Márciusi vecsernye
Márciusi vecsernye
Jőj, tavasznak illatos füzére
Petőfi
Emlékezik, asszonyom, az arcképalbumra, amelyet horgolt terítős asztalon, a kisvárosi vagy falusi vizitszobában szórakozottan forgattunk? Emlékszik az aranypapirosba kötött, miniatűr kiadású Regékre, a kék kötéses Petőfire Barabás rajzaival és az Eszther szerzőjének regényeire, amelyek az asztalon feltalálhatók voltak? Füredi emlék a tollszár, és a falon rejtekkép, amely oldalról Damjanichot vagy Kossuthot, szemtől szembe Széchenyi arcvonásait mutatta a régi fametsző munkájában? A foxterrierlábú fotelekben árnyak üldögélnek, a Klapka-indulót muzsikálja az óra, a vázákban hervadt virágok, amelyek tán még Kiss Ernőt látták. S egy délután, ha felnyitjuk az arcképalbumot, a kartonlapok közül, az egykor aranyozott szegélyű páholynyílásokból zsinóros ruhában, fürtös fejjel, furcsa, szinte másvilági tekintettel lépegetnek elő a múlt századbeli urak és hölgyek, akiket görcsös mozdulatlanságban állított fekete csöve elé Debrecenben a lengyel lovag.
Mily különösek ők, a halottak, az elmentek, a többé soha vissza nem térők!
Szemügyre veszem hajfürteiket, bánatos vagy víg tekintetüket, amellyel a múltak kertjeiből, a lugasokból, borházakból, báli termekből és hallgatag sétányokból visszanézegetnek; furcsa, magyaros szabású öltözetüket, amelyben a férfiak mind úgy tűnnek fel előttem, mint a szabadságharci nemzetgyűlés képviselői a debreceni nagytemplomban vagy svájci emigránsok – mintha a régi arckép albumok magyar ruhás, fürtös frizurás, álmatag szemű férfiai mind a hazáért éltek, szenvedtek, haltak volna – a vértanú Batthyány arcvonásai derengenek e néma férfiarcok mélyében, a Kossuth szemei mintegy porszemecskékre feloszolva, eljutnak minden múlt századbeli férfi tekintetébe, Petőfi büszkesége a válltartásban és a hetyke fejvetés nem Széchenyi fiatalkori arcképeiről való? Mintha egy nagy család, atyafiság115 lett volna az egész magyar nemzet a múlt század derekán. A régi arcképalbumokból a szabadságharc sírvirágainak, koszorúinak, múzeumi zászlóinak az illata áramlik felém. Egy Damjanics-fejű öreg magyar úrra nézek öreganyám naplójában, és a tavaszest félhomályában halk, mindinkább erősbülő dobpergést vélek hallani, rohamra menő ifjú honvédek kiáltása hangzik nagy messziségből, félre vert harangok konganak a szoba sarkában, a poros iratszekrény mögött, ahol gyermekkoromban mindig valamely csodálatos összeesküvésre vonatkozó titkos írásokat sejtettem. Egy másik arckép – phot: Jeney –, ahol a széles homlok Wesselényi Miklósról, a mefisztóias, éles és mégis magába zárkózott tekintet a Görgey őrnagyi képeiről szállong felém a múlt századból, a régi belvárosi házak falát varázsolja elém, ahol vöröslő márványlapban a híres árvíz magasságát nyíl jelölte, a budai honvédsírokat és a felvidéki téli hadjárat alatt a selmeci fogadóból hangzó báli zenét.
Általában egy régi arcképalbum lapozgatása, hol a fotográfiákat csak fantáziából ismerjük, majdnem úgy visszahozza a múltakat, mint a magányos szobában elpattanó zongorahúr zengése. Ki tudna nem gondolni az édeskés vagy hősies szerelemre, a kis nefelejcskoszorúcskákra, amelyekkel a női ruhaszövetek díszítve voltak, a guirlandokra, amelyekkel a fametsző ékesítette e verseskönyvek címbetűit, a kulccsal elzárható naplókönyvekre, Garibaldi véres ingfoszlányára (üveg alatt), krinolinra, fehér harisnyás női lábakra, Szendrey Júlia hattyúnyakára, Lavotta zenéjére és Jókai csodálatos regényeire: midőn a régi delnők, a múlt századbeli honleányok csodálatos arcképeit nézegeti egy ódon albumban? – Ők táncoltak a komáromi sáncokban a nemzetőrökkel az ágyútűzben, ők voltak a Laborfalvi Rózák, akik a titokzatos Bükk rengetegében a bujdosó költőt fölkeresik, ők a Kossuthnék és egyben a nagyasszonyok, akik Kufstein vára körül várják a szabadulást. De szép szemükből, a nefelejcs- és árvácskatekintetekből később a hatvanas évek furcsa vigalmai is felénk muzsikálnak, redutbálak, költői ifjú, Váci utcai séta, szívlövés a városerdőben és minden gyönyörűséges ábránd, amellyel a múltak drága hölgyeit képzeletünkben felöltöztetni szoktuk, mintha életük nagy részét e csodálatos honleányok oltárán töltötték volna, hová a férfiak feszes, struflis fehér nadrágban vagy szűk magyarban letérdepelnek. Ah, néha pontosan értem azon furcsa atyámfiát, aki zordon agglegényi életét azzal vigasztalta, hogy a múlt század asszonyaiba volt szerelmes,116 és összegyűjtötte képeiket a Hölgyfutár divatlapjáról és a medalionokból, amelyeket egykor a férfiak a szívük fölött viseltek. Mintha csupa regényhősök volnának ők valamennyien, akiknek ódon fotográfiáját csendes délután elnézegetjük. A ruhájuk, a hajuk, a fejtartásuk egy messzi, szépséges ábrándvilágba való. Az ő szemük látta Kuthy Lajost, amint kecsegeorrú cipőben végigment Pesten. Ők voltak az ifjú hölgyek, akikért Petőfi rajongott. A magányos sír az erdőszélen, hol öngyilkos ifjút eltemettek, róluk regél.
És most, egy késői márciusban, a régi március után, újra arcképekkel telnek meg az albumok a nők szalonasztalain. Új férfiak jönnek a régiek helyére, az új háború hősei.
A képeslapokban elnézegettem az arcképeket, amelyek fölé ennyi van írva: hősi halált haltak.
Mily különös, sohasem látott, még csak képzeletben sem fölmerült arcok és fejek! Csak némelyikre emlékszem, hogy valamikor nagyon régen, falusifi koromban láttam a jegyzői irodában vagy egy boltban, ahol nyári délután nyolcasokat locsolt a kis inas, és az anyám ruháravalót vett a kisfiának.
Figyeljék meg, kérem, hősi halált halt fiaink arcát, tekintetét a képesújságok fotográfiáin – mintha egy új, eddig szinte ismeretlen magyar típus alakulna ki ez arcokból, amely egyáltalán nem hasonlít korunk megszokott és rendszeressé válott, modern férfitípusához.
Hiába keressük az elvonuló fotográfiákon azokat a vakmerő, szinte szemérmetlen férfitekinteteket, amelyeket már csaknem megszoktunk a fiatal nagyvárosi férfiak arcán. A fölény, a biztonság, a hideg ész okossága, az amerikaias szőrtelensége az arcnak, a cinizmus, a megvetés, a nyugatias civilizáció idegessége, az angolos sportszerűsége a férfikülsőnek, egyszóval a divatos férfiak – amint a férfidivat évtizedekenként alakul – ők nemigen találhatók a hősök galériájában.
Hová lettek ők, akik nemzetet és istent tagadtak a háború előtt, a kávéházi hősök, a magyarság megvetői, a bátorságot, férfiasságot már nem is értő, szülőt és nőt nem tisztelő korunk hősei? Csak a segédjegyzők és a kereskedősegédek, az öreg ügyvédek és a népies színészek maradnak holtan a csatamezőn? A kis pesti bankhivatalnokok és a székely földmívesek?
Szinte szenzációs érzés ébred fel az emberben, midőn e hősök117 galériájának száz meg száz fotográfiáját végignézi. A gyermekes szemeket, a gyöngéd szájakat, amelyekre bízvást elképzelhetni az anyai csókot, a szelíd, diákos hajviseleteket, a vidékies szabású kabátokat, a bajuszokat, amelyeken még szinte érezni a borbély pomádéját, midőn a „fényírdába” indulás előtt borotválkoztak – és főként a felejthetetlen, egyszerű, odaadó tekinteteket (mintha mindenki szent édesanyja vagy drága menyasszonya számára állott volna a fotográf-cső elé), a szemek egyszerűségét és hitét (amelyekből karácsonyi harangszó, családi asztal lámpájának fényköre és tavaszi reggel sugárzik): ha nézem, elkomolyodom, mint ők elkomolyodtak, midőn a harcban végre megpihentek, és csöndesen azt gondolom, hogy mennyi tisztességes ember halt meg a hazáért!
Egyetlen színésztípust sem látok e szépséges arcok között – Dorrian G., hol bujkálsz a front mögött? Hol van a nőhódító táncos? Az angol gentleman, a párizsi gavallér és kutyabőr kesztyűs hetyke „dzsentri”? Komolyan, szinte elmélázva néznek ők a messziségből – az új magyar férfitípus koszorúja –, mint polgári temetők sírköveiből az üveg alá helyezett apák fotográfiái, akik előtt vasárnap délután megállnak a gyermekek.
(1915)118
