Őszi lábak

Full text search

Őszi lábak
Pesten elszaporodtak a patkányok és a kétes hírű nők. Estefelé és éjjel – mikor a függönyök leereszkednek az ablakokra, mintha e nappali előadás után a színészek hazamennének sírni – a kis tereken a gázlámpák úgy lobognak, mint hazatérő lelkek –, a külvárosban a házmester azt álmodja, hogy erősen csengetnek a kapun a galíciai mezőkön elmaradt szobaurak – az ágyak hidegek, mint a vizes sírok Lengyelországban –, estefelé és éjjel patkány szalad el a lábad előtt az utcán, szoknyafodrát emeli tanulatlan nő, a félretaposott sarkú cipőnek mohó, éhes szeme van… Mennyi mindent lehetne írni a ferde sarkú pesti cipőkről, amelyek alkonyattal ellepik az utcákat! Egykor újak voltak a cipők, fiatalság, reménység, bizalom feszítette a bokán a harisnyát, majd fáradtabban lengett a derék, a francia piperének csak cifra doboza maradt meg, a tábori levelezőlapokat belepte a por a legyezőben, új blúzt nem küldött a vitéz, és a sarok mind ferdébb lett a cipőn. Az árva gyermeket jobban szeretem a göndörített hajú gyermeknél; a szegény, éhező, hervadó nők mély részvétet ébresztenek bennem, amint mennek, igyekeznek, sietnek; szentnek, tudatlannak, ártatlannak hiszem azt a nőt, aki rossz cipőcskéjében próbál hódítani az esti bálon Pesten. Szegények! – gondolom. Csak meg ne szólítsanak.
Az ősz Pesten: a nagyvilág, a divat, a szép élet megérkezési ideje, írták valamikor a divatlap-szerkesztők. A regénykönyvek olvasását félbehagyták a falusi kastélyokban, amidőn a vándor szél megcsörgette a parasztházak ereszein a pirosló paprikafüzért.
Asszonyom, akit még falun maraszt a méla őszi napsugár, egy befejezetlen regény elolvasása vagy átélése, a szőlőhegyek aranya vagy a bánatos elvonultság, amely helyesebb és indokoltabb mostanság,185 mint a szentimentális korokban, tudósítom, hogy a lábak még mindig divatosak Pesten.
A lábak divatja e század eleje, amiről még nagyon sokat fognak írni a korok sírásói. Selyemharisnya és magas szárú gombos cipő a rövid szoknya alatt: e jelben áll a háborús divat.
A minap, midőn ünnepnapot rendelt az izraelita kalendárium, déli órában a templomokból jövet Kelet, ezeregyéjszaka és rafinált nyugati ízlés vonult el szemünk előtt a pesti utcákon. Gyönyörű zsidónők selyemruhái suhogtak, mintha az Esther című Jósika regényből lépkedtek volna elő; a lábak lépésében Kelet imbolygott, mint a buja rózsaillat, sötétkék, ázsiai csillagokkal kirakott égboltozat alatt. A szemekről, a hosszúnapi asszony szemekről csak egy fiatal és ártatlan szerzetes írhatna megfelelő sorokat. A zsidónők napja e különben szomorkodásra és böjtölésre rendelt nap. A legjobb ruhájukat veszik magukra, mintha valóban Isten elé járulnának. Megszépülnek, felragyognak, mint titkos szekrények mélyén rejtegetett ékkövek, amint napvilágra kerülnek. Beillatosítják a körutakat, mintha jószagú, kibontott asszonyhajak lobognának. És megmutatják a lábukat a rövid szoknya alatt, mintha a könnyek és bánatok, a gyászok és jajgatások mind a templomok sötétjében maradtak volna. Mintha csak egy óráig tartana a szépséges, örömteljes, kábító illatú életük, délben, napsugár alatt, amíg a templomból hazáig mennek az utcákon. A bús ima után és otthon váró sírás előtt – mindenki sírdogál mostanában Pesten, mikor egyedül van – egy félórára felragyognak a napfényre került keleti ékszerek. Ezeregyéjszaka különös mesealakjai, ótestamentumi derekak, hullámos hajzatú fejek, amelyekre a divatos kalap helyett a vízmerítő korsót lehet elképzelni, és a lábak, amelyek nem fáradtak, nem durvultak el a pusztában való bolyongásban sem: mennek a pesti utcákon. Keleten vagyunk, délben, egy óra hosszáig.
Egy szép lábról szeretnék írni, egy nyerges, nagyon formás, asszonyos teltségű lábról, amelynek lépésében az egészséges, szerelmes élet ropog, mint a kívánság.
Egy fiatal és egészséges kofaasszonyé e láb, aki hasonlatos kemény paradicsomjaihoz és jószagú körtvéihez. Az ajka vérbő, mint az érett szőlőbogyó. Hervatag őszi mezőkről, hol még a későn érő gyümölcsöktől illatosak a fák, kölcsönözte kankalinszínű haját. És a karján186 bizonyosan híves és ropogós a hús, mint az új káposzta levele. Pesti kofa, egy kis téren árul bódéban, nevetős hangja a hamvas gyümölcs alatt görnyedő szilvafákat játssza képzeletem elé: a mozdulata, mint az almafákon a gyümölcsszedő menyecskék mozdulata, midőn a játékos szél lengeti ruhájukat. Sárgarigó énekel az aranypiros szőlőhegyen, amikor kacag. Bizonyosan almafán született, rózsaszínű virágpehely alakjában, mielőtt kofa lett Pesten.
A múltkor a gyümölcsös természet e víg kereskedője kiugrott a káposztafejek közül bódéjából, és az utcán egy patkányra helyezte lábát.
Este volt és a gázlámpák a kis térségen, Pesten és a messzi Budán nagyon sok női láb lépései körül libegtek, mint az orosz mocsarak lidérclángjai, ám ebben az irányban e bátor, egészséges asszonylábnak volt a legnagyobb sikere a városban.
A kofa – mert talán egy kicsit félt a lába alatt vonagló patkánytól – megemelte a szoknyáját. A járókelők megállottak. A patkányt nézték vagy az asszony egészséges, formás lábát? Olcsó félcipő volt a lábon, amilyenben a gyermeklányok iskolába mennek.
– Patkány! – mondta szégyenlősen nevetve, bocsánatkérőleg, hogy illetlenül bokáig megmutatja a lábát, holott ez nem kenyere.
Az utca hölgyei hivatásos cipőikben, színházba lépkedő úridámák finom köntöseikben megállottak.
– Patkány – szólt a hír, és mindenki ijedten megemelintette a szoknyáját. Kisleányok, gyémántos delnők, szobalányok és masamódok álltak a kis téren, amelynek régies hangulata a Három muskétás Párizsából való. Vasalónők és bolti kisasszonyok érkeztek az üzletekből. A „fasori hercegnő” lábához hasonlatos kofaláb körül gyűrűbe állottak a nők, akiknek arcán játékos, gyermekes, félős mosoly játszadozott a gonosz vagy férficsábító indulatok helyett. És mindnyájan felkapták a szoknyájukat, mikor meghallották, hogy miről van szó.
– Patkány – mondták a gázlámpák, a nagy fák, a furcsa kis kofabódék, a kíváncsi paradicsomok.
A szoknyájukat tartó nők csoportja közepén, mint a schönbrunni kertekben a szökőkút erdei nimfája, állott az egészséges, fiatal asszony. Úri férfiak érkeztek, és látszólag szórakozott arccal nézték a különös helyzetű nőket. Valaki a rendőrségre akart telefonálni. Kistermetű, egérszemű hírlapíró leugrott a villamoskocsiról. Féllábú187 katona szomorkás arcán játszi mosoly derült. „Pocok!” – mondta a katona.
„A közelben állomásozó bérkocsisok”, mint a rendőri tudósításokban szoktuk olvasni, elősiettek, nagybundás emberek nehézkesen ugráltak le a bakról, és a szép kofaasszony segítségére mentek. Zsineget hoztak, megkötözték a patkány farkát az asszony lába alatt, talán meg is csípték eközben a bokáját. De a formás láb, az est szenzációja helyén maradt, míg a patkányt végleg bilincsbe verték.
Aztán diadalmenetben elvitték a patkányt. A kofaasszony elpirulva, szégyenkezve visszaült bódéjába, és a szoknya alatt eldugta a lábait, mintha e lábak bűnt követtek volna el, és most a rendőr keresi, mint csínytevő gyereket.
A női szoknyák leereszkedtek a téren, és mindenki dolgára ment.
A magtárak, éléskamrák, pincék lakói, a patkányok, a felhalmozott élelmű, téli hadjáratra felkészült Budapesten egyelőre nagyon elszaporodtak. Talán a vidéki patkányok is ideköltöztek. Vajon meddig tart a jó dolguk?
(1915)188

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi