TIZENHATODIK FEJEZET • Az asszony, aki kártyából él
TIZENHATODIK FEJEZET • Az asszony, aki kártyából él
– Ha már belenéztünk Konrád úr hasába, nézzünk bele a többi jelenlévőébe is – mond Kálnay László, aki kedvet kapott a nézdelődéshez, mint akár Danténak az a hőse, akit ez a költő valaha az alvilágba küldött.
– Igaz, Óbuda az a hely, ahol jóformán minden érdemleges dolog a vendéglőben történik, mert az embereknek nincs meg a kellő otthonuk, hogy odahaza is történhessen velük valami. Szűk kis odvakban, udvari konyhákban, félhomályos szobákban, rossz szagú kamarákban töltik az otthoni életüket. Itt nincs kert, nincs kastély, nincs szalon, mint a regényekben, ahol a regények történnek – mond Boryné, hogy ő se maradjon hátrább a kalapjával. – Azért sehol oly szükség nincs a vendéglőkre, mint Óbudán. Egy csapásra megváltozna minden ebben a városban, ha itt Attila kincsét megtalálnák, és a lakosság megfelelő jómódhoz jutna.
Szabolcs vezér csak a fejét ingatta, mint általában az utóbbi időben mindig, amikor a kincset elő kellett volna adni. De Boryné nem hagyta:
– Pedig nem hiszem, hogy az óbudaiak beleegyeznének abba, hogy a kincset csak úgy, mindenféle osztozkodás nélkül elvihessék tőlük. Megígérhetem, hogy nyitva lesz a szemünk. Nem engedjük, hogy mások kaparintsák el előlünk a vagyont. Tisztában van itt mindenki az örökségi pörökkel, mert fél Óbuda abból él, hogy örökségekért pörösködik. A régi óbudaiak örökségeiért, akik még valóban gazdag emberek voltak – mond most Boryné, aki asszony létére így elárulta magát. És Kálnay László nyomban felkapta a szót, mint a kakas a magot.374
– Hallottam magam is, hogy itt az a szokás, hogy a módosabb öregembereknek szeget vernek hátul a fejük búbjába, ha maguktól nem akarnának beleegyezni abba, hogy a temetésükön mások kedvükre kisírják magukat… – kezdte Kálnay, és csíptetője alól gyanakodva nézett Borynéra, mintha erről az esetről feltétlenül kellene tudni az asszonyságnak.
– Ó – felelt Boryné –, nincsen annyi szeg a világon, amely elegendő volna a rossz férfiak elpusztítására, de Óbudán még sohasem szegeztek meg senkit, ahogy megérdemelte volna. Pedig mindent tudnak a férfiak gazemberségeiről, akik még legöregebb korukban sem javulhatnak meg, mert így születtek.
– Csak vigyázzunk, hogy össze ne fusson a tej! – folytatta Kálnay. – Ne legyen egyetlen asszonynak gondja az egész férfinemre. Sokkal jobb az, ha egy férfival foglalkozik több asszony, mert így volt már a világ teremtése óta. Egy férfinak több asszony kell, mint ahány virág nyílik az öreg óbudai ablakokban!
– Miért, miért? – vijjogott Boryné. – Nem inkább egy asszony érdemelné meg, hogy két, három vagy négy férfi is a szolgálatára legyen?
– Ezt nem vezetjük be! – mondta ki a határozatot Szabolcs vezér, aki eddig hallgatott. – Nem vezetjük be, már csak azért se, mert eddig is több volt megengedve az asszonyoknak, mint ami megilletné őket jog szerint.
Olyan határozat volt ez, amilyen csak egy óbudai vendéglőben hangozhatik el, ahol mindig azon régi szokásjogok alapján kezelik az asszonyokat, mint őseink: vitába szállnak velük, holott vitatkozással még semmit nem lehetett elérni ezen a világon.
– Maradjunk csak az örökségeknél – kiáltott fel Kálnay László, aki tudvalevőleg ügyvéd is volt, és néhanapján eszébe jutott a foglalkozása. – Mit akarnak örökölni az óbudaiak?
Boryné az előbbi csatától felhevültén egy darabig gyanakodva nézett Kálnayra, mintha megint valamely cselszövényt sejtene… De asszony volt, nem tudott hallgatni arról, amiről különben is szeretett beszélni: az örökségekről.
– Bizonyos korban meg kell halni mindenkinek, és senki semmit nem vihet a másvilágra – kezdte gyanakodva.
– De vannak végrendelkezések! – szólt közbe figyelmeztetőleg Kálnay László. – Ne feledkezzünk meg a végrendelkezésekről, amelyek375 mégiscsak számítanak valamit, ha okos emberek okosan megcsinálják.
– Ugyan ki elég okos halála előtt? – felelt Boryné ajkbiggyesztve. – Itt van mindjárt a Pendeliné esete… Ő az oldalági rokon. Nem mutathat neki olyan házat Óbudán, amelynek ő ne volna oldalági rokona. Pendeliné minden végrendeletben benne van, amit Óbudán a halálos ágyán csinál valaki. Így vagy úgy: Pendeliné nem hiányozhatik. Fogadom, hogy Attila király végrendeletében is benne van, ha nagyon utánanézünk.
Boryné szavaira Szabolcs vezér felnyitotta szelíd szemét, hogy lásson valamit abból a híres Pendelinéből…
Hatalmas asszonyság ült a szomszédos asztalok egyikénél, és éppen kártyázott, miközben komolyan pofonokat ígért azoknak az úriembereknek, akikkel kártyázott.
Abban az életkorban volt, amikor „veszedelmeseknek” mondják az asszonyokat. Ez az életkor az asszonyoknál azt jelenti, hogy körülbelül mindent tudnak a világból, amit egy asszony tudhat.
„Olyan, mint a bolognai kő, amely nappal a napfény minden színét magába szívja, hogy éjjel világítson” – mondták Óbudán Pendelinéről a férfiak, ami érthetően bántotta a többi asszonyt, mert nincsen olyan asszony, aki a másiknak különbségét elismerné.
A „bolognai kő” az úriembereknek néha a kezét is megcsapkodta kártyáival, és olyan hangosakat kiáltott, mintha egyedül lett volna a vendéglőben. „A száján, ami a szívén”, mondták Pendelinére éppen azok a férfiak, akiket azzal gyanúsított, hogy hamisan kártyáznak vele. „De olyan kétágú férfi még nem járt Óbudán, aki az én eszemen túljárjon!” – tette mindjárt mondókájához Pendeliné. „Emberek vagyunk mindnyájan” – felelt erre dalolva egy félszemű, sárga mellényes, babos nyakkendős úriember a kártyázok közül, aki nyilván a többiek nevében beszélt. „Majd jön egy verklis, aki a maga nótáját is elverklizi, itt, Óbudán, nagyságos asszony.” Mire Pendeliné nevetett, hogy mind a harminc foga fénylett az egészségtől, az örömtől, az okosságtól. „Azt a verklist magunk is szeretnénk látni, mi, Pendeli?” – kiáltott az asszonyság egy mellette ülő, kis termetű férfira, aki agyagszínű, sörtés bajszával, önérzetes hajfrizurájával és vasárnapi kabátjában csak abból a célból látszott a világon lenni, hogy Pendelinének mindent helyeseljen.376
Helyeselt most is, mire az asszonyság nyomban rászólt a közelben lengedező kopasz pincérre:
– Hé, egy rövid szivart a kormányzó úrnak!
De Pendelihez félhangosan odaszólt nyomban:
– Azért nem kell mindjárt rágyújtani. Ráérsz vele vacsora után is.
– Természetesen, szívem – felelt Pendeli.
A pincér előjött szívarosládikájával, amely felett Pendeliné fél szemmel szemlét tartott, és figyelemmel kísérte Pendeli választását a szivarok közül. Miután az bizonytalanul babrált, utasítást adott az asszony.
– Azt a barnát! Amilyent vőlegény korodban szivaroztál, mert nem akarom, hogy házaséleted alatt egy jottányival is rosszabbul erezzed magad, mint boldog jegyben járásunk alatt.
– Itt a vőlegényszivar! – szólt komoly hangon a kopasz pincér, aki ezzel a mondásával elárulta, hogy lélekben híve Pendelinek.
Pendeli a zsebéhez nyúlt, kényelmesen, kinyújtott lábszarral, a katonatisztnadrágja zsebébe, de a pincér szólott, hogy ráér a szivar árával, majd a nagyságos asszony elintézi a dolgot.
– Csak mindent feljegyezni, Józsi, ami az asztalhoz jön – szólt kártyái mellől az asszonyság, mintha valamely nagy traktamentum közepéből intézkedne, pedig Pendeli szivarján kívül mást még nem fogyasztott az asztalnál, mert a kártyajáték óbudai szokás szerint éppen azért folyt, hogy ki fizesse majd az asztalra került boroknak és vizeknek az árát.
– Pendeliné most is megnyeri a maga és az ura számára való bort. De bizonyosan a szivart is, amelyre majd Pendeli rágyújt.
Valóban hallatszott is rövid idő múlva, hogy a félszemű, sárga mellényes úriember kiáltott:
– Egye meg a fene a Dunagőzhajózási Társaságot, van elég pénze. Ide a borokkal, Józsi.
Pendeli pedig rágyújtott szivarjára.
– Kormányzóm, én is kérek a füstjéből! – szólt igen nyájasan Pendeliné, és arcát a bő szivarfüst felé fordította.
– Ez már aztán asszony! – kiáltott fel Kálnay László, aki sűrű szakáll- és bajuszpedergetés közben figyelmesen végignézte a jelenetet.
– Valamit tud, amit nem minden asszony tud – vélekedett Szabolcs vezér is.
– Ilyenek vagytok ti, teremtés urai! Egy ilyen nő tetszik nektek377 – kiáltott fel Boryné, miután a harmadik pohár bornál tegezni szokta a körülötte lévőket. – Ennek a nőnek is azért bocsátanak meg mindent a férfiak, mert vasárnaponként a plébániai templom karzatán zöld ruhában énekelni szokott az orgona mellett. Azért az egy-két templomi dalért aztán egész héten át kedvére vétkezhet férjével, Pendelivel együtt. Kártyán kinyeri mindennapi borát, férje szivarját, ha ugyan megelégszik majd egy szivarral ez a szemtelen Pendeli!
– Ez aztán a jó feleség! – kiáltott fel elismerőleg Kálnay László, és végigmustrálta az agyagszínű bajuszú Pendelit, aki ilyen rendkívüli feleségre tudott szert tenni.
– Olyan, mint egy kéményseprő! – mondta Szabolcs vezér, aki kevésbé lelkesedett a szivarozó Pendeliért. – Egy civilbe öltözött kéményseprő.
És hogy milyen igaza volt Szabolcs vezérnek: az csakhamar kiderült, amikor Pendeli a társaság mulattatására macskanyávogást kezdett utánozni, mint egy kéményseprő, akinek valóban sok dolga van a háztetőkön járó macskák között.
A nyávogásra és a kandúrpöfögésre, bajuszköpködésre és macskaveszekedésre magános asztalánál méltóságteljesen felfigyelt azon már említett, méltóságteljes Konrád úr, és komolyan helyeselt spricceres pohara mellől.
– Egy fröccsöt az én számlámra! – intett a kopasz pincérnek, aki Pendeli elébe tette a fröccsöt, olyan ünnepélyességgel, mintha valami ritka rendjelet nyújtana át a kis termetű hangimitátornak. (Konrád úr mindig kéznél volt, ha valamely mutatványt kellett megjutalmazni.)
– Szódavizet neki a gallérjába! – jelentette ki ugyanekkor a piros orrú, zavaros tekintetű Flórián, bizonyára részegségében, mikor Pendeli a fröccs láttára kandúrdorombolást hallatott.
– No, majd meglátjuk, hogy otthon is ilyen nagy legény vagy! – szólott frivolan Pendeliné, amire a társaság villongva nevetett, mint általában ennek a részeges asszonynak a legtöbb mondásán.
– Mindinkább kiábrándulok az emberekből – mond most csendben Szabolcs vezér, aki láthatólag kényelmetlenül ült helyén a jelenet alatt.
Nem változtatott felfogásán az semmit, hogy az említett Pendeli378 igen mértékletesen itta borát, mintha egész estére akarná azt beosztani, és igen félénken és ritkán, takarékosan és aprón szippantott szivarjából, hogy az minél tovább tartson.
