondolkozott, hogy talán éppen a kántor segítségével meg lehetne újítani a régi ismeretséget Bajza Lenkével, felvenni az udvarlás elejtett fonalát ott, ahol a házigazdával együtt többen elejtették a fonalat, amikor Bajza Lenke, Bajza József költő leánya Heckenast úrhoz férjhez ment… A kántor hiszékeny és jó hajlandóságú embernek látszik – ellentétben a gyűlölködő szomszédokkal, családi tort leső távoli atyafiakkal, és mindazokkal a régi gavallérokkal, akik Bajza Lenkének lánykorában udvaroltak, és tán most ugyanazokat a gondolatokat forgatják fejükben, mint az udvarház gazdája.
De másnap.
Nem harangoztak temetésre, hír szerint nem történt semmi olyan esemény Cinkotán, ami máskor is meg ne történt volna: a kántor mégis késett ebédutáni vizitjével, amikor az „ebéd íze még a szájában” van, hogy kellő szomjúsággal várja be a borozáshoz kiszabott órákat. A kántor késett, és a házigazda mind nyugtalanabb lett. Pedig éppen ezen a napon akarta végleg beavatni a kántort a titkába, még mindig a régi érzelemmel gondol Bajza Lenkére, s ugyanezért Podmaniczky Frigyest is csak irigyelni tudja, hogy annak alkalma van csak „elefántoskodni” is a szépasszony körül, mint Pest megyében mások is gondolták ez idő tájt, akik a világszép Bajza lány miatt örök nőtlenséget fogadtak.169 Ma végre megbeszéli a kántorral, mégpedig a második cserépkorsó bornál, hogy tehetne ő is valamit az ügy érdekében, mert idáig részvétét csak annyiban fejezte ki, hogy térült-fordult a pincében, s esetleg ha már nem győzte az ivást, az udvarra járt, és hazug jelentésekkel tért vissza. (Az újholdat se látta senki Cinkotán a köd miatt.)
De másnap a kántor már valóban abban az utolsó percben érkezett meg alkonyodással, amely percben Pest megyében se lehetne minden házhoz vizitbe menni, pláne olyan állapotban, amilyenben a kántor volt ez idő tájban. Dél óta végigzörgetett minden ellenséges atyafinál, gonosz szomszédnál, sanda örökösnél azzal a hírrel, hogy mindenre fogadja, hogy ma aztán végleg beadja a kulcsot a mindenkinek útjában levő udvarház-tulajdonos. Az ellenség tanyáin persze mindenféle borokkal kínálták a kántort, hogy titkát kivegyék, de a kántor többet nem mondott, csak ivott. „Bizonyosan kevés innivaló van már az öregnél” – mondták a szomszédok, amikor a kántornak végre utat mutattak az öreg szerelmes háza felé.
A vén, vadásztarisznya módjára összeszáradt udvarház-tulajdonos persze gyanakvással, sőt bizonyos haraggal fogadta a kántort, akinek ezen a napon éppen vallomást akart tenni, és úriember módjára legelőször is ezt mondta: „Hallja, barátom, semmi kifogásom nincs ellene, ha nálam leissza magát, de azt már aztán kikérem magamnak, hogy részegen itt alkalmatlankodjék.” – Ezt mondta az úriember a kántornak, mint talán mindenki mondta volna Pest megyében. De a kántor addig fogadkozott, hogy nem ivott egy árva kortyot sem, mint ez már az ámítók szokása, hogy a szerelmes házigazda hinni kezdett a magán nagy erővel uralkodó kántornak, és a szokásos időben feltette a mindennapi kérdést:
– Hát mit is mondtál Bajza Lenkéről?
– Azt mondtam, hogy megcsalta a tekintetes urat, és megcsalta mindazokat, akik valaha abban reménykedtek, hogy majd Heckenast úr után hozzájuk férjhez megy. – Így a kántor, mintha megbomlott volna, mikor a kérdést elébe vetette a házigazda. – Engem is megcsalt, mert azt hittem, hogy Cinkotán fog esküdni, holott Pesten tartotta az esküvőjét.
– Kivel? – kérdezte a régi udvarház gazdája kísérteties hangon, amelyet a szomszédok, atyafiak, örökösök bizonyára nagy elégtétellel hallgatnak az egész világon, mert kárörvendő emberek nemcsak Pest megyében laknak.170
– Kivel? – kiáltott a kántor, akivel akár egeret lehetett volna fogatni ezen a napon. – Azt tetszett kérdezni a tekintetes úrnak, kivel esküdött meg Bajza Lenke úrnő? Hát ki mással, mint a régi szerelmével, az idevalósi Beniczky Ferenc urasággal, akinek a kedvéért elvált Heckenast úrtól. Itt van a fiatal pár éppen nászúton a cinkotai Nagy Iccénél. Velük ebédelék én is! – mondta a kántor, és éppen kinyújtózkodni készült, hogy a régi udvarház utolsó gazdája tetőtől talpig megnézhesse a nevezetességet, aki Bajza Lenkével és új férjével, Beniczky Ferenc úrral együtt ebédelt, amikor a házigazda azt kérdezte, hogy ki volt még a Nagy Iccénél.
– Ki lett volna? Mint a nők vén bolond lovagja és örök elefántja: Podmaniczky Frigyes úr. Ő volt az esküvő egyik tanúja. Azt hiszem, része volt a szöktetésben.
– A vadászpuskámat! – ordította emberfeletti hangon a házigazda, akiről most már elárulhatjuk, hogy Bánáti volt, aki egyébként arról is egyik nevezetessége volt Pest megyének, hogy már tíz esztendeje azt gondolta, hogy üvegből van a lába. Cinkotán jutott eszébe ez a gondolat, és ezért ült ott már tíz esztendeje egy karosszékben.
– A vadászpuskámat! – kiáltott még egyszer Bánáti, és ugyanakkor nem törődve többé üveglábainak összetörésével, felállott karosszékéből, és a vadászfelszerelése felé indult, amely őzbőrre volt akasztva a falon.
