A NÉVTELEN MESEMONDÓRÓL, OSVÁT ERNŐRŐL
A NÉVTELEN MESEMONDÓRÓL, OSVÁT ERNŐRŐL
A tragikus öngyilkosság hősének élete két részből állott.
Családi bajairól, végzetes sorsfordulatairól, felesége, gyermeke halálos szenvedéseiről, talán csak egy-két rokonával, barátjával beszélt, tanácsot alig várhatva a meghallgatóktól a sír felé való zuhanásban. A pisztolydördülésért vezeklő imádság szállott előre az őszi égboltozat felé, éppen annak a leánykának fohászkodásából, akinek halálával befejezettnek, reménytelennek látta további életét a kínszenvedéseket titkoló apa.
Osvát Ernő „Névtelen Jegyzője” volt annak az irodalmi megmozdulásnak, amely igazában a háború előtti években foglalkoztatta az olvasóközönséget.
Némelyek kézlegyintve bűbájoskodásnak is mondták – mint akár a karzat, amely Shakespeare történelmi színdarabjaiból legfeljebb a kovácsinasra emlékezik, aki viaskodásban leüti mesterét – mindazt, amit Osvát Ernő és a körülötte megtelepedett ifjabb írói nemzedék produkált.
Mások Osvát Ernő terméketlenségét emlegették.
Valóban meg lehetne számlálni azoknak a soroknak a számát, amelyeket (o. e.) különböző hetilapokba írt irodalmi pályája kezdetén. (Nevezetessége volt egy régi írói klub magános dolgozószobájának, ahol néha órákig gondolkozott választékos, csipkekönnyű vagy harsonázó szavak felett, amelyek a rügyező új irodalom kifejezéseit, óhajtásait, meglátásait pontosabban megállapítják az addigi alfáknál, ómegáknál. Betűi, ónnal írott megjegyzései valóban keservet jelentettek az akkori szerkesztőknek, betűszedőknek. – Nagy Miklós, a Vasárnapi Újság ugyancsak tragikus sorsú szerkesztője, egyetlen „lépést sem tett”613 Osvát Ernő felé: régi szerkesztői felfogása szerint, reménytelennek látszott minden kinyomtatott betű, amelyet nem ringatnak a mesemondás törpéi, vagy a népszerű tudományok nem világítanak.)
Osvát Ernő sokszor egyedül maradt azokban a kávéházakban, ahol már nem a „női zenekar” volt a tulajdonos büszkesége, hanem a narkotizáló disputák keringtek a karzatokon valamely új irodalomról, amellyel a régit megrázni lehetne tekintélyességében. Talán csak a Ferenc Józsefről elnevezett kabátokat akarták kifordítani ezek az ifjak, a választékos parókákat meglebbenteni, s az ifjak Osvátot hol körülvették, hol magára hagyták pályája kezdetén. Talán csak a pontosvesszőket akarták elvenni az öregektől ezek az ifjak... Ki merészelt volna Arany Jánosra vagy akár Gyulai Pálra gondolni, amikor a komor Osvát Ernő ifjú barátai hirtelen kiáltozni kezdtek, vagy még hirtelenebbül elhallgattak?
Ki gondolt volna megbántására a magyar irodalom szentjeinek a hallgatózókon, a kulcslyukak lovagjain kívül, akik papírkosarak eldobott rongyait próbálják figyelmébe ajánlani azoknak, akik a cselfogásokra igazában nem sokat adnak, mert jóhiszeműen lépnek át árkokon és vermeken.
Ez a pisztolylövés és az azt megelőző búskomor gyermekimádság igazában nem az új irodalom csalatkozását jelenti, hanem egyetlen ember összeroppanását, az Osvát Ernő megtörését, aki a „gazdag szegények”, a drága jóhiszeműek példányképe volt, amíg irodalmi meggyőződésekért őszülő hajjal, majd csaknem megfehéredve csodát várt, az ész logikájával szerzett híveket, míg az Aréna úti kis otthonban, nő és gyermek szívrepesve várt a felhangzó léptekre, a be nem vallott csalódásokból visszatérő komor emberre.
Az apa karja között meghalt leányka fohászkodása, gyermekkori imádsága, majd (o. e.) szívlövése talán tragikusabb mindazon verseknél, beszélyeknél, amelyek valaha azokban a nyomdákban papirosra kerültek, amely nyomdákhoz Osvát Ernőnek küzdelmes életében köze volt.
(1929)614
